Az 1956. november 4-én hajnalban megindított második szovjet invázió eltiporta a magyar szabadságharcot, 11-én az utolsó felkelőcsoportot is felszámolták, de ezzel még korántsem ért véget a küzdelem. Sokan nem nyugodtak bele a néhány napig megélt szabadság újbóli elvesztésébe, és miközben a szovjet hadsereg stabilan tartotta az utcákat, az új kormány még sokáig tehetetlennek mutatkozott.
Ez az átmenet adott alkalmat történelmünk egyik legfelemelőbb eseményére, a nők menetére 1956. december 4-én. Miként vonulhatott a tankok árnyékában több ezer nő a forradalom hőseit gyászolva? Erről, illetve a nők menetének részleteiről Földváryné dr. Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével beszélgettünk.
„Mától kezdve lövünk!”
November 4-ét értékelhetjük a forradalom – széles körben kevéssé ismert – második szakaszának nyitányaként is, ami csaknem december közepéig tartott. A fegyveres harc leverése után országszerte kiterjedt politikai ellenállás bontakozott ki, kórházakban, munkásszállásokon, pincékben megbúvó kis csoportok hálózata folytatta a küzdelmet erős társadalmi támogatottsággal. Statárium volt érvényben, az utcákon szovjet katonák és magyar verőlegények vertek össze, kínoztak halálra véletlenszerűen kiválasztott személyeket, a „rendet” a szovjet haderő biztosította.
A magyar bábkormányt óriási elutasítottság övezte, a tiltakozás jele volt az általános sztrájk. Az ÁVH szétesett, államhatalomról nem beszélhetünk, a lakosság ellátását élelmiszerektől a tüzelőig még a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok szervezték. Sajátos miliő volt, kettős hatalom, lényegi változás pedig csak december elején kezdődött.
„Az MSZMP vezetése december 2–5. között háromnapos tanácskozást tartott, amelyen döntés született: vége a tárgyalásoknak, innentől kezdve nyílt erőszakot alkalmaznak” – mondja az nlc.-nek Kiss Réka. Marosán György egy munkástanácsi küldöttséggel tárgyalva kijelentette: „Mától kezdve nem tárgyalunk, mától kezdve lövünk!”, és másnap, december 6-án a Nyugati pályaudvar előtt eldördült az első sortűz.
„Magyar anyák!”
November 23-án, a forradalom kitörésének hónapfordulóján viszont még békés tüntetések zajlottak, ezek „folytatásaként” szerveztek az illegalitásban működő fővárosi csoportok – úgy tudjuk, Obersovszky Gyula ötletére – békés nőtüntetést a szovjet támadás hónapfordulóján. A megelőző napokban falragaszok, röplapok lepték el a várost, az illegálisan nyomott, de rendkívül népszerű Élünk című lap is közzétette a felhívást:
[…] Magyar anyák! A fiaitok nyugszanak itt!! Magyar asszonyok! A férjeitek zsarnokság ellen lázongó lelkiismeretét fojtották örök börtönbe a friss rögök… Hiába haltak volna meg? Hiába áldozták volna hősi életüket? Tűrhetjük, hogy az ellenforradalom vádjával bemocskolják őket, s azt a csodás harcot, amelyre emlékezvén tisztelettel emeli meg kalapját a világ? […] Magyar nők! Amikor az óramutató 11-et mutat, induljatok a Hősök terére! Emlékezzetek hősi halottainkra! Mindenki legyen ott!
Olyan békés megmozdulást akartak, amely külföldön is visszhangra talál. A gyászoló nő, a gyászoló anya évezredes szimbólumát élőképpé formálva fejezték ki még magasztosabban az üzenetet: az erőszak eltiport minket, de hitünket a szabadságban nem tudják elvenni.
Egyre nagyobb tömeg és katonaság
December 4-én már fél 11-kor megjelentek az első résztvevők, a térre fekete vagy nemzeti színű zászlókkal érkeztek, kezükben egy-egy szál virággal vagy koszorúval, és a Himnuszt énekelték. Olyanok is voltak, akik aznap értesültek a demonstrációról, bevásárlás után, szatyrokkal a kezükben csatlakoztak az egyre nagyobb tömeghez. Arra mindenki figyelt, hogy egyetlen férfi se „keveredjen” közéjük.
Készült a hatalom is: páncélautók, katonák sorakoztak fel a nőkkel szemközt, megjelent Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere, két szovjet tábornok és persze tankok.
Feszültséggel teli percek voltak ezek, mert bár az nyilvánvaló volt, hogy a nők ezrei nem fognak virágokkal és zászlórudakkal nekiesni az álig felfegyverzett katonaságnak, de ők maguk igenis veszélyben érezhették magukat. Sem a kommunista magyar karhatalom, sem a szovjet hadsereg alakulatai nem arról voltak híresek, hogy haboznának fegyvertelen tömegbe lőni. Bátor kiállás volt ez azokban az időkben, ezek a nők már részvételükkel is az életüket kockáztatták.
Könnyek borították el
A katonaság egyszer csak megindult, kiszorította a sokaságot a Hősök teréről, és elzárta az utakat, megakadályozva, hogy bárki is visszatérjen. Ennyivel megelégedtek, a fegyvereseket visszavonták, ők innentől kezdve távolról figyelték az eseményeket. A nők több ezer főre duzzadt tömege ugyanis nem adta fel, a tüntetők a Műcsarnokot megkerülve a télen mindig leeresztett Városligeti-tó medrén keresztül tértek vissza.
Hosszú folyamként, kettesével, hármasával sorokba rendeződve vonultak. Sírva, a Himnuszt és a Szózatot énekelve egyenként letették virágaikat a magyar hősi halottak előtt tisztelgő ismeretlen katona sírjánál.
A nők menete jó fél órán keresztül tartott Budapesten, 1956. december 4-én, de még késő délutánig érkeztek nők, asszonyok, a jelképes sírt teljesen elborította a virág. A környéken bámészkodó sokaság gyűlt össze, és nyugodtan mondhatjuk, a jelenet a szemtanúk többségét mélyen megérintette. A délvidéki Magyar Szó helyszíni tudósítójának beszámolója szerint a síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban, és „néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek borították el…” Egy résztvevő is kiemelte visszaemlékezésében: „megható volt, hogy a négy kiskatona sírt”.
El kellett tűrniük
Komoly atrocitás nem történt, az esemény végig megőrizte méltóságteljes jellegét, ami több tényezőnek köszönhető. Egyrészt nagy volt még a bizonytalanság a kommunista vezetés tagjaiban is, az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága fent említett ülésén ezekben a napokban határozták el, „mától kezdve lövünk”. A másik, és talán még nyomósabb ok egyben azt is bizonyítja, a forradalom erkölcsileg még leverése után is képes volt a diktatúra fölé kerekedni.
„A hatalom is felmérte a nőtüntetés szimbolikáját, a védtelenség, ártatlanság megjelenítését. Akkor és ott ezzel a tömeggel szemben fellépni öngyilkosság lett volna a legitimitáshiánnyal küzdő Kádár-kormány számára” – emeli ki a történész.
De megbocsátani sem tudta, a Nyugati pályaudvarnál december 6-án rendezett, vörös zászlós „ellentüntetés” és az azt követő sortűz után a nőket felhasználó, gyáva ellenforradalmárokról beszéltek. Később pedig, a megtorló perek során is sokszor előkerült a nők menete a vádpontok között, akár valamely szervező, akár résztvevő bűneit akarták súlyosítani.
Végül fontos azt is kiemelni, ez a december 4-ei esemény országos mintát szolgáltatott: a következő napokban számos településen, nagyvárosban szerveztek kifejezetten nőtüntetéseket.
Forrás:
