-
Találatok szűkítése (találatok további szűkítésére/szűrésére a keresést követően is lehetőség van):
Vissza a listához
Ossza meg másokkal:
Vágólapra

Tánciskolák és tánctanárok a (tűrés)határon

2021. 02. 14.
Csatári Bence
Background

Ötvenöt éve foglalkozott a miniszterhelyettesi értekezlet a tánctanárokkal

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlás korszakának 1963-as lezárultát követően a Kádár-rendszer a korábbinál sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a fiatalok szórakoztatására, aminek kézzelfogható jele volt a tánciskolák felkarolása. Persze nem azért, hogy a fiatalok felszabadultabban érezzék magukat, hanem azért, hogy a lehető legjobban ellenőrizhessék őket, még a szabadidejük eltöltése közben is. Mindeközben a hatalom nem tudott kibújni a saját bőréből, folyamatosan vegzálta a tánctanárokat és a tanfolyamaikra járókat.

A tánciskolák irányítása a Művelődésügyi Minisztérium közművelődési főosztályán összpontosult, ide futottak be az azonnali megoldásra váró napi szintű problémák, de még a miniszterhelyettesi értekezleteken is foglalkoztak a szórakoztatáspolitika ezen válfajával. Ez utóbbin pontosan ötvenöt éve, 1966-ban állapították meg a miniszterhelyettesek nem kevés önkritikával és egymás között őszinte hangot megütve, hogy a táncoktatás nyolc éven keresztül gazdátlan terület maradt.

Államosítás = pénztelenség

Ez a fajta elhanyagoltság, a pártállami felügyelet és a szakmai irányítás hiánya teremtett alkalmat arra, hogy a tánctanárok jövedelme sokszor magasabb volt más művészeti ágban dolgozó pályatársaikénál, mert a tánctanfolyamok tandíjait messze magasabbra helyezték az átlagosnál, holott ezt szabályozta a népművelési miniszter 1956-os rendelete. A probléma ezzel kapcsolatban akkor vetődött fel, amikor a tánctanárokat a centralizáció jegyében államosították, és művelődési otthonokban helyezték el állami státusban, ahol jóval kevesebbet kerestek, mint korábban. Ennek megoldását mind sürgetőbbnek ítélte meg az 1966-os miniszterhelyettesi értekezlet. A realitások és a későbbi vélemények azonban azt mutatják, hogy nem sikerült ezt a korábbi évekhez képest kialakult ellentmondást feloldani, a tánctanárok folyamatosan elégedetlenek voltak a fizetésükkel, amiből fakadóan a hetvenes évek elejére már komoly utánpótlásgondokkal küzdött ez a szakma.

Nincs kegyelem az öregeknek

A tánctanári hivatás – nem nehéz belátni – kellő fizikai erőkifejtést igényel, ami az életkor előrehaladtával egyre fogy. Éppen ezért a nyugdíj felé közeledő táncpedagógusok igyekeztek megkönnyíteni a maguk sorsát, és kijárni egy kis könnyítést, amit a hatvanas években már csak az államtól várhattak, illetve a Művészeti Dolgozók Szakszervezetén keresztül tudtak volna keresztülvinni, ám ez utóbbi tömörülés nem túl sok respektet mutatott az irányukba. Igazi szocreál történet a néhai tánctanár Haraszti Andor özvegyének esete is, aki 1966. október 4-én Aczél Györgyhöz fordult segítségért levélben, hogy idősebb napjaira ne a táncparketten, hanem – minő naivitás – a Művelődésügyi Minisztériumban vagy a Népművelési Intézetben kereshesse kenyerét. „Természetesen” nem talált megértő fülekre, annak ellenére, hogy felsorolta szépen, csokorba gyűjtve a férjével közösen elért eredményeiket, amelyeket a kommunista rezsim kultúrpolitikai szolgálatába állítottak: termelőszövetkezetekben, iskolákban mintegy hatvanezer munkás és diák fiatalt tanítottak, ezenkívül a média is sokszor foglalkozott velük.

Fotó: Fortepan/Magyar Hírek folyóirat

A kommunista államirányítás megmutatta, hogy nem feltétlenül a szakembergárdára alapozta működését, a párthoz való hűség legalább annyira fontos volt, igaz Haraszti Andor és neje még ennek a kritériumnak is eleget próbált tenni. Az udvarias, ám visszautasító levél az özvegy tánctanárnő tanácsainak meghallgatására elviekben nyitottnak mutatkozott, amit a minisztériumon és a Népművelési Intézeten kívül az Országos Társastánc Bizottságon is benyújthatott, de állást nem adott neki. A házaspár „bűne” az lehetett, hogy a Horthy-korszakban ugyancsak prominens képviselői voltak a táncoktatásnak, de a negatív válaszhoz kismértékben minden bizonnyal hozzájárulhatott, hogy az özvegy levelében rosszul írta le Aczél György nevét, kihagyva a z-t, csak úgy „Acélosan” szólította meg. A társastáncoktatók közül többen Bács-Kiskun megyében is nyugdíj előtt álltak 1967-ben. A megyei tanács művelődésügyi osztálya kétségeit fejezte ki a Művelődésügyi Minisztérium művészetoktatási osztályának, hogy mennyire tudtak ezek az idősödő tanerők alkalmazkodni a legújabb trendekhez – mintha velük szemben a hatalomnak lett volna bárminemű fogalma is az akkori aktuális, modern populáris zenei stílusokról –, valamint fizikailag mennyire tudtak helytállni a táncórákon. Ezekre a felvetésekre a tárca nem is reagált vagy legalábbis nem tudunk róla, úgy látszik, az alföldi végeken tengődő, állami alkalmazásba kényszerített tánctanárok sorsa csak addig érdekelte őket, ameddig a pártállami karámba terelték őket.

Fotó: Fortepan/Magyar Hírek folyóirat

Azért némi mozgástere maradt a táncoktatóknak vagy legalábbis kihasználták a jogi kiskapukat, így a magántánctanítást sem törölték el a Föld színéről teljesen a kommunizmus évei alatt, de nem is nézték jó szemmel, ami kiderül Németh Jenő táncmester 1966. május 12-én a művelődésügyi tárca közművelődési főosztályára írt panaszos leveléből. Ez a beadvány leírta, hogy mennyire ki volt szolgáltatva a tánctanításhoz értő kisember a minisztérium kényére-kedvére, még úgy is, hogy Békés megyéből áthelyezzék Komárom megyébe, ahol a Rákosi-rendszerben rákényszerítették, hogy ne magániskolát, hanem a megyei tánctanítói munkaközösséget hozza létre. A bürokrácia ellenállása nagy volt, mert többszöri írásbeli kérésre, sőt személyes megkeresésre sem engedett a hatalom ebből, mondván, hogy a Békés megyei tánctanítói munkaközösség tizenkét alkalmazottal, zárt létszámmal alakult meg, így Németh Jenőnek változatlanul Komárom megyében kellett maradnia. Nagy nehezen ugyan visszatérhetett később a szülőföldjére, de itt már nemcsak tánctanításból, hanem a felesége szakmájából, fényképezésből kellett megélnie. A minisztérium 1966. június 20-i válaszából kitűnik, hogy hajlandók voltak egyfajta kompenzációra, de csakis a Kádár-rendszerben történt sérelmekért. Erről a Békés Megyei Tanács VB művelődési osztályát értesítették ugyanezen a napon, sőt az ügy megnyugtató elrendezéséről tájékoztatást kértek.

Trükkös össztáncok

Komló város tanácsának művelődésügyi osztálya a felettes ellenőrző szervként működő Művelődésügyi Minisztérium véleményét kérte ki 1966. február 15-én a társastánctanfolyamok össztáncaival kapcsolatban. A cenzurális hatalommal is bíró Szerzői Jogvédő Hivatal dél-dunántúli kirendeltsége szerint ugyanis amennyiben nem tánctanítói munkaközösség, hanem más szerv, például művelődési otthon rendezte, akkor külön engedélyt kellett kérnie a hatóságoktól arra az egy alkalomra. A jogvédő társaság ezt arra alapozva tette meg, hogy ezeken az alkalmakon belépődíjat szedtek – tehát nem elhanyagolható cél volt a bevétel realizálása –, ami után jogdíjat kellett fizetni és engedélyt kellett kijárniuk, ha viszont csak egyszerűen a tanfolyam égisze alatt rendezték meg, akkor nem kellett semmiféle szerzői jogdíjat fizetniük, következésképp újabb engedélyt sem kellett kérniük. A minisztérium jogi osztályának 1966. február 26-i válasza szerint nem kellett engedély az össztánchoz, mert az a tánctanfolyam szerves részének minősült, tehát nem is kellett utána jogdíjat fizetni.

Fotó: Fortepan/Magyar Hírek folyóirat

Ugyanakkor hozzátették, hogy csak az a táncos rendezvény minősült össztáncnak, amely valóban a tánctanítás része volt, azaz túlnyomó többségében a tanfolyam résztvevői alkották a közösséget, amit a 133/1961 számú művelődésügyi minisztériumi utasítás vonatkozó bekezdése állapított meg. Ez nyilvánvalóan feltételezte, hogy nem szedtek belépődíjat, tehát nem a vagyongyarapítás volt az elsődleges céljuk, ami megfelelt a szocializmus művelődéspolitikai elvárásainak. A valóságban azonban mindenki tudta, hogy az össztáncokra összegyűlt akkoriban a környék összes jampija, hogy „rázzák az új figurát” – ahogy másfél évtizeddel később ezt a Hungária meg is énekelte, s így nem kizárólag a tanfolyam tagjai vettek részt rajtuk. Ha pedig volt egy kis kockázatvállalási kedv a tánctanfolyam vezetőjében, akkor szemrebbenés nélkül szedett egy kis belépődíjat, amit aztán az érdekeltekkel való némi osztozkodás után zsebre tett. Ez is mutatja, hogy a „legbizarrabb barakkban” a szocialista ideológia bőven összefért a mutyizással annak érdekében, hogy az érdekeltek jól járjanak.

Ebben az esetben persze szinte mindenki jól járt – az adóhatóságon kívül –, mert a fiatalok, ha szerencséjük volt, akkor kifogtak egy remek beatzenekart, amely húzta nekik a talpalávalót, ők jól érezték magukat, a tánctanár és a rendező helyszín pedig anyagilag gyarapodott.

A Művelődésügyi Minisztérium időnként nemcsak automatikus jelentéseket kapott a tanácsi szervektől a tánctanfolyamokról, hanem ő maga is kért ilyen típusú tájékozódási segítséget. Ez történt 1966. január 5-én, amikor a Művelődésügyi Minisztérium főelőadója, Orosz Sándor a Fejér Megyei Tanács VB művelődésügyi osztályától kérte a Fejér megyei tapasztalatok megírását az ifjúság zenés-táncos szórakozásáról. Érdeklődésük tárgyát – ahogy az levelükből kiderül – szerették volna megosztani a KISZ KB kulturális osztályával, ami a téma hatalom általi szélesebb körű felkarolására enged következtetni. A Fejér Megyei Tanács VB már ezt megelőzően 1965. május 19-én megtárgyalta a belkereskedelmi miniszter és a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ) elnöke együttes utasítását, ami az ifjúsági vendéglátóipari szórakozóhelyek létrehozásáról szólt. A minisztérium megállapításában új hangként szerepelt az elismerés a tanácsi munkát illetően, leginkább a szórakozás művelődéspolitikai szintű felkarolása miatt: „Hasznos dolognak tartjuk, hogy a VB napirendre tűzte az ifjúság táncos, zenés, műsoros szórakozásának kérdését. A hozott határozatok – nagyon helyesen – kifejezik, hogy az ifjúság ilyen irányú szórakozását is művelődési feladatnak kell tekinteni.” A KISZ pedig a kulturális minisztérium hatására megállapodott a Belkereskedelmi Minisztériummal a szeszmentes szórakoztatásról, ami szintén a kikapcsolódás kérdésének komolyan vételét jelzi. (Hogy ezt a törekvést mennyire lehetett komolyan venni, az erősen kérdéses, főleg annak fényében, hogy még a Budai Ifjúsági Parkban is lehetett sört fogyasztani, sőt az éttermi részlegükben – de csak ott, és ott is csak elvileg az ételek fogyasztásához – tömény italokat is lehetett rendelni.) A hatalom tehát mindent elkövetett, hogy megnyerje magának az ifjúságot, amelynek tagjai viszont időnként jókat nevettek a hátuk mögött a sete-suta, kommunista ideológiai nyomortól sújtott művelődésiház-igazgatókon és klubvezetőkön. A fiatalokat leginkább az érdekelte, hogy jókat szórakozzanak, amíg a pártapparatcsikok a látogatási statisztika emelkedésének lehetőségét látták az ifjúság könnyűzene iránti érdeklődésében. Egyik fél sem csalódott a számításaiban.

Forrás:

IRATKOZZON FEL HÍRLEVELÜNKRE!

Weboldalunkon sütiket használunk

Az oldalon az oldal működéséhez feltétlenül szükséges és munkamenet támogató, az egyes felhasználói munkamenetek azonosítására szolgáló sütiket (cookies) használunk. Az oldalon alkalmazott funkcionális sütikről bővebb tájékoztatás a "Tájékoztatás a sütikről" gomb megnyomásával érhető el.