Az 1919 és 1943 között működött Kommunista Internacionálé (Komintern) nem egyszerűen a kommunista pártokat tömörítő világszervezet, hanem a várt és tervezett világforradalom „hadserege” volt. Az erősen centralizált felépítésű szervezet és a tagpártok, amelyek nem rendelkeztek tényleges önállósággal, végső célul minden országban a fennálló gazdasági-társadalmi rend megdöntését tűzték ki.
A Kominternt Szovjet-Oroszországban hívták életre, működésének alapelveit a bolsevik vezetés meghatározó alakjai dolgozták ki. Főhadiszállása Moszkvában volt, a szervezetet és a tagpártokat az „anyapárt”, illetve a Szovjetunió állami költségvetéséből finanszírozták, a szovjet pártvezetésnek már csak ezért is döntő szava volt azok irányításában. A bolsevik párton belüli frakcióharcok a Kominternre is nagy hatással voltak, kimenetelük befolyásolta a vezetés összetételét és a tagpártok irányvonalát. A szervezet funkcionáriusai, a Szovjetunióban élő külföldi, köztük a magyar kommunisták a Sztálin alatt, az 1930-as évek második felében kibontakozó ellenségkereső kémhisztéria és az ezt kísérő terror kiemelt célcsoportját jelentették.
A Komintern 1920-ban megrendezett II. kongresszusán elfogadták a kommunista pártokkal szemben támasztott elvárásokat számba vevő úgynevezett 21 feltételt, amelynek harmadik pontja kimondta, hogy a tagpártok kötelesek párhuzamos, illegális apparátust kiépíteni, a legális és illegális harc elemeit együttesen alkalmazni. A párhuzamos struktúra (titkos pártnyomdák, konspiratív lakások, a párttagok előtt sem ismert akciócsoportok léte) szükség esetén megkönnyítette a párt illegalitásba vonulását, valamint ez tette lehetővé, hogy az adott ország törvényeibe ütköző tevékenységet folytassanak (katonai sejteket, fegyverraktárakat hozzanak létre, szabotázsakciókat készítsenek elő).
A Komintern Végrehajtó Bizottsága (KI VB) kiterjedt illegális struktúrákkal, hírszerző és ügynökhálózattal igyekezett támogatni a világforradalom helyi sejtjeit. Ügynökei szorosan együttműködtek az idők folyamán különböző nevek alatt működő szovjet politikai rendőrség (Cseka, GPU, OGPU, NKVD) hírszerző, kémelhárító részlegeivel, illetve a katonai felderítéssel (GRU). A szervezeten belül a Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya foglalkozott a kommunista pártok illegális finanszírozásával, a központ és a helyi kommunista pártok közötti kapcsolattartással, útlevelek, igazolványok beszerzésével, illetve ezek hamisításával, a konspiráció technikai felétételeinek megteremtésével, szükség esetén fegyvercsempészéssel. A kommunista pártok tagjai közül sokan a Szovjetunióban kaptak kiképzést a forradalmi harc elméletéből és gyakorlatából. Oktatásukra a Komintern speciális iskolákat állított fel. A szervezet ezen tevékenységét a Vörös Hadsereg és az állambiztonság instruktoraival, oktatási intézményeivel szorosan együttműködve végezte. A helyi illegális hálózatok kiépítését segítette az a körülmény is, hogy az 1920-as években a nemzetközi kommunista mozgalom számos ügynöke dolgozott diplomáciai fedésben a szovjet képviseleteken, diplomáciai mentességet élvező futárok szállították a kommunista pártoknak szánt küldeményeket.
1939-től kezdve a szovjet külpolitikát közvetlenül Sztálin és Molotov irányította, a korábbi gyakorlatnál is hangsúlyosabban a szovjet vezetés mindenkori hatalmi érdekeinek megfelelően használva fel a Kominternt. A KI VB főtitkára, a bolgár Georgi Dimitrov személyesen Sztálintól kapott utasításokat. Ez történt 1939 őszén is, amikor a szovjet–német megnemtámadási szerződés megkötését követően a kommunista pártok tevékenységét egyik napról a másikra át kellett hangolni, megszüntetve a demokratikus és fasiszta államok közötti korábbi különbségtételt a kommunista propagandában.
˛
A Szovjetunió elleni 1941-es német támadás újabb fordulatot jelentett a Komintern történetében, a szervezet működésében ekkortól ismét az összes antifasiszta irányzattal való összefogás vált meghatározóvá. A kommunista pártok a megszállt országokban az ellenállás fontos tényezői lettek, tevékenységük a németellenes propagandától a megszállók elleni partizánháborúig terjedt. A háborús helyzetben az NKVD és a Vörös Hadsereg hírszerzésének nagy szüksége volt a Komintern apparátusa nyelveket beszélő, a külországokban kapcsolatrendszerrel rendelkező, az ottani illegális munkában jártas munkatársaira, így a sztálini tisztogatásokat túlélt külföldi kommunisták szerepe ismét felértékelődött.
Az új körülmények között a szovjet vezetés – hogy növelje az antifasiszta összefogásban részt vevő szövetségesek bizalmát – immáron nem látta célszerűnek a Komintern fenntartását. Feloszlatására végül 1943 májusában került sor. Amint Sztálin fogalmazott: ezután már nem süthetik rá a kommunista pártokra, hogy Moszkva ügynökei.
Sztálin és köre természetesen nem szándékozott a kommunista pártok feletti ellenőrzést kiadni a kezéből. A KI VB feladatkörének, intézményeinek és kapcsolatrendszerének nagy részét a szovjet kommunista párt, akkori hivatalos nevén Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt [ÖK(b)P] Központi Bizottsága frissen létrehozott Nemzetközi Tájékoztatási Osztálya vette át, amelynek létezése garanciát jelentett arra, hogy az egyes pártok továbbra is szolgaian követni fogják a Moszkvában meghatározott irányvonalat.
