A kádárizmus időszakában talán a legsúlyosabb károkat a magyar–zsidó traumahalmaz kibeszéletlensége okozta. 1944, a vészkorszak után a szovjet fegyverek árnyékában berendezkedő kommunista diktatúra ugyanis a legkevésbé sem akarta ezt a kérdést tisztázni. A népbírósági eljárásokat eleve nem is erre a célra találták ki, hanem a kommunista hatalomátvétel ideológiai és jogi eszközeként gondolták el. Ezt követően a diktatúra a magyar–zsidó identitáspáros helyett az internacionalista–kommunista identitáspárt kínálta. 1956-ban azonban újra lehetőség kínálkozott a magyar–zsidó élményközösség helyreállítására. Nem véletlen, hogy a forradalomra azonnal ráütötték a fasizmus bélyegét. Ahogyan Kádár fogalmazott: „amikor ruhára, bőrszínre [?], nem tudom, mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek”.
A zsidóságról egyébként szinte beszélni sem volt szabad, viszont úgymond „cionisták” elleni eljárások azért zajlottak. Azért is tabutéma volt a kérdés, mert Izrael Állam egyértelműen a nyugati szövetségi rendszer része lett, a Magyar Népköztársaság viszont a szovjet blokkal egyetemben az arab államok pártjára állt.
Ez a kibeszéletlenség egészen elképesztő következménnyel járt. Heller Ágnes visszaemlékezéseiben arról írt, hogy az egykori „zsidó gimnáziumi lányosztály ’56-ot ellenforradalomnak tekintette, és úgy érezte: veszélyeztetett helyzetben volt […] Mindszenty beszédét olyan fenyegetőnek érezték, hogy őt asszociálták a klerikális reakcióval és az antiszemitizmussal […] Csupa elvtársnő vont kérdőre, akik azt hitték, hogy nem zsidók. Egy zsidó gimnázium érettségi találkozóján csupa nem zsidó jelent meg.”
