Hetven éve, 1950. július 18-án 35 szociáldemokratát indítottak útnak marhavagonban Pestről, másnap pedig felhajtották őket a recski állomástól öt kilométerre lévő tanyára. A pártállami időkben állították: a recski kényszermunkatábor nem is létezett, az évtizedekig elhallgatott történeteket mégsem sikerült kitörölni a nemzet emlékezetéből.
Both Béla, Dobó József, Faludy György, Gábori György, Kéri Kálmán, Zimányi Tibor – csak néhány név azok közül, akik a recski kényszermunkatáborban éltek 1950 és ’53 között. Bár abban a három évben sem nevük, sem életük nem volt. Teljes létbizonytalanságban, félelemben töltötték napjaikat az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által szovjet mintára létesített, hermetikusan elzárt egységben.
Idilli ez a táj az Északi-középhegységben, csak ne fonódott volna össze története a magyar gulággal! Ahogy a csendes mátrai falutól délre elhaladunk a kőbánya mellett – a bánya ma is működik, a francia érdekeltségű Colas Északkő Kft. üzemelteti –, kamion kanyarodik ki elénk, köveket szállít, persze kiépített, széles úton – a kamionok már nem csúszkálnak a sárban. Az egykori munkatábor felé vesszük az irányt.
Erdő a tábor helyén
Hetven évvel ezelőtt a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) titkárságán született meg a döntés, hogy Recsken – a fél kilométerre lévő Csákány-kő jó minőségű andezitjének felhasználásával – kényszermunkatábort kell létesíteni. A recski láger szerkezete, felosztása, működése kísértetiesen hasonlított a Szovjetunió büntetőtelepeire, ami részben Garasin Rudolf (1895–1969) „érdeme”, a magyar börtönvilág urát ugyanis kimondottan azzal a feladattal küldték haza a Szovjetunióból, hogy mint Gulág-szakértő Magyarországon is honosítsa meg a rabmunkáltatás rendszerét.
Marhavagonban indítottak útnak 35 szociáldemokratát Pestről 1950. július 18-án, másnap felterelték őket a recski állomástól egy óra járásra lévő tanyára. Juhhodály, kőépület. Fórizs Béla ávós táborparancsnok fondorlatos beszédet tartott: „Emberek, önöknek most egy drótkerítést kell végighúzni, amit nem maguknak készítenek, hanem azoknak a fasisztáknak, akiket ezután majd idehoznak. Maguk nem bűnösök, csak egy kicsit megtévedtek.” Az internáltak a kőépületben kapnak helyet, aztán megérkeznek a gyűlölt újak, és az első rabok is kiszorulnak a juhhodályba. Gyarmathy Lívia Recsk 1950–53 – Egy titkos kényszermunkatábor története című dokumentumfilmjében egy túlélő megjegyzi: nem is vettek többet emberszámba, csak ürgéknek neveztek minket. Az első három hónapban szinte állandóan esett az eső, így a több száz fogoly megalázó körülmények között dolgozott a térdig érő sárban.
– Hogy kerül ide Rákosi? – mered rá egy látogató a pártvezér hatalmas tablójára. A kényszermunkatábor helyén ma nemzeti emlékpark várja az érdeklődőket, Gáspár Emil tárlatvezető kiszáradt kocsányos tölgy alatt meséli, hogy 1953 után a központi épület kivételével minden mást ledózeroltak. El akarták tüntetni a nyomokat.
– Sztálin halálát követően nyáron megalakult a Nagy Imre-kormány, amely enyhített az egész társadalmat sújtó terror mértékén. A recski tábort megszüntették, a kőépületbe az erdészt költöztették, aki közel nyolc évig lakott családjával a hegyen. Feladata az volt, hogy beültesse fával a tábor helyét. Ez itt mind utólag sarjadzott fa – mutat körbe Gáspár Emil. – A rendszerváltozás után a túlélők elbeszélése alapján egy-két objektumot helyreállítottak, de az embertelen bánásmódba belehalt emberek sírját egy-egy kivételtől eltekintve a mai napig sem sikerült megtalálni.
Három év alatt mintegy 1800 férfi raboskodott Recsken, Bank Barbara történész a közelítőleges névsort is elkészítette, amely a kiállítóépületben és a Recski Szövetség Egyesület honlapján is megtalálható. A túlélők lassan mind elmennek, az erdész sem él már, a sokat látott kocsányos tölgy ágai is egyre töredeznek, de azért őrzik az egykori faállások nyomait. Az „élet fája” lombjai közé golyószórófészket telepítettek, onnan pásztázták a vidéket, és őrizték a tábort.
– Az első internáltakat „jobboldali szociáldemokrata” bélyeggel illették, őket is reakciósnak nyilvánítva. Mindez összefügg az 1948-as pártegyesítéssel, amikor a kommunisták bedarálták a szociáldemokratákat. Aki nem volt hajlandó együttműködni az MDP-vel, vagy akár csak hangot adott nemtetszésének, azt módszeresen kivonták a társadalomból – magyarázza Bank Barbara történész. – 1950 tavaszán több országos razziát tartottak, a szocdemeket július elején tartóztatták le. Őket követték Recskre a kistarcsai internálótáborból áthozott foglyok. Az MDP Titkárságának határozata eredetileg négyezer-ötszáz főről szólt, a tábor területén azonban csak ezerkétszáz-ezerháromszáz személy vízellátásának biztosítására volt lehetőség.
Megtört férfiak
Az ÁVH kiadta az őröknek a jelszót: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Ennek megfelelően a fogvatartók különböző kínzási módszereket dolgoztak ki, ilyen volt például a vizes fogda vagy a gúzsba kötés, illetve a döntött gúzsban lógatás. Az ávós őrök gyakorta hangoztatták a foglyoknak: „Magukkal nem kell elszámolnunk.” A tábor kezdettől fogva a legnagyobb titokban működött, építésekor Recsk nevét sem említették, az alapanyagok, szerszámok vásárlásáról Sándor fedőnéven állítottak ki számlákat. A titoktartás 1953 után is kötelező. Ismert jelszó volt: Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz sírba!”
– Megszegéséért valójában tíz év járt – pontosít Bank Barbara. – Az elszenvedett fizikai és pszichikai traumákról még a családtagok sem igen tudtak, hiszen pont a férfiak kiállását, tartását törték meg. A recski táborban kétféle alakulat működött: a belső, illetve a külső őrség. A tábor külterületére a határőrség sorállományú tagjait osztották be, akik nem sokat tudtak arról, mi folyik a kerítésen belül, hiszen nem érintkezhettek sem az internáltakkal, sem a belső őrséggel. Utóbbi tagjait az ÁVH karhatalmi alakulatától vezényelték Recskre, legtöbbjüket büntetésből. Mit követtek el? Egyikük részegen lövöldözött a Városligetben, a másik elaludt az őrhelyén. Nekik is büntetés volt Recsk, a bosszú érzése hajtotta őket, amiért a rabokhoz hasonló elszigeteltségben élnek.
A belső őrség tagjai az akkori átlaghoz képest nagyon jó fizetést kaptak. Szabadidejükben lejártak Recskre kocsmázni, hírhedtek voltak kegyetlenkedéseikről, „udvarlásukra” a nők alig mertek nemet mondani – törvénytelenségek garmadája történt a faluban. Az egykori kocsmáros, Fazekas László tragikomikus történetet is megőrzött: egy este, amikor a belső őrség tagjai már kellően felöntöttek a garatra, kitalálták, hogy államosítják a kocsmát. Vitték a berendezést, kantint csináltak maguknak a bányában.
– Az ÁVH minden törvényi felhatalmazás nélkül, Recsk település tudta nélkül létesített itt büntetőtábort – hangsúlyozza Gáspár Emil, aki az 1970-es évektől 21 éven át volt a recski általános iskola igazgatója. – A falusiak nem mertek a tábor közelébe se menni, mert a kerítésre ki volt írva, hogy az őr felszólítás nélkül lő az idegenekre. Amikor az ávósok a szabadidejükben lejöttek a faluba, szinte kiürült a kocsma. A hatalom éreztette jelenlétét, és a falusiakat is megfélemlítette az őrszemélyzeten keresztül. Recsk megbélyegzett település lett.
