Kevéssé ismert tény, hogy a Szovjetunióban a legnagyobb munkatáborok a mai Kazahsztán területén voltak megtalálhatóak. A GULAG-ok alegységeinek számító KARLAG-okban, amelyeknek központja a mai Asztanában volt, több tízezer magyar hadifogoly is dacolt az őrök kegyetlenkedéseivel és a szélsőséges időjárással. A tanácskozást a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Szovjetunióban volt magyar politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (SZORAKÉSZ) és az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár (EZSTT) szervezte.
„Vegyék tudomásul, a Szovjetuniónak nincs szüksége a maguk munkájára és nem azért hozták ide magukat, hogy dolgozzanak, hanem hogy gyötörjük és halálra sanyargassuk magukat” – ezt a választ kapta a kazahsztáni Dzsezkazgan 39. sz. tábor foglyaiból alakult rabbizottság, miután a lágerparancsnoknak felvetették: mivel annyira legyengültek, hogy nemcsak dolgozni, járni sem tudnak, az eredményes munkavégzésben komoly segítséget jelentene számukra a fejadagok megemelése. A hírhedt munkatáborban raboskodó későbbi református püspök, Gulácsy Lajos a visszaemlékezéseiben olvasható történethez mindössze annyit fűzött hozzá: „Ezek után csak a halál volt kilátásban.”
A kazahsztáni szovjet táborokba került magyarok sorsa a Gulag- és Gupvi-kutatás kevésbé feltárt területeinek egyike, jóllehet számos magyar raboskodott ezen a területen, köztük Rózsás János vagy éppen Galgóczy Árpád is. Ezen hiányosságok orvoslását elősegítendő rendezett a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB), a Szovjetunióban Volt Rabok és Kényszermunkások Érdekvédelmi Szervezete (Szorakész), és az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár (EZSTT) február 22-én A fogság színterei – Kazahsztán címmel konferenciát.
A modernkori Kazahsztánnal eddig a magyar kutatók közül jóformán csak Gereben Ágnes és Kun Miklós foglalkozott. Mint Máthé Áron, a NEB elnökhelyettese elmondta, a kazahsztáni emlékutat magyar részről a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre vezetője, Matkovits-Kretz Eleonóra szervezte meg 2017-ben. Ugyanekkor Menczer Erzsébet, a Szorakész elnöke 1600 áldozat nevét tartalmazó névsorral tért vissza Magyarországra – tudhattuk meg előadásából. Szintén ebben az évben Szorakész kezdeményezésére, a Gulag Emlékbizottság támogatásával az asztanai magyar nagykövetség – élén Baranyi Andrással – 2 hónap alatt felállíttatta a magyar foglyok emlékművét az ALZSIR láger egykori területén létesített emlékközpontban.
A kazahsztáni lágerekben raboskodó magyar foglyokkal kapcsolatos adatokról az asztanai Eurázsiai Nemzeti Egyetem két professzorasszonya, Roza Muszabekova és Arajlim Muszgalieva tartott előadást.
Egy gramm arany másfél áráért
Bár a szovjeteket – mutatott rá előadásában Murádin János Kristóf, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa – a magyarok tömeges elhurcolásában a hadifogolylétszám-kiegészítés teljesítése, valamint a Vörös Hadseregnek okozott veszteségek miatti bosszú és a katonai utánpótlási vonalak biztosítása mellett a Szovjetunió háború utáni minél gyorsabb ütemben történő újjáépítésére való törekvés is vezette, a gazdasági szempontok, ahogyan a dzsezkazgani lágerparancsnok bevezetőben idézett válaszából is kiderül, gyakran elsikkadtak. Ezt jól mutatja, hogy a hírhedt a kolimai táborokban – mint arra megnyitójában Bajkai István országgyűlési képviselő felhívta a figyelmet – egy gramm arany előállítása másfél gramm arany árába került.
Hasonló tendenciát – a gazdaságosság követelményének háttérbe szorulását – figyelhetünk meg a kazahsztáni lágerek esetében is. Az Akmolinszk (ma Asztana) 330. számú, több táborrészlegből álló láger foglyai főként vasútépítéseken és bányákban dolgoztak, de egyes raboknak lakóházak építése is a feladatai közé tartozott. A táborban 1945–46-os adatok szerint 795 német, 1626 japán és 57 egyéb nemzetiségű fogoly mellett 796 magyar is raboskodott – derült ki Roza Muszabekova előadásából.
A Zsolimbet faluban található táborrészleg az NKVD fennhatósága alatt álló Kazzoloto kazahsztáni aranykitermelő céghez tartozott. A vállalat főépületét magyar hadifoglyok építették fel, mint ahogy számos, aranyérc-kitermeléshez kapcsolható épület mellett a helyi művelődési házat is. A bányák nagyon mélyen feküdtek, az éghajlati viszonyok pedig rendkívül zordak voltak (télen akár mínusz 40-45 °C is lehetett), miközben a foglyok napi kalóriabevitele nem érte el az ilyesfajta munkához szükséges mennyiséget. Az ínségre jellemző, hogy a rabok Zsolimbet falu piacára jártak a ruhájukat és egyéb értékeiket élelmiszerre cserélni.
Bár a táborrészlegeken idővel nyitottak lágerkórházakat, a gyógyszerellátás rendkívül gyenge volt, a disztrófiában (végelgyengülésben) szenvedő raboknak pedig sok esetben a feljavított koszt sem volt elegendő ahhoz, hogy életben maradjanak. A 330. sz. táborban különösen a magyarok és a románok között volt meglehetősen magas a halálozási arány. Csak 1945 augusztusától 1946 áprilisáig 48 magyar halt meg, 1946–47-ben pedig összesen 72 magyar rab vesztette életét. A halál okaként a disztrófia mellett legtöbbször a tuberkulózist és a súlyos sérüléseket jelölték meg.
„…amit télen építettünk, tavasszal összeomlott”
Bár az Akmolinszk 330. sz. tábort 1947 októberében felszámolták, aminek következtében 611 magyar térhetett vissza Magyarországra, a tábor 1413 nyugati, és 891 keleti hadseregekből összegyűjtött hadifoglyát a Karaganda megyei Szpasszk 99. sz. táborba helyeztek át. A zsolimbeti részleg továbbra is működött, ám innentől az itt raboskodókat is a 99. sz. tábor hadifoglyainak tekintették.
Az 1941-től 1950-ig működő Spasszk 99. sz. tábor a nagy lágerek egyike volt, ahova Szibériából is irányítottak át hadifoglyokat – fejtette ki előadásában Arajlim Muszgalieva. A munkakörülmények itt is messze voltak az ideálistól. Mint a lágerparancsnok, I. P. Gnetov visszaemlékezéséből tudjuk, kezdetben 50-60 fős tömegsírokba temették a foglyokat, később már az egyéni temetkezések váltak általánossá. A tábor fennállása alatt hosszabb ideig 1139 magyar személyt tartottak fogva, de mellettük még több száz magyar fordult meg a táborban. Közülük a rendelkezésre álló adatok szerint 60-an haltak meg.
A láger egyfajta „gyűjtőként” is funkcionált, vagyis több megszüntetett tábor foglyait is ide helyezték át. Nemcsak az akmolinszki, hanem a Dzsezkazgan 39. sz. tábor – 1948-ban bekövetkezett – felszámolását követően is ide irányították a foglyokat. A hírhedt dzsezkazgani lágert a „különösen veszélyes” raboknak tartották fenn. A rabokat elsősorban rézbányában dolgoztatták, ám megfordulhattak többek között homokbányákban, téglaüzemekben, valamint vasút- és gátépítéseken is. Gulácsy Lajos írja visszaemlékezésében:„A nőket épp úgy hajtották munkára, mint a férfiakat. […] A munka egész évben folyt. Nyáron a hőmérséklet 40-50 [°C] fokig emelkedett fel nappal, reggelre meg 10 fokra hűlt. Ezt a nagy hőmérséklet-különbséget nagyon nehezen viselte el a szervezet. Télen 20-45 [°C] fok hideg volt. Szeptember 2-án befagyott minden, és április 25-ig tél volt, de a munka ment. Hogy mennyit ért? Sokszor az, amit télen építettünk, tavasszal, a hirtelen melegben összeomlott.”
A fenti sorokat olvasva nem meglepő, hogy a táborban 50%-nál is magasabb volt a halálozási arány. Dzsezkazganból 1947-ben 576 magyart telepítették haza, ám az amnesztia nem vonatkozott mindenkire: 1948 februárjában még mindig 109 magyar raboskodott a táborban.
A teljes írás itt olvasható (Napi történelmi forrás)
Kapcsolódó tartalom:
