A szovjetunióbeli magyar kommunista emigráció három fő csoportból állt. A legtöbben azon első világháborús hadifoglyokból lett bolsevik párttagok közül kerültek ki, akik nem tértek vissza Magyarországra, sokukat beosztásuk a Vörös Hadsereghez vagy a Csekához kötött (pl. Zalka Máté vagy Garasin Rudolf).
A Tanácsköztársaság bukása után annak számos vezetője Ausztriába menekült, ahol internálták őket. Miközben a magyar kormány hiába kérte Kun Béla és társai kiadatását, Leninék elérték, hogy szabadlábra helyezzék elvtársaikat, és 1920 folyamán Moszkvába távozhassanak. Ők alkották a második csoportot.
A harmadik csoport tagjait a Szovjet-Oroszországban túszként visszatartott magyar hadifogoly tisztekért cserélték ki több lépcsőben. A fogolycsere ötlete a magyar kommunistáktól származott, akiknek moszkvai szócsöve ebben az időben Rákosi Mátyás volt. Rákosi a Magyarországon 1920-ban rendezett úgynevezett népbiztosper idején meggyőzte Lenint, hogy a szovjet kormány még az ítélethozatal előtt helyezze kilátásba: leállítja a magyar tisztek hazaszállítását, és túszokat szed közülük, akik személyes sorsukkal felelnek a népbiztosok életéért. Ezzel a két ország között évekig tartó kemény alkudozás vette kezdetét, amelyet a szovjet vezetés és a magyar emigráció képviselői közötti koncepcionális ellentétek is hátráltattak. A nézetkülönbségek elsődleges oka az volt, hogy utóbbiak a csereakciót olyan eszköznek tekintették, amelynek segítségével folyamatosan ki lehet zsarolni a magyar kormánytól az éppen lebukott elvtársaik kiadatását, ami azt eredményezte, hogy rendszeresen változtatták a kicserélendők névsorát. Emellett az általuk összeállított listákra gyakran a bebörtönzöttek felnőtt rokonait is felvették, míg a szovjet vezetés – a helyi mozgalom fennmaradása érdekében – csak a feleségek és kiskorú gyerekek kiutazását támogatta. A kicserélési akció 1925-ben abbamaradt. Az időközben illegálisan Magyarországra visszatért Rákosi Mátyás és társai letartóztatását követően a szovjetek elkezdtek „csereanyagot” gyűjteni a még kint rekedt egykori magyar hadifoglyok köréből, a magyar kormány azonban elzárkózott a további egyezkedéstől. 1921 és 1925 között csere keretében mintegy 400 magyar kommunista és hozzátartozója került ki a Szovjetunióba.
A Komintern I. kongresszusának elnöksége, 1919. március 2–6. Balról jobbra: Gustav Klinger, a volgai németek képviselője, Hugo Eberlein, a német kommunista párt egyik alapítója, Vlagyimir Iljics Lenin, a szovjet állam első számú vezetője, Fritz Platten svájci kommunista, Rudnyánszky Endre, a KMP küldöttje. Lenin kivételével valamennyien a sztálini terror áldozatai lettek.
Ф. 393. Оп. 1. Д. 102.
Rudnyánszky Endre nemesi családból származott, 1917-ben hadifogolyként lépett be a bolsevik pártba. Petrográdban 1917/18 fordulóján – Kun Béla odaérkezéséig – őt tekintették a magyar hadifoglyok első számú vezetőjének. A Kommunista Internacionálé megalakítása után bekerült annak végrehajtó bizottságába, 1919 júliusában pedig beválasztották a KI VB akkor négytagú, legszűkebb vezetőségébe, az úgynevezett Kis (vagy Szűkebb) Irodába. 1921 őszén váratlanul eltűnt Moszkvából. Kun Béla szerint a KMP támogatására szánt összeget elsikkasztotta, távollétében kizárták a pártból. Egyes hírek szerint Temesváron nyitott álnéven ékszerüzletet. 1926-ban visszatért a Szovjetunióba, ahol tíz évre ítélték. 1939-ben szabadult, 1943-ban hunyt el száműzetésben.
Rudas László nevére kiállított küldötti mandátum a Komintern I. kongresszusára, amelyet Kun Béla és Szamuely Tibor írtak alá, 1919. február 3.
Ф. 495. Оп. 199. Д. 1641. Л. 69.
A KMP küldöttei, Rudas László és Kohn Gábor (később több helyen Mészáros Gábor) nyilatkozata az I. kongresszus határozatainak jóváhagyásáról, 1919. április 1.
Ф. 495. Оп. 142. Д. 1. Л. 5.
A KMP Rudnyánszky Endre mellé Rudas Lászlót és Kohn Gábort tervezte kiküldeni a Komintern alakuló kongresszusára, a küldötteket azonban még Magyarországon feltartóztatták. Mivel csak a kommunista hatalomátvételt követően indulhattak ismét útnak, késve, a tanácskozás után érkeztek Moszkvába. A kongresszuson Rudnyánszky három szavazattal rendelkezett, Rudas és Kohn utólag hagyták jóvá a maguk és a KMP nevében az ott elfogadott határozatokat.
Rudas László 1922-től a Szovjetunióban élt, a Komintern apparátusában dolgozott, illetve a Marx–Engels–Lenin Intézet munkatársa volt, 1945-ben hazatért. Kohn Gábor a Tanácsköztársaság bukása után Ausztriába emigrált, de pártutasításra rövidebb időre többször visszatért Magyarországra. Egyik útja során 1920 februárjában Prónay Pál fegyveresei elfogták és kivégezték.
Kun Béla, a Tanácsköztársaság külügyi népbiztosa 1919. augusztus 1-jén Budapestről feladott, Moszkvába másnap megérkezett rádiótávirata Leninhez a Magyarországon bekövetkezett fordulatról és a „jobboldali szocialisták” kormányalakításáról. A táviratban Kun a bukás okaként a hadsereg szétzüllését és a munkások körében megfigyelhető proletárdiktatúra-ellenes hangulatot nevezte meg.
Ф. 2. Оп. 1. Д. 10806.
A Komintern II. kongresszusának küldöttei Kazanyban, 1920. július 4. A felső sor bal szélén Rákosi Mátyás.
Ф. 489. Оп. 2. Вр. № 2 (194).
A Komintern II. kongresszusa a Vörös Hadsereg sikeres lengyelországi hadjáratának hatására a világforradalom-várás jegyében zajlott. A kongresszusi küldöttek térképen követhették nyomon a hadihelyzet változását. Lenin maga is euforikus hangulatban volt, 1920. július 23-án a következőket táviratozta a frontra Sztálinnak: „A helyzet a Kominternben kitűnő. Zinovjev, Buharin és én is úgy gondoljuk, hogy azonnal ösztönöznünk kellene a forradalmat Olaszországban. Az a személyes véleményem, hogy ehhez szovjetizálnunk kell Magyarországot, sőt lehet, hogy Csehszlovákiát és Romániát is.” A varsói csatában (1920. augusztus) elszenvedett szovjet-orosz vereség miatt azonban Európa szovjetizálásának kérdése átmenetileg lekerült a napirendről.
Kun Béla (jobb szélen) a Komintern IV. kongresszusa magyar küldötteinek körében az ülés szünetében. Nagy Kreml-palota, 1922. november 9. – december 5.
Ф. 491. Оп. 2. Вр. № 167.
A Komintern IV. kongresszusa 1922 őszén a forradalmi lendület alábbhagyásának és az olasz fasizmus hatalomra jutásának légkörében zajlott. Továbbra is érvényben maradt az előző évi III. kongresszuson meghirdetett munkásegységfront – azaz a taktikai okokból történő összefogás más munkáspártokkal – jelszava a proletárdiktatúra azonnali követelésével szemben. Kun Béla radikalizmusa és a KMP-n belüli frakcióharcok miatt átmenetileg háttérbe szorult, 1922 áprilisában eltávolították a Komintern vezetéséből (amelynek Moszkvába érkezésétől a tagja volt), és kinevezték az uráli területi pártbizottság agitációs és propagandaosztályának élére. A kongresszusra visszatérhetett Moszkvába, korreferátumot tartott Lenin előadásához, a Végrehajtó Bizottságba azonban nem őt, hanem Rákosit választották be. (Más forrás szerint a képen Kun uráli pártmunkások között látható.)
Szakmájuk alapján csoportosított magyar emigránsok listája, 1921–1922.
Ф. 495. Оп. 141. Д. 20. Л. 1.
(35.) Nyisztor György: a Tanácsköztársaság idején földművelésügyi népbiztos volt. 1921-ben fogolycserével került a Szovjetunióba, ahonnan 1945-ben hazatért. A sztálini tisztogatásokat túlélt kevés népbiztos egyike.
(55.) Szikra Gyula: a kommün idején a Vörös Őrség parancsnokhelyettese volt. 1919-től a Szovjetunióban élt, 1938-ban a sztálini terror áldozata lett.
A magyar börtönökből a kicserélési akció keretében indított második transzporttal Moszkvába érkező személyek, 1921. december 14.
Ф. 495. Оп. 141. Д. 18. Л. 4.
(3.) Bajáki Ferenc: a Tanácsköztársaság alatt a szociális termelés népbiztosa volt. Az 1920-as népbiztosperben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. A Szovjetunióban az iparosítás területén dolgozott, 1938-ban koholt vádak alapján letartóztatták, majd kivégezték. Fia, ifjabb Bajáki Ferenc is a sztálini terror áldozata lett.
(24.) Mathejka János: a Tanácsköztársaság alatt a váci direktórium tagja volt. A Szovjetunióba kikerülve a Sarló és Kalapács című folyóirat munkatársa, a Komintern könyvtárának igazgatója, 1933-tól a Makszim Gorkij Világirodalmi Intézet igazgatóhelyettese volt. 1934-ben Illyés Gyula és Nagy Lajos szovjetunióbeli útja során ő tolmácsolt a két írónak. 1938-ban koholt vádak alapján letartóztatták és kényszermunkára ítélték; a lágerben halt meg.