Az egyik legkegyetlenebb őr, „Vágottnyakú” a tábor bezárása után a faluban telepedett le. Varga János – Vágottnyakú –, az ÁVH őrmestere, a recski kényszermunkatábor párttitkára 1953 után benősült a faluba, ahol a továbbiakban is hithű párttagként tevékenykedett. Bányászként ment nyugdíjba. „Makaróni” a belső őrség operatív csoportvezetője volt, akire az internáltak közötti információgyűjtés és az „elhárítás” feladatát osztották. Róla Nyeste Zoltán egykori rab is megemlékezett: „A barakkok előtti téren a Makaróni, az a hosszú hadnagy még néhány száz embert megfektetett, aki az arcát nem tette bele a sárba, annak a nyakára lépett. Később számonkérte, hogy miért piszkos.” Makarónit – Nagy Lászlót – Recskről áthelyezték Tiszalökre, ahol szintén „hathatós” munkát végzett, a ’80-as évek végén pedig az IBUSZ spanyolországi munkatársa volt, természetesen szigorúan titkos tisztként működött, szép karriert futott be. Az egykori rabtartók ágyban, párnák közt haltak meg. Nem történt felelősségre vonás.
A faluba betelepült, benősült őrség tagjai hallgattak a kegyetlenkedésekről, de csak a rendszerváltozáskor zárkóztak be teljesen. Közben 35 év telt el. Recsken egy héten keresztül vetítették Gyarmathy Lívia filmjét, ami előhozta a régi emlékeket, Vágottnyakúnak az ablakát is betörték. A kényszermunkatábor túlélői megalapították a Recski Szövetséget, emlékművet is állítottak, a tábor helyén létrejött az emlékpark. Szabadulni mégis nehéz a múlttól. Ahogy egy gulágot megjárt fogoly már jóval a szabadulása után, az 1980-as években fogalmazott: „a gulág, az nem enged.”
– Recsk, Tiszalök, Kazincbarcika vagy a hortobágyi zárt táborok – sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a szovjet blokk összes országában működtek ilyen lágerek. A magyarországi táborrendszer még évtizedek múlva is fogva tartotta a családokat – erősíti meg Bank Barbara. – 1950-ben 34 hatvani vasutast internáltak Recskre, köztük Zsákai Lászlót, akinek feleségét és két gyermekét a Hortobágyra, zárt táborba vitték. Lánya, Zsákai Piroska elmondta, hogy Recsk jobban fáj neki, mint a Hortobágy, mert az édesapja korábban mindig fess és határozott volt, de a szabadulásuk után egy megroppant ember állt vele szemben, aki megőrizte ugyan a becsületét, a személyisége mégis megváltozott.
Tabutémák
A Nagy Imre-kormány megalakulása után felszámolták a táborokat, és döntés született a kitelepített budapesti lakosok kényszerlakhelyének megszüntetéséről is. A foglyok között voltak, akik hamarosan börtönben találták magukat, és majd csak 1955–56-ban szabadultak. De aki rendőrhatósági felügyelettel szabadult Recskről, annak is bizonyos időközönként jelentkeznie kellett a rendőrkapitányságon, képzettségének megfelelő munkát nem vállalhatott, a társadalom megbélyegzett tagja maradt. Családját, gyermekeit is megbélyegezték.
– Recsk, Hortobágy, az internáló- és zárt táborok története a kommunista diktatúra felejtésre ítélt tabu témái közé tartozott – állítja Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke. – Az évtizedekig elhallgatott történeteket mégsem sikerült kitörölni a nemzet emlékezetéből. Az emigrációban Sztáray Zoltán, Faludy György, Nyeste Zoltán vagy Benkő Zoltán, később pedig az itthon maradottak kis ellenzéki körökben továbbadták megrendítő személyes élményeiket, így életben tartották Recsk emlékezetét. A rendszerváltás óta eltelt harminc év, egy emberöltő. Lassan az utolsók is távoznak közülünk, akik még személyesen átélték a kényszermunkatáborok, zárt táborok borzalmait. A személyes emlékezet visszafordíthatatlanul történelemmé válik. Hogy ezt a történelmet mennyire hitelesen, ugyanakkor átélhetően adjuk át a következő generációnak, az a mi közös felelősségünk.
Forrás: Magyar Nemzet Lugas melléklete; mno.hu (2020.07.18.)
Kapcsolódó tartalom:
