Kulcsár Zoltán Magyar sors Kárpátalján című kötete több egyszerű visszaemlékezésnél: nemcsak a család, hanem az egész régió történetét megismerhetjük belőle úgymond alulnézetből, személyes nézőpontból. Könyvismertető az ujkor.hu oldalon.
Kulcsár Zoltán kötetét a Nemzeti Emlékezet Bizottsága adta ki a Gulág könyvek sorozat keretében 2023-ban. A még gyermek (1939-es születésű) szerzőt ugyan koránál fogva nem hurcolták el a Gulágra, azonban felnőtt férfi rokonait igen. Sorsukat, s az otthon maradottak nézőpontját egyaránt megismerhetjük e könyvből. De ennél jóval többet is: a Kárpátalján élő magyarság átfogó története is kibontakozik belőle a családtörténeten keresztül.
A „málenkij robot” máig feldolgozatlan traumát jelent, mivel tabunak számított a rendszerváltás előtt. Az egykori foglyok visszaemlékezései csak 1989 után kezdhettek megjelenni. A Máthé Áron szerkesztésében megjelenő Gulág könyvek című könyvsorozat azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan visszaemlékezéseket tegyen közzé, amelyek korábban nem kerültek nyomdába. A sorozat több kötetéről olvashattak már ismertetőt az Újkor.hu látogatói: Prezenszki Erzsébet Székely András, Váczi Márk Gúth Zoltán, Maróti Zsolt Viktor Mórocza Károly, jelen sorok írója pedig Olbitz Ferenc emlékeiről írt a portálon.
A szerző a könyv elején röviden áttekinti a régió történetéről a honfoglalástól az első világháborúig, amelynek végén az addig Magyarország szerves részét képező, ma Kárpátaljának nevezett terület Csehszlovákiához került. A kisebbségi sors rányomta bélyegét a családra, ugyanakkor – a leírtak szerint – anyagilag nem éltek lényegesen rosszabbul, mint korábban. A helyzet 1938 után mérgesedett el, mivel a müncheni döntés után a család lakhelye, Nagyszőlős és környéke Csehszlovákia része maradt, és a csehszlovák hatóságok kifejezetten ellenségessé váltak a magyarokkal szemben. Kulcsár Zoltán édesapja is az ő áldozatukká vált. Elfogták, amikor a kijárási tilalmat megszegve cigarettát próbált venni, és olyan súlyosan bántalmazták, hogy a gyógykezelés ellenére belehalt a sérüléseibe – mindössze 33 évesen.
A Szovjetunióval a család már az 1920-as évek végén megismerkedett. A szerző nagybátyja néhány társával elindult oda munkát keresni, azonban az onnan érkező menekülők beszámolói visszarettentették őket az út folytatásától. Megtudták, hogy ott éhínség van, a határt átlépőket pedig azonnal letartóztatják mint kémeket, és elküldik valamelyik szibériai munkatáborba. A sikertelen emigrációba belenyugodni nem tudó nagybácsi 1940-ben újra elindult a Szovjetunióba meggyőződéses kommunistaként. Mint utólag kiderült, pontosan az történt vele, amire figyelmeztették korábban: a gulágra került, ahonnan csak 1956-ban, fizikailag-lelkileg elgyötörve térhetett haza.
Az otthonmaradottaknak a szovjet megszállás előtt szembe kellett nézniük a második világháborús harcokkal és a holokauszttal is. A Magyar Királysághoz visszakerülő területekről elvitték a zsidó származású állampolgárok nagy részét, köztük olyan kisgyerekeket is, akik rendszeresen együtt játszottak a szerzővel. Ahogy Kulcsár Zoltán fogalmaz, „a helyi zsidóságot rendkívül érzékenyen érintette ez a bánásmód, hiszen a cseh érában szinte egyként vállalták magyarságukat és az ezzel járó hátrányokat, cserébe az anyaország mégis ilyen sorsot szánt nekik”. (40.) Hangsúlyozza azt is, hogy sem a magyar, sem a ruszin lakosság nem értett egyet azzal, hogy a velük élő zsidó közösséggel így bánjanak, s lehetőségeikhez mérten igyekeztek segíteni őket. Ennek ellenére az egykor virágzó zsidó közösségnek csak egy töredéke maradt meg. A család a harcokat is megsínylette, a szerző egyik nagybátyja a keleti fronton tűnt el. Egy másik nagybátyja a háborúból ugyan hazatért, de utána a szovjetek deportálták Szibériába, ahol életét vesztette.
Nem ő volt az egyetlen, akinek ez a sors jutott osztályrészül. 1944 őszén a 18 és 50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfiaknak munkára kellett jelentkezni a legközelebbi szovjet parancsnokságon. A falragaszok szerint háromnapos munka várt rájuk, a valóságban viszont elindították őket a szolyvai gyűjtőtáboron keresztül Szibéria felé. Kulcsár Zoltán családjából három embert vittek el, közülük egy sem tért haza. A szerző adatai szerint ezekben a napokban negyvenezer férfit hurcoltak el összesen a szovjetek Kárpátaljáról, így megállapítja, hogy jóformán nincs olyan család, amelyik ne lenne érintett ebben a tragédiában.
Az otthonmaradottaknak be kellett tagozódniuk a Szovjetunióba. A kommunista rendszer elvette a magántulajdont, fellépett az egyházakkal szemben, és ezen felül is számos olyan tulajdonsággal bírt, ami rendkívül megnehezítette a mindennapi életet. Bár koránál fogva megúszta a kényszermunkát, Kulcsár Zoltán mégis Szibériába került, miután 1961-ben besorozták a szovjet hadseregbe. Groteszk módon a kiskatonákat egy nemrég felszámolt lágerben szállásolták el, s nekik is dolgozniuk kellett. A hároméves szolgálat után hazatérve igyekezett munkájára összpontosítani. Ezen keresztül mutatja be könyvében a kommunizmus mindennapjait, az enyhülést, majd a rendszer összeomlását, Kárpátalja Ukrajnához kerülését, a kialakuló vadkapitalimust és a magyar sorsot az új államban.
Kulcsár Zoltán memoárja azon olvasmányok közé tartozik, amik segítenek megérteni a minket körülvevő világot. Lebilincselő és kihagyhatatlan könyv mindenkinek, aki érdeklődik Kárpátalja és a kárpátaljai magyarság története iránt.
Forrás: Magyar sors Kárpátalján (Ujkor.hu- 2023.07.30.)
Kapcsolódó tartalom:
- Könyvismertetés
