„A mai értelemben vett nyári szabadságok, utazások – pláne a külföldi utazások! – nem igazán léteztek a Rákosi-diktatúra idején” – mondja Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnökhelyettese, majd hozzáteszi, hogy az 1948-ban államosított IBUSZ mint központi utazási iroda fő tevékenysége az üzemi munkások szervezett üdültetése volt, amelyben a párttagokon túl a szakszervezeteknek és a kommunista ifjúsági szervezeteknek jutott szerep.
Az elhíresült balatonaligai pártüdülőt már az 1940-es évektől gyakran látogatták magas tisztséget betöltő párttagok, akik vidáman vakációztak az impozáns, államosított villákban. Amikor Rákosi Mátyás beleszeretett a környékbe, és a párt kisajátította a területet, a helyieket csereingatlanokba telepítették át. A diktátor balatoni vakációzásának zavartalanságát pedig géppuskások és motorcsónakos őrjárat biztosította.
A nyugatias „all inclusive” (korlátlan fogyasztás, finom ételekkel és italokkal teli hűtők) szolgáltatásra emlékeztető üdülést persze nem verték nagy dobra a kommunisták, a nyilvánosság nem tudott a balatoni dőzsölésről, pedig Arácson, Földváron, Tihanyban és Balatonőszödön is voltak népszerű pártnyaralók, ahol a kegyeltek szórakozhattak, amíg az átlagember semmit nem érezhetett ebből a luxusból.
„Hiányoztak a szolgáltató vállalkozások, vendéglők, cukrászdák, üzletek. »Kellő számú vendéglátóhely hiányában a szórakozás sokszor a vállalatok, hivatalok helyiségeibe szorult, ahol a névnapi, nőnapi és egyéb alkalomból rendezett ünneplések időnként teljesen fesztelen dorbézolásokba torkollottak, ami nem erősítette a vezetők, tágabban pedig a rendszer tekintélyét. A botrányos részegség és az annak következtében elkövetett bűncselekmények szerves részét alkották a város akkori éjszakai életének« – olvassuk például Káli Csaba Zalaegerszegről szóló tanulmányában, és ez a kép nagyjából igaz volt az egész országra” – idézi a Zala megyei történészt Máthé Áron. Arra is felhívja a figyelmet, hogy ebben az időben alakult ki a klasszikus kávéházi élet helyett a presszókultúra, és a közhiedelemmel ellentétben Budapesten még a diktatúra legsötétebb éveiben is volt éjszakai élet.
„A fiatalabb korosztályok tagjai közül sokan a RIAS-t, a nyugat-berlini amerikai adó muzsikáit igyekeztek hallgatni, és megjelentek a »jampecek«, a diktatúra peremén egyensúlyozó, mai szóval élve »bulizós« vagányok is” – fűzi hozzá a korszakot kutató történész.
A kommunizmus idején egész évben sokkal kevesebbet pihenhettek az emberek, mint ma, egészen 1981 áprilisáig Magyarországon hatnapos volt a munkahét. „Ráadásul sokszor vasárnap is brigádnapot, sztahanovista versenyt rendeztek az üzemekben, a magyarok külföldi utazásai pedig nagyrészt a határon túli rokonok meglátogatására korlátozódtak nyaranként – ha ezt éppen a testvéri szocialista országok magyarellenes kurzusa lehetővé tette” – magyarázza Máthé Áron.
„Nekem a Balaton a riviéra”
A Rákosi-diktatúra végével a céges utazások is megindulhattak külföldre, a belföldi turizmus pedig növekedni kezdett, ami magával hozta az infrastruktúra fejlődését is. A magyar tenger ma ismert idegenforgalmi szerkezete tulajdonképpen a Kádár-korban épült ki. Ahogy a 19. század utolsó harmadában a vasút szélesebb körű hozzáférhetősége lett a turizmus motorja, úgy a „gulyáskommunizmusban” a motorizáció terjedése hatott jótékonyan az ágazatra.
Tömegek indultak a Balatonra üdülni, az emberek szakszervezeti beutalót kaphattak, az úszók mellett napozó, pancsoló, horgászó turisták özönlötték el a partot, és a hazai gyártású vízibiciklik is ekkor jelentek meg Magyarországon. Az első, mai szemmel mókás külsejűnek mondható szerkezetre hagyományos bicikli- vagy tandemvázakat szereltek, és nagyjából 10 km/h-s sebességre lehetett gyorsulni velük.
Ebben az időszakban kezdtek nyugati mintára terjedni a balatoni kempingek is, amelyben egymás hegyén-hátán meredeztek a háromszög alakú sátrak. Az alapgondolat az volt, hogy az alacsonyabb jövedelműek számára is elérhetővé váljon a jóléti szocializmus álcájának egyik legfontosabb része: az olcsó balatoni üdülés. Ekkor nyílt meg a Balatonbogdányi Sellő, a Balatonlellei Aranyhíd és a Szemesi Lidó kemping.
A társas víkendtelepeket a ’60-as években hozták létre a Balatoni Intézőbizottság kezdeményezésére, az ingatlanokat lottónyereményként sorsolták ki. A kis kertes házakban főzőpult, gardrób, felszerelt fürdőszoba is helyet kapott. Ekkoriban gombamód szaporodtak a nyaralóházak a tóparton. „Persze a víkendházak, hobbitelkek nemcsak a kikapcsolódást szolgálták, hanem sok esetben a némi pluszjövedelem megtermelését is. Gyümölcs, zöldség, szőlő – a városszéli zsebkendőnyi parcellákon intenzív gazdálkodás folyt, és a kiszuperált Robur furgonok, faházak, tákolmányok szolgáltak tárolóként és pihenőhelyként. De a birtokos parasztság hagyományainak morzsáit még őrző területeken – például Solton, ahol gyerekkorom nyarait töltöttem – a téeszbe bevert gazdák a szőlőhegyi pincéket valahogy megmentették, vagy rosszabb esetben újravásárolták. Itt a sajátjukon dolgozhattak, és így a fehér fröccsök mellett a munka valóban a társasági élet alkotóelemévé vált. De a »valódi« hétvégi házak az 1970-es évektől egyre nagyobb számban pettyezték a Balaton-felvidék dülőit, a déli parton pedig szinte egymás szájában épültek” – teszi hozzá a szakértő.
A hetvenes években nagy eseménynek számított a nemzetközi úttörőtábor, amelyen 25 szervezet vett részt. Külföldi „baráti” országokból is érkeztek fiatalok, hogy – ahogy a korabeli filmhíradóban mondták – „a magyar pajtások együtt élvezhessék a balatoni fürdőzéseket, a vörös nyakkendős szovjet, a piros-fehér nyakkendős lengyel vagy a kék nyakkendős német demokratikus pajtásokkal”. Sokan emlékezhetnek még az építőtáborokra is, ahol KISZ-es fiatalok napi 4–6 órában végeztek mezőgazdasági munkát. Az eredeti elgondolás az ideológiai nevelés mellett az volt, hogy megkönnyítsék a gazdák dolgát. „Az iskolai úttörőtáborok persze magukban hordozták még a mozgalmi romantikát (például őrséget kellett adni), meg volt sorakozó, de a KISZ esetében valójában már inkább a bulizásról szólt a történet. A hatvanas évek építőtáboraiban is folyt ugyan munka, de azért gondolhatjuk, hogy a koedukációval éppen megismerkedő fiatalok nem feltétlenül a munkában fáradtak el” – jegyzi meg Máthé Áron.
„Kitört a pánik az M7-esen, nyomják a dudát rendesen”
A fenti sor Vörös István Megvár a Balaton című, mára már retrónak számító slágeréből való, de az autópályán kialakult hétvégi dugókat látva a szövege még ma is aktuális. Az infrastruktúra-építést 1966-ban kezdték meg, és mivel a munkálatok elhúzódtak, a nagy forgalom miatt 1972-ben a sztrádát vasárnaponként Budapest felé egyirányúsították délután 2 és este 11 között. Az archív felvételekből az is kiderül, hogy a sztráda annyira új terepe volt az autós közlekedésnek, hogy oktatták a sofőröket a helyes használatára. „Az autópálya nem alkalmas terep a passziózásra” – hangzott el a híradóban, majd arra is kitértek, hogy a friss jogosítványosok szárnypróbálgatásaira és a roncsokból összerakott autók használatára a sztrádát nem ajánlják. A ’60-as évek végén hazánkban is divatba jött a stoppolás, sokan próbáltak lejutni egy-egy koncertre vagy a félig-meddig illegális kápolnatárlatokra.
Zimmer Frei és „Ungarische Betyáren”
Akinek volt beutalója SZOT-szállóba, vállalati üdülőbe, az valóban olcsón megúszhatta a vakációt: egy éjszaka nagyjából 6 Ft-ból jött ki. Összehasonlításképpen: azoknak, akiknek nem jutott hely ezekben a nyaralókban, be kellett érniük a piaci alapon kiadott szobákkal, ahol 70 vagy akár 150 Ft-ot is elkérhettek egyetlen éjszakáért. Ebben az időszakban még mindig államosított volt a gazdaság, de a megnövekedett kereslet miatt egyes szereplőket már piacra engedtek.
„A hatvanas években már megindult a gebinezés, a balatoni lángossütők legendája ekkor alapozódott meg. Azután jöttek a zimmer frei maszek szállásadók, és a téeszek is igyekeztek belépni erre a területre. A Duna-menti mezővároskában, Solton a Szikra TSZ minden hétvégén hozott NSZK-s turnusokat. A program kézenfekvő volt: lovasbemutató a téesz egyik majorságában, utána lovaskocsiztatás a szőlőhegyen, végül a Vécsey-pincében estebéd, cigányzene. Ez volt a pusztaromantika, az »Ungarische Betyáren« termékcsalád korszaka” – emlékeztet Máthé Áron.
A turizmus terjeszkedésében nagy szerepet játszott az, hogy a kommunista vezetők felismerték a devizában rejlő gazdasági lehetőségeket, így a nemzetközi idegenforgalom is zöld utat kapott. „Elsősorban a német nyelvterület számára voltunk vonzó célpont.
A balatoni Ossie–Wessie találkozók szinte mitikussá váltak, az NSZK és az NDK közönsége itt bonyolíthatta családi, szerelmi, baráti találkozóit.
Ezen kívül nagy számban érkeztek a hollandok, akik számára Magyarország az érintetlen vadon volt (ahol persze minimális civilizáció azért van), és ez összehasonlítva a saját országuk élére állított rendjével, kifejezetten vonzó volt. A nyolcvanas években már egyre több amerikás magyar is elkezdett hazalátogatni. De a szocialista tömb lakosainak is vonzó turisztikai célponttá váltunk. Számukra sok esetben mi már a »Nyugat« voltunk, míg a magyarok számára a pót-Nyugatot Jugoszlávia jelentette, és itt nemcsak a tengerpartra gondolok, hanem a szabadkai, újvidéki nemzetközi gazdasági kiállításokra, vásárokra is. Bevásárlási céllal persze elsősorban Bécsbe utazott a magyar, és jellemző, hogy az utolsó április 4-i ünnepen, 1989-ben honfitársaink megrohanták a Shopping City Süd nevű létesítményt – ez volt a »Gorenje-turizmus« csúcspontja és vége” – emlékszik vissza a történész.
Ma is sokan emlegetik a Kádár-rendszer nagy erényeként az olcsó nyaralásokat, a tudomány azonban már rámutatott arra, hogy a korszak életszínvonal-emelése valójában egy mesterséges buborékban zajlott, és korántsem részesülhetett mindenki a gulyáskommunizmus kiváltságaiból. „Ahogyan Fábry Sándor mondta, a zamárdi autóskempingben az NDK-s lányokkal való barátkozás egy generáció élménye volt. De ha nem kissé sikamlós tájakon tévelygünk, akkor is nyugodtan elmondhatjuk: nyaralni a családdal, barátokkal mindig jó móka, amire szívesen emlékszünk vissza, de a rendszer ekkor már érezhetően rogyadozott. Ez volt az időszak, amikor a kertkapukon belüli Magyarország rendezetté, színessé vált, míg a kertkapukon kívüli szürkévé, elhanyagolttá” – mutat rá Máthé Áron.
A Kádár-rendszerre azóta édes nosztalgia terült, miközben az ország gazdaságát foglyul ejtette egy működésképtelen kommunista gazdaságstratégia, aminek következményeként Magyarország a rendszerváltáskor végül nagy hátránnyal futhatott csak neki a demokráciának.
Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg.
Forrás: „A tenger helyett jó lesz majd Aliga!” – Rákosi sem vetette meg a balatoni luxust
