Nemrégiben nyitotta meg kapuit a washingtoni Kommunizmus Áldozatainak Múzeuma, amelynek magyarországi kiállítási részében megemlékeznek 1956-ról, Mindszenty Józsefről, a deportálásokról és a rezsim bukásáról is. A magyar vonatkozású tárlatrész kialakításáról Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese beszélt.
– Kinek az ötlete volt a múzeumalapítás?
– 
Lee Edwards amerikai konzervatív professzor javasolta a Szovjetunió szétesése után, az európai kommunista diktatúrák bukását követően. Azaz harmincéves felvetésről beszélünk, amit sajnos hosszú ideig tartó csönd követett. Ezt egy lengyel gondolkodó, Ryszard Legutko úgy fogalmazta meg, hogy a rendszerváltás utáni Közép-Európában az új világba való belépőt az anti-antikommunizmus jelentette. A vasfüggöny 1990-es széthullása után nem volt menő, nem volt ildomos beszélni a bukott rendszerről. Azért, mert az új nagyhatalmi leosztásban a hidegháború győztesei számára ez nem volt kifizetődő. Nekik stabil üzleti partnerek kellettek, és ehhez a posztkommunista politikai erők voltak a megfelelőek, nem pedig a szuverenitást a zászlajukra tűző új erők. A szocialista országok volt elitje nagyobbrészt szépen belesimult a hidegháború utáni világba. Ezt egészítette ki Soros György 1989-es tétele, miszerint „Az antikommunizmus mint ideológia nem sokkal különb a kommunizmusnál”. A lengyelek például hiába kérték véreskezű bírók, ügyészek kiadatását az Egyesült Királyságtól és Svédországtól, nem adták ki az érintetteket. De gondoljunk a hazai igazságtételi törvények elleni kampányra vagy akár a Terror Háza Múzeum ügyére. Így visszatekintve tehát a nyugati világra is érvényes lehet Vlagyimir Szorokin megállapítása, miszerint „nem temettük el a szovjet múltat. Csak beraktuk a hulláját a sarokba, leszórtuk fűrészporral, és hagytuk, hogy ott rohadjon.” A washingtoni múzeum megalapítása ilyen okokból húzódott harminc éven keresztül.
– Ez az első, ami emléket állít a kommunizmus áldozatainak az amerikai fővárosban?
– A kommunizmus áldozatainak emlékművét, a Capitoliumtól nem messze elhelyezett köztéri szobrot, egy fáklyát tartó nőalakot 2007 nyarán avatták. Az egy emlékmű. Ez pedig azért mégiscsak egy múzeum! A június végén Washington központjában átadott kis alapterületű, de nagyon profi módon összeállított múzeum színes és modern tematikával várja az érdeklődőket.
– Állami forrásból vagy magánszemélyek adakozásából jött létre az új bemutatóhely?
– A költségek nagy részét a magyar és a lengyel partnerek állták, kisebb kerettel támogatták a kezdeményezést a balti államok. Ezeket a forrásokat magánadományok egészítették ki, ebben a magyar emigráció is részt vállalt.
– Miért volt szükség erre az amerikai fővárosban?
– Magyarország annak a konglomerátumnak a tagja, amelyet hol szabad világnak, hol euroatlanti közösségnek, hol pedig most már sajnos posztnyugati kultúrának nevezünk. A kommunizmusról azonban Washingtonban keveset tudnak. Ez a hely mai világunk gravitációs központja, ezért ide be kellett vinnünk a kommunista diktatúrák világában élő népek közelmúltját. De azt is meg kell mutatni, hogy mit jelentett és milyen következményekkel járt a kommunista kísérlet. Ennek nem csak emlékezetpolitikai vonatkozásai vannak, hiszen ma is azt látjuk, hogy különböző köntösökbe öltöztetve a kommunizmusra erősen hasonlító gondolatok jelennek meg nyugaton.
– Az amerikai média nem vagy apró hírben számolt be a nyitásról. Nem érdekli az ottaniakat a kommunizmus öröksége?
– Az ilyen típusú múzeumok érdeklik az embereket, de a megnyitóról azért hallgathattak, mert se kiköpni, se lenyelni nem tudják a kommunizmus kérdését, emlékezetét. Vlagyimir Bukovszkij egykori orosz ellenzéki politikussal szólva a kommunizmus leleplezése ugyanis magának az örök utópiának a kudarcát is jelenti.
– Mit tudhat meg a júniusban megnyitott washingtoni múzeum látogatója Magyarországról?
– A XX. században nem mindig volt jó a pozíciónk a világban. Üldözés, megbélyegzés, tragikus botlások és a súlyos felelősségre vonás mellett azonban néhány olyan esemény is történt, amely más világításba helyezte ezt a nemzetet. Az egyik az 1956-os forradalom és szabadságharc volt, a másik 1989. A harmadik pedig a Mindszenty József hercegprímással kapcsolatos történések. Washingtonban e három esemény ismert volt, ezek az ügyek pozitív összefüggésben rakták fel Magyarországot a világtérképre. Mi azon dolgoztunk, hogy ez a három történelmi csomópont hangsúlyosan jelenjen meg. Ez sikerült, persze az amerikai kollégákkal dűlőre kellett jutnunk, hiszen a számunkra fontos részletek nekik nem tűntek mindig lényegesnek.
– A múzeum a kommunizmus százmillióra becsült áldozatára koncentrál. Azaz nem csak Európáról szól.
– Kambodzsa, Kína, Kuba, az afrikai kommunista diktatúrák rémtettei szintén részei a bemutatónak. Ennek nyilván jelen idejű vonatkozásai is lehetnek. De azért különbséget is kell tudnunk tenni, hiszen az orosz emlékezetpolitikában például a nosztalgia nem a kommunizmusnak, hanem a letűnt birodalomnak s a világháborús győzelemnek szól.
– Mit üzen ez a kiállítás?
– Az, hogy egykori európai világunkat az egyéni és a nemzeti szabadság eszménye, illetve a hit tartotta össze. A kommunizmus a nemzeti kultúrák ellen harcolt, a hitről nem is beszélve. A múzeumnak az a nagyon fontos üzenete, hogy akkor maradhatunk önmagunk, akkor őrizhetjük meg az örökségünket, ha ragaszkodunk az egyéni és a nemzeti szabadsághoz, és ha nem veszítjük el a hitünket.
Százmillió ember életét követelték a kommunista önkényuralmi rendszerek
A washingtoni székhelyű alapítvány számításai szerint a kommunista önkényuralmi rendszerek százmillió ember életét követelték az egykori Szovjetuniótól Lengyelországon, Románián és Kínán át Kubáig, Észak-Koreáig. Kína diktátorai 65 millió embert mészároltak le, a Szovjetunióban húszmillióan pusztultak el. Edwards A kommunizmus fekete könyvében közreadott adatokkal egyezően megemlítette: a kommunista diktatúrák több áldozatot követeltek, mint a XX. századi háborúk együttvéve. Észak-Koreában és Kambodzsában két-két millióan, Afrikában 1,7 millióan, Afganisztánban másfél millióan, Vietnámban egymillióan haltak meg, az egykori kelet-európai kommunista államokban szintén egymillióra tehető az áldozatok száma. Ezt összességében – némileg pontatlanul – „kommunista holokausztnak” is nevezték.
