Még szeptember végén jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában Máthé Áron történész Vörös karszalag című könyve, nekem azonban csak most jutott időm „átrágni” magamat a köteten.
. . .
Nem véletlenül tettem idézőjelbe az „átrágni” szót, ugyanis valójában szó sem volt arról, hogy szenvednem kellett volna a könyv olvasása közben. Sőt, a Vörös karszalag egyszerre tudományos és olvasmányos, gyakorlatilag bárki számára nyugodt szívvel ajánlható, akit érdekel a XX. századi magyar történelem. A hivatkozásokkal és korabeli (köz)szereplők idézeteivel bőségesen ellátott kötet az 1940-es évek közepére kalauzol el minket, a megszálló szovjet csapatok bevonulása után létrejött ideiglenes karhatalmi osztagok ténykedését mutatja be.
Máthé Áron primer és szekunder forrásokkal egyaránt érvel álláspontja mellett, miszerint az „uralomváltás” időszakában aktivizálódó – főként kommunista, szocdem vagy társutas – „rendfenntartó” csoportok hatalmas szerepet játszottak a magyarországi kommunista diktatúra kiépítésében. A kommunisták nagyon is tudatosan vették át az irányítást a Magyar Királyi Csendőrség és Rendőrség felbomlásával erőszakmonopóliumot élvező fegyveres osztagok felett.
A Vörös karszalagban részletesen olvashatunk a hírhedten kegyetlen gyömrői karhatalmistákról, a Miskolcon alakult Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéja (MOKAN komité) tevékenységéről, a Szegeden és a Kiskunfélegyháza környéki tanyavilágban létrejövő polgárőrségekről, az ország különböző településein fellépő karszalagos „policokról”, valamint a kommunista párt „magánhadseregéről”, az R-gárdáról.
A könyv kategorizálja és hosszasan tárgyalja a kollaboráció formáit:
-
a „muszkavezetők” (maga a szó az 1848-49-es szabadságharc idejéből származik: így nevezték azokat a magyar nemzetiségű kormánybiztosokat, akiket a császár azért nevezett ki, hogy az országba betörő cári hadsereg számára tanáccsal és útbaigazítással szolgáljanak) főként tolmácsként segítették a szovjeteket;
-
a deportáló bizottságok tagjai (rendszerint helyi vezetők) a kulákok és a német vezetéknevűek listázásával járultak hozzá a deportálásokhoz;
-
a „policok” pedig ténylegesen részt vettek a deportálandók „begyűjtésében”, valamint a lakosság megfélemlítésében.
A szerző többször is hangsúlyozza, hogy ezek a szerepek gyakran összemosódtak vagy egymásra épültek. Azaz simán lehetett valaki egyidejűleg muszkavezető, deportáló bizottság tagja és polic is.
Fontos megállapítás a könyvben, hogy a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem voltak felülreprezentálva az egykori nyilasok a kommunista karhatalmi osztagokban. Habár előfordultak olyan esetek, amikor valaki a zöld ingjét vörös karszalagra cserélte, nem ez volt az általános.
A legtöbb polic ráadásul még baloldalinak sem volt nevezhető a szó ideológiai értelmében. A szovjetek bevonulása után az ideiglenes karhatalmi osztagok elsősorban a hatalomra vágyó, alacsony iskolázottságú, frusztrált, szegény rétegek számára lettek vonzóak. A vezetők esetében természetesen már más a helyzet, ők legtöbbször „hithű”, olykor-olykor már a sajátjaik számára is túlságosan hithű kommunisták voltak.
A Vörös karszalag könyörtelenül szembesíti az olvasót a magyar múlttal, tűpontosan bemutatva történelmünk szégyeneit, akik egy minimális (látszat)hatalomért cserébe képesek voltak akár a saját rokonuk, szomszédjuk vagy barátjuk deportálásában is segédkezni. A magyar múlt tanulságait nekünk – itt és most, a jelenben – kell levonnunk, ehhez nyújt segítséget a Vörös karszalag című könyv.
Forrás:
