Ellentétben azokkal az országokkal, amelyek a mai napig sem értik a kommunista diktatúra lényegét, mi tudjuk, hogy hova vezet egy ilyen rendszer, mely első számú ellenségének az Úristent tekintette – hangoztatta a hirado.hu-nak adott nyilatkozatában Karol Nawrocki. A Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézet (Instytut Pamięci Narodowej, IPM) elnöke részt vett a Magyar Nemzeti Múzeumban A szabadság városai, Poznań és Budapest, 1956 című könyv bemutatóján.
– Beszélgetésünk pillanatait, bár gyönyörű időben érkeztek A szabadság városai, Poznań és Budapest, 1956 című könyv bemutatójára ide, a Magyar Nemzeti Múzeumba, beárnyékolja az orosz–ukrán helyzet (beszélgetésünk néhány nappal Oroszország ukrajnai hadművelete előtt készült – a szerk.). Eddigi, sok mindenben közös történelmünk milyen, a jelen értelmezését segítő tanulsággal szolgálhat számunkra?
– Mély értelme van számunkra a történelemtudománynak. Hallgatva Putyin elnök minapi bejelentését a két létrejött köztársaságról, pontos képet kaptam éppen arról, ami 1938-ban történt Nyugat-Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában. Eltelt 80 év, de a modell semmit nem változott. No, ezt tanítja nekünk a történelem. Nem az a kérdés, hogy a történelem megtanított-e bárkit, bármire a Kremlben, hanem hogy Európa, vagy a világ sorsa olyan emberek kezében vannak-e, akik tudják a feltett kérdésekre azokat az adható válaszokat, amiket 1939-ben meg kellett tanulniuk a nyugati államoknak.
– Február 25-én lesz Magyarországon a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Az hogy tartjuk, megtartjuk, azt jelzi, hogy ez a korszak még mindig eleven emlékünk. Lengyelországnak mit jelent mindez, mennyiben élő emlék még ma is a kommunista diktatúra korszaka?
– Mint a Nemzeti Emlékezet Intézete, az IPM igazgatója, hivatalból azt kell mondanom, hogy a kommunizmus és az általa okozott, valamennyi gonoszság nincs olyan mértékben feldolgozva, amennyire ezt kívánnánk. Ennek a legfőbb oka pedig az a rendszerváltás, amely 1989-90-ben bekövetkezett Lengyelországban.
– Éppen a rendszerváltás?
– Igen, ugyanis a kommunistáknak jelentős részük volt a kommunizmus utáni Lengyelország képének kialakításában. A mi egyik legfőbb missziónk tehát az volt, hogy bemutassuk a lengyeleknek: a valóságos rendszer hogy működött itt. Ebben jelentős sikereink vannak: több mint 3000 könyvet adtunk ki, számos kiállítási projekt is van mögöttünk. Ma, a 21. században már elmondható, hogy nagyon sok lengyel tisztában van azzal, milyen is volt valójában a kommunista rendszer. Hogy ez milyen gyilkos rendszer volt, és mennyire nem engedte, hogy a lengyelek 1945 után megérezzék a szabadság ízét.
– Gyilkos rezsimet említett, ez a mi előzményeinkre is jellemző. És a hamis nosztalgiakeltés is.
– Igen, az a rendszer gyilkolta a lengyeleket, egészen 1990-ig! Ez megint csak egy olyan dolog, ami összeköt minket, lengyeleket a magyarokkal. A történelmi igazságnak pedig a legnagyobb ellenfele ez a nosztalgia. Itt viszont inkább segít a pszichológia, mint a história. Nyilvánvaló, hogy akiknek – a kommunista rendszerben szocializálódva – nem volt a családjában senki a rendszer közvetlen áldozata, azok megtanulták a koszos levegőt szívni, és nyilvánvalóan a fiatalkoruk azon részére szeretnének visszaemlékezni, ami nem fájt nekik. S ez a legnagyobb veszély, ami a történelmi igazságra leselkedik! De ez semmiképpen nem mentesíthet minket az alól a kötelezettség alól, hogy olyan helyeket, mint itt a Terror Háza, bemutassunk a társadalomnak.
– Azért is kérdeztem ezt, mert egy szép, közös kiadványt tett le az asztalra az 1956-ban a kommunista diktatúra ellen fölkelt magyar városokról Rafał Reczek, Máthé Áron, Stanisław Jankowiak, Rafał Kościański. Ön is ennek a kiadványnak a bemutatójára érkezett most Budapestre. Milyen munkakapcsolat vagy esetleg személyes viszony fűzi a lengyel szerzőkhöz és magyar történésztársukhoz?
– Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a NEB alelnöke, tehát természetes partnere a mi intézetünknek. A NEB-bel a közösen kutatjuk az 1945–1989 közötti korszakot. Próbáljuk felderíteni a szovjet rendszer mindkét ország esetében megálló tulajdonságait. A tudományos együttműködés, a közös kutatások megvalósítása mellett a két nemzet közös históriája vezérel bennünket, és ez örökkévaló emlékezet a rendszer áldozataira.
Andrzej Duda lengyel elnök (b) és Karol Nawrocki, a Nemzeti Emlékezet Intézetének elnöke (b2) részt vesz a lengyel kommunista vezetés által meghirdetett hadiállapot 40. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen Varsóban 2021. december 13-án. A legalább 91 ember halálával és tízezrek internálásával járó hadiállapotot december 13-án hirdette ki az akkori lengyel kommunista miniszterelnök és egyben pártfőtitkár, Wojciech Jaruzelski tábornok. Az üldözések, internálások a Szolidaritás független szakszervezetet felszámolását, a kommunista rendszer megőrzését célozták. A hadiállapot 1983. július 22-ig volt érvényben (Fotó: MTI/EPA/PAP/Radek Pietruszka)
– Hogy él ma Lengyelországban 1956 emléke, akár a lengyel, akár a magyar történéseké, mit jelent ez ma az újabb nemzedékek számára?
– Az új nemzedék mindig egy nagy kihívás. Az emlékezet élénken működik azokban a generációkban, amelyek mindezt átélték. Ezért az ilyen intézményeknek, mint a miénk is, kötelessége, hogy óvják ezt az emlékezetet, és elgondolkodjanak azon, hogy lehet elérni a fiatalokat a történelemmel. Mint tudatos történész, mondom, hogy a mai lengyel nemzedékekben, a fiatalokban is, nagyon élénken él az 1956-os budapesti események emléke. Gdanskban, ez az én szülővárosom, ahol 1956-ban a Műegyetemnél is tüntetések támogatták a magyar forradalmat, de épp így Poznańban és Varsóban is, emlékezetes, hogy a szolidaritás kifejeződése ekkor a vérszállítmányok küldése volt. De arra is nagyon emlékeznek a lengyelek, hogy mindannak, ami 1956 októberében Budapesten történt, a gyökere a Lengyelország melletti tüntetésben rejlett. Ez megint csak egy bizonyítéka a mi kapcsolatinknak, mi pedig erre tudjuk építeni a lengyel–magyar kapcsolatokat.
– A Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete elnökeként hogy látja, mik most a legfontosabb feladatok Lengyelországban a kommunista diktatúra időszakának feldolgozása, a tanulságok levonása érdekében? Például milyen súllyal esik latba, hogy egyes információk szerint Jaruzelski a szovjet katonai elhárítás ügynöke volt, és nem kényszerből, hanem saját elhatározásából döntött a katonai puccs mellett 1981 decemberében?
– Azt nagyon jól tudjuk, hogy Wojciech Jaruzelski egy idegen hatalom ügynöke volt, s egyben a lengyel kommunista rezsim egy rendkívül fontos egyénisége. Elárulta a lengyelségét, amikor háborút folytatott a saját nemzetével szemben, és csaknem egy évtizedre visszafogta az a szabadságszellemet, ami a Szolidaritásból kirobbant. Jaruzelski még az 1980-as években is lengyel családok tízezreinek drámájáért felel. Kulikov tábornok visszaemlékezései, Zanuskin feljegyzései is arról adnak tanúbizonyságot, hogy a rendkívüli állapotot nem azért vezette be, mert meg akarta menteni Lengyelországot az idegen inváziótól, hanem azért, hogy megmentse a saját kommunista, katonai juntája jövőjét. Az IPM egyik legfontosabb feladata, hogy ezt bizonyítani tudja dokumentumokkal, emlékezéssel, oktatással. Viszont mi büntetőjogilag is üldözzük mindazokat, akik együttműködtek a Jaruzelski-rezsimmel. Újdonság a legújabbkori technológiák irodája az intézetben, ez abban segíthet, hogy mindezt a fiatalok számára is közvetítsük, így a könyvekben már megírt információkat a legújabb technikákkal is hozzáférhetővé tesszük. Arra törekszünk, hogy a fiataloknak számára a virtuális valóságban, térben is elérhetők legyünk.
– Magyarországon a rendszerváltás környékén hatalmas mennyiségű, a kommunista rendszer kiszolgálóira nézve terhelő bizonyítékot tüntettek el. Fennáll ez a probléma önöknél is?
– Igen, és így a mai napig előbukkannak váratlan érdekességek. Például a biztonsági szolgálatok volt tisztjei által „elprivatizált” bizonyítékok kerülnek elő. De azt is nagyon jól tudjuk, hogy az akkori elhárító szervek, a titkosszolgálatok és a Lengyel Egyesült Munkáspárt archívumaiban is óriási pusztításokat végzetek, iratokat semmisítettek meg nagy mennyiségben. Egy egészen különleges projektünk működik például Katowicében, ahol „bencés elkötelezességgel” vizsgáljuk a dokumentumokat, sokmindent sikerül olvashatóvá tenni: szakembereink ott a megrongált, ám meg nem semmisített iratokat rekonstruálják.
– Különös egybeesés, a most bemutatott könyv által tárgyalt korszak és jelenünk között, hogy a két ország ma megint közösen vív egyfajta szabadságharcot a legelemibb európai polgári és keresztény értékek megőrzése érdekében, szemben a globalista szemlélettel. Hogy látja ezeket a folyamatokat, a történelem mennyiben ismétli önmagát?
– Ennek az lehet az oka, hogy közösek a tapasztalataink. Ellentétben azokkal az országokkal, amelyek a mai napig sem értik a kommunista diktatúra lényegét, mi tudjuk, hogy hova vezet egy ilyen rendszer, mely első számú ellenségének az Úristent tekintette. Ha a 19. századi marxi és engelsi iratokat olvassuk, látható, hogy mennyire kétségbe vonják a keresztény értékeket. Hiszen tulajdonképpen ezek az eszmék két rendszernek lettek az alapjai, a német nemzeti szocializmusnak és a szocialista rendszernek. A szenvedésnek ez a tudata és tapasztalata az oka annak, hogy tisztában vagyunk azzal, mennyire fontos a mi értékeink megóvása.
Forrás:
