A kétpólusú világban a szocialista blokknak mindig is fontos volt, hogy megmutassa vélt felsőbbrendűségét a nyugati imperialista államokkal szemben, amihez jó eszköznek bizonyult a Világ Ifjúsági Találkozók (VIT) sora. Megállja a helyét ez az állítás akkor is, ha két alkalommal a vasfüggönytől nyugatra is rendeztek VIT-et. A VIT rendezvényein központi helyet foglalt el a könnyűzene, mert azt még a legfafejűbb kommunista vezetők is belátták, hogy azzal nagyon gyorsan és egyszerűen meg lehet nyerni maguknak a fiatalságot. Nem volt ez másként ötven éve, 1973 nyarán Kelet-Berlinben sem. Csatári Bence írása.
Sematikus fesztiválhangulat
Az egykori Német Demokratikus Köztársaság (NDK) fővárosába már csaknem egy évvel korábban megkezdték toborozni a VIT-résztvevőket az egész szocialista blokkon belül, ami azt jelentette, hogy minden pártállam gondosan kiválogatta azokat, akiket a maga részéről alkalmasnak tartott arra, hogy egy ilyen típusú rendezvényen ideológiailag is megfelelnek a szocialista erkölcs elvárásainak. Arról szó sem volt, hogy lasszóval kellett volna fogni az ide jelentkezőket, mert a fiatalok többségének egyik leghőbb vágya volt, hogy egyszer életében eljusson a szovjet KGB fedőszerveként működő Demokratikus Ifjúsági Világszövetség által szervezett baloldali ifjúsági világtalálkozóra, a VIT-re, még akkor is, ha csupa ordas hazugságot és lózungot kellett eközben végighallgatniuk, mert a fesztiválhangulat feledtetni tudta ezeket a blődségeket. A VIT-re való kijutásra az egyik legtöbb esélyük a könnyűzenészeknek volt, annak ellenére, hogy a legtöbb művészeti ág képviseltette magát ezeken a látszólag színpompás, szellemiségében azonban meglehetősen sematikus találkozókon. A kelet-berlini rendezvény mottója is sokat elárult a szocialista blokkban uralkodó akkori közhangulatról: „Antiimperialista szolidaritásért, békéért és barátságért!”
A magyar delegációk általában nagyon népesek voltak, Kelet-Berlinbe, a sorrendben tizedik alkalommal megrendezett VIT-re is mintegy hétszáz fős magyar küldöttség érkezett, természetesen a KISZ Központi Bizottságának (KB) vezetésével és helyszíni kontrolljával.
Az Omega mint másolandó példakép
A keletnémet szervezők előkészítő munkájuk közben a fejükbe vették, hogy a VIT-et megelőzően nagyon sokat fejlesztenek a rockzenei kultúrájukon, ami egy év alatt szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt, mint ahogyan általában véve a többi szocialista országnak is. A lemaradást behozandó az Omega együttesre esett a választásuk, amely banda utat tud mutatni nekik ebben. Az Omega legnagyobb sikereit ekkoriban az NDK-ban érte el, ahol 1972 végén és 1973 elején hosszasan turnézott. Ekkor már lehetett a kelet-berlini Magyar Kultúra Házában is kapni az Élő Omega című lemezüket, de az óriási érdeklődés ezen sokkal túlmutatott. Először azt mondták az NDK-s illetékesek, hogy ötven- vagy százezer példányra lenne szükségük, de a végén emelték a tétet, és kétszázezerben állapodtak meg az MHV-val. A példányszám folyamatos növelésében egyértelmű szerepet játszott a közelgő kelet-berlini VIT, mivel egészen addig az Omegának ezt a lemezét alumíniumtasakokba csomagolva lehetett csak kapni.
Először magát a nagylemezt sem akarták kiadni, majd papírhiányra hivatkozva nem biztosítottak a borítóhoz nyersanyagot, így az Omega maga szerezte be az alumínium alapanyagot a borítókhoz. A VIT-re is való tekintettel ezt a fajta „házi barkács módszert” feladta az MHV, és mivel egyébként is véget ért a papírhiány, így 1973-ban rendes, papírból készült borítóval örvendeztették meg a keletnémeteket. A grafika ugyanaz volt, mint a magyar, eredeti kiadásban, tehát az írás maradt magyarul. Úgy is hívták ekkor az együttest a keletnémet rajongóik akkoriban, hogy az „Elő Omega”, így, ékezet nélkül. Az ezt megelőző első három lemezüknél azonban a hosszú hajuk miatt megtiltották, hogy képeken jelenjenek meg az NDK-ban a borítókon, helyettük Magyarországra utaló képeket raktak, persze Omega felirattal, például a Lánchidat megjelenítve. Az NDK-ban az Omega nagy példaképnek számított a helyi menő rockbandák számára. Kóbor János visszaemlékezése szerint szinte már kínosan hatott rájuk, hogy szolgai módon másolták őket, nagyon sok dolgot tőlük vettek át, s ezt utólag is elismerték a velük folytatott beszélgetésekben.
Az 1973-as kelet-berlini VIT előtt pedig kifejezetten megfigyelték őket az NDK-s kollégáik, hogy aztán tudásukat élesben is kamatoztathassák a nagyközönség előtt a világtalálkozón.
A felszereléstől elkezdve a színpadi megjelenésen át a számok megalkotásának módszertanáig sok mindenben előttük járt az Omega, tehát volt mit másolni róluk, és nem titkoltan az NDK-s rockzenekarok úgy álltak hozzájuk, mintha Benkőék nyugati banda lennének. Ez annak fényében különösen elgondolkodtató, hogy a keletnémetek tudták fogni a nyugati tévé- és rádióadókat, az Omega viszont otthon nem. A keletnémet bandák mindent németül énekeltek mindenhol, így a VIT-en is, miközben még az Omega manírjait is lemásolták. Ezzel együtt jelentőségük a nyugatnémet együttesekre való hatásukban rejlik, ugyanis utóbbiak előszeretettel vették át tőlük a számaikat, amelyeket annak ellenére németül adtak elő, hogy alapvetően angolul énekeltek. Ez is egyfajta szolidaritás volt a nyugatiak részéről keleti nemzettársaik iránt. A keletnémet zenekarok aztán nem vallottak szégyent, ami köszönhető volt az Omega előzetes gondos tanulmányozásának.
Londonból Berlinbe, Berlinből Szegedre
A VIT sok hazai fiatalnak a világ közepét jelentette arra a néhány napra 1973 júliusának végén és augusztusának legelején. Több visszaemlékező szerint is az utcákon, köztereken látványosan lecsökkent a rendőrök száma, ám rögtön a találkozó utáni napon sűrű igazoltatásba kezdtek, és rendőri brutalitásokról is lehetett hallani, sőt még géppisztolyos katonai fellépésről is, amikor néhányan merő véletlenségből a berlini fal közelében sétáltak. Mások arról számoltak be, hogy a keletnémet lányok – akik közmondásosan szerették a magyar fiúk társaságát – egyenesen irtóztak attól, hogy „elvtársi” csevejbe kezdjenek orosz kortársaikkal. Az LGT a fentiekkel ellentétben nem érezte úgy, hogy nekik mindenképpen jelen kellene lenniük a kelet-berlini VIT-en és játszaniuk kellene, de a pártállami kötelezettség teljesítése alól ők sem bújhattak ki, „a legbizarrabb barakk” – ahogy Presser Gábor emlegeti a mai napig a kádári Magyarországot – szabályai nekik is kötelezőek voltak.
Nem tehettek mást, felvették a kék dzsörzé egyenruhát – amit Izvesztija-kéknek neveztek – és elmentek a VIT-re. A VIT-et megelőzően alig pár hónappal korábban, 1973 májusában már szintén voltak az NDK-ban, és még azután is sokszor mentek, mert rájuk erőltettek egy német nyelvű hangfelvételt, amihez ugyancsak nem fűlött a foguk, már eleve a németül való éneklés sem volt ínyükre, hiszen az nem a rock and roll nyelve. Valószínűleg a keletnémet elvtársak őket is megfigyelték – ezúttal nemcsak a Stasi által, hanem művészeti szempontból is, akárcsak az Omegát, így az LGT öntudatlanul is hozzájárulhatott az 1973-as kelet-berlini VIT zenei sikeréhez. Már csak azért is lehetett nagyobb erőfeszítés a Loksinak az, hogy Kelet-Berlinbe érjenek, mert ezt megelőzően a londoni Ally Pally fesztiválon játszottak – amit megtekintett Jimmy Miller, a Rolling Stones zenei producere is –, és igen nagy kontrasztot jelentett számukra a világ első számú rocksztárjai mellől a sokszor maradi felfogású és erősen kontraszelektált küldöttségek előtt muzsikálni.
Nem is érkeztek meg időben az angol fővárosból, amiért eléggé szúrós szemmel néztek rájuk a KISZ-vezetők, de aztán az együttes megtette, amit megkövetelt tőlük a haza.
A különböző, leglehetetlenebb szituációkban keletkező feszültségek elsimítására egyébként állítólag az volt az egyik legjobb ellenszerük, hogy Laux József dobos bevetette korábbi kapcsolatait, nevezetesen azt, hogy az egyik KISZ-potentáttal korábban egyazon egyházi kórusban énekelt, és emiatt az illető lojális volt irántuk, nyilvánvalóan attól való félelmében, hogy a zenész egyszer csak felemlegeti ezt a kényes intermezzót az életéből valamely illetékes szervnél. Kelet-Berlinben aztán játszottak angolai és kubaiak egyetemisták előtt is, akik Magyarországon tanultak, és nagyon lelkesedtek az LGT-ért, de kétszer behívták őket az NDK-s televízióba is. Közben pedig meghalt Walter Ulbricht NDK-pártfőtitkár, de azt a VIT végéig hivatalosan senkivel nem közölték, nehogy elrontsák a hangulatot. Atrocitásból így sem volt hiány: az egyik klubkoncertjük szünetében a klubvezető ordítozva németül kérte ki magának, hogy Presserék angolul is énekeltek. A nyugalom megóvása érdekében pedig – meg azért, mert a szobájuk időközben buliközponttá vált – némi csúszópénzért cserébe „kibéreltek” egy orvosi rendelőt a kollégiumban, ahol laktak, hogy néhány órára le tudjanak pihenni a napi két-három koncert között. A gálaesten aztán a berlini Operában szégyenszemre kultúrpolitikai nyomásra mintegy ötvenen eljátszhatták a Guantanamerát (igazi, tipikus „magyar dal”), ebben kényszerűségből az LGT is benne volt.
A VIT-et számukra stílszerűen egy joghurtcsata zárta le az utolsó éjjelen, melynek során az erkélyükről félliteres joghurtosdobozokat dobált le a vízilabdás múltjára is büszke Barta Tamás az előttük lévő téren éppen táncaikat önfeledten ropó néptáncosokra, irgalmatlan nagy patáliát csapva, amihez a többi emeleti lakó is csatlakozott. Ezért a viselkedésért, illetve a többi afférért „cserébe” a magyar delegáció nem vitte ki őket a reptérre, így kénytelen-kelletlen további két napig kellett várakozniuk, míg Budapestről küldtek értük egy kisbuszt.
A magyar „nagyágyúk” sorából fellépett a VIT-en az ekkor ereje teljében lévő Bergendy is, akiknek a késésben lévő LGT helyett is kellett nyomniuk egy-két bulit, ami miatt kicsit megorroltak Presserékre.
Így a Jöjj vissza, vándor!, a Jelszó: Love, szeretet vagy a Darabokra törted a szívem című slágereket a tervezettnél többször adták elő, de így is kifejezetten kellemes visszhangot keltettek a dalaik a közönség sorai között, amelyben nem kis szerepe lehetett annak, hogy az NDK-ban – minő véletlen! – éppen 1973-ban jelent meg egy német nyelvű Bergendy-album, ami ismerve az idevonatkozó Omega- és LGT-történetet, nem hagy kétséget afelől, hogy ez az LP is az NDK-s felzárkózási program jegyében született. A Hungaria is tiszteletét tette a kelet-berlini VIT-en, ők ezt a fellépést NDK-s karrierjük egyik fontos állomásaként tartják számon. A VIT-ről azonban kutyafuttában távozniuk kellett, ők már koncertjük után másnap reggel nyolcra vissza kellett, hogy érjenek Budapestre, amit repülőgéppel oldottak meg, majd onnan Szegedre utaztak, hogy a Szegedi Ifjúsági Napokat se hagyják ki. Nekik egyébként úgy általában véve sem volt haszontalan, hogy bevállalták Kelet-Berlint, mert az egyik, Kongresszusi Palotában rendezett koncertjükön megjelent egy nyugat-berlini impresszárió, Michael Siegel, aki a nagy siker láttán felajánlotta, hogy szervez nekik műsort Nyugat-Berlinbe. A német–német kapcsolatok így segítették a magyar zenészeket a Nyugatra jutásukban.
Forrás: Tévéstúdióból joghurtcsatába (Magyar Nemzet- 2023.07.30.)
