Az 1956-os forradalom leverése után a hatalomba visszatért kommunisták a lehető legszélesebb körre igyekeztek kiterjeszteni a bosszút és a megfélemlítés eszközeit: a belügyi szervek alapos részletességgel gyűjtötték az adatokat minden egyes „ellenforradalmi” cselekedetről. Ezek az iratok ma a történészek számára az egyik legfontosabb forrástípust jelentik, akár az önszerveződés hálója, akár a kádári megtorlás természete áll kutatásuk fókuszában.
Az akkoriban szigorúan titkos nyomozati iratokból többek között megtudhatjuk, milyen mindent elsöprő támogatottsága volt a magyar társadalomban a forradalmi eszméknek ’56 őszén. A dokumentumokat vizsgálva nagy számban bukkanunk ismeretlen vagy elfelejtett hősökre, akiknek a történetét feltárva egyre színesebb és összetettebb képet kaphatunk az eseményekről. A forradalom évfordulóján ezekről a kérdésekről beszélgettünk Földváryné dr. Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével.
Rendpárti forradalom
A forradalom, majd a szabadságharc napjaiban nyilvánvalóan Budapesten zajlottak a legfontosabb események, a legnagyobb tömegtüntetések és a legkomolyabb fegyveres harc, ezért hajlamosak vagyunk a vidékről megfeledkezni. Pedig csak az országban szétnézve látszik igazán a forradalom ereje. Az október 23-ai fővárosi események hatására a kommunista tanácsrendszer helyét mondhatni pillanatok alatt vették át forradalmi bizottságok, nemzeti tanácsok hazánk csaknem 3000 településén – gyakorlatilag egész Magyarországon.
Gondoljunk bele, két totális diktatúra 1944-től módszeresen gyilkolta vagy kényszerítette börtönbe, száműzetésbe a magyar elitet, ezek után szinte a semmiből mégis előléptek azok az emberek, akik a helyi vezetés bukása után napokon belül képesek voltak átvenni az adott közösségek, és egymással együttműködve az ország irányítását. Hihetetlen, milyen tartalékok voltak még a magyar társadalomban – emeli ki a 24.hu-nak Kiss Réka.
Tovább növeli ennek jelentőségét, hogy a magyar vidéken rendpárti forradalom zajlott. Az új vezetők sokszor még a halálos áldozatokat követelő sortüzek után is le tudták csendesíteni a tömeget: ne ontsanak vért, a bűnösök felett független bíróságnak kell majd ítélkeznie. A hatalom számtalan helyen és esetben próbálkozott provokációval, de néhány népítéletet leszámítva a vidéki Magyarországon a rendpárti többség aratott győzelmet.
Ismeretlen hősök és milliós támogatottság
Kádárék rögtön felismerték, hogy a forradalom napjaiban hirtelen megjelent egy új magyar elit. Pontosabban: kiemelkedtek azok a személyek, akikből ez potenciálisan létrejöhetett volna, ezért a megtorlás során valóságos hajtóvadászat indult a helyi közösségi vezetők ellen. Legyen szó kivégzésről vagy maradandó testi és lelki sérülésekkel járó hosszú börtönévekről, ezek az emberek adták az áldozatok többségét. Ők lettek a megtorlás célpontjai, miközben ők tartották békés mederben az eseményeket, s nem egy ávós vagy párttitkár életét mentették meg. Nem feltétlenül „bűneik” helyezték őket a hatalom célkeresztjébe, hanem az a puszta tény, hogy személyük alternatívát jelentett a kommunista vezetéssel szemben.
Itt érdemes kitérni a történész azon megjegyzésére, miszerint a forradalmak történetében kevés rendelkezett olyan széles társadalmi bázissal, mint a magyar 1956-ban. Az ezzel való szembesülés logikusan a hatalma megszilárdításán fáradozó Kádár-rezsimnek is elemi érdeke volt: nézzük a számokat a belügy 1959–1960 között készített, szigorúan titkos jelentése alapján.
Az október 23-i tömegtüntetés és a november 4-ei szovjet invázió között eltelt szűk két hétben több mint 400 ezer ember vett részt a különböző tüntetéseken. Kétezer munkástanács működött összesen 28 ezer taggal, és sok-sok tízezer főről beszélünk, ha a már említett háromezer forradalmi és nemzeti tanács tagságára gondolunk. Ehhez jönnek még a Budapestre élelmet szállító parasztok, az országszerte megtartott népgyűlések résztvevői és a 160 ismert felkelőcsoport minimum 15 ezer fős létszáma. Ezek alapján kijelenthetjük, az ’56-os forradalmat eltérő mértékben, de a magyar lakosság 10-15 százaléka, azaz 1-1,5 millió ember támogatta tevőlegesen. Kiss Réka segítségével a folytatásban két különböző helyszínre utazunk, Szegedről és Nyíregyházáról mutatunk be nagyon röviden olyan párhuzamos sorsokat, amelyek segítenek megérteni a vidék rendpárti forradalmát éppúgy, mint a megtorlás brutalitását. Szegeden kezdünk.
Perbíró és Kováts
Az egyetemvárosban valójában a fővárosi események előtörténetére bukkanunk, a diákok itt már október 16-án megalapították a pártállami struktúrától független szervezetüket, a híressé vált Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét (MEFESZ). A hallgatókhoz csatlakozott értelmiségi körök követelése már ekkor jócskán túlmutatott a rendszer megreformálásának igényén: a szovjet hadsereg kivonása, többpártrendszer, titkos választások, a politikai és gazdasági perek felülvizsgálata stb. Hogy mindez elkezdődhetett, majd szárba is szökkenhetett, ahhoz Perbíró József jogász professzor, a szegedi egyetem dékánjának az engedélye és bábáskodása kellett.
A párt keményvonalasai eleinte igyekeztek a forradalmi eseményeket Budapesten visszaszorítani, a vidékieket pedig csírájában elfojtani. Szeged a keménykezű Gyurkó Lajos vezérőrnagy, a III. hadtest parancsnokának fennhatósága alá tartozott, aki később arról vált hírhedtté, hogy lelkifurdalás nélkül lövetett a fegyvertelen tömegbe az egész Duna–Tisza közén.
A városban október 23–26. között a budapestihez hasonló tüntetések zajlottak, Gyurkó mindent elkövetett a békésen demonstrálók provokálása érdekében, 26-án pedig a szegedi helyőrség parancsnoka már tűzparanccsal is rendelkezett. Perbíró tudta, ha a tömeg megjelenik a Széchenyi téren, a karhatalom lőni fog, ezért mindent elkövetett egyrészt a tűzparancs visszavonásáért, másrészt az emberek visszatartásáért. Nem járt sikerrel, a 30 ezres tömegre halálos áldozattal is járó sortüzet vezényeltek. Ezek után viszont Perbíró és a nemzeti bizottságban a rendőrség vezetésével megbízott, 21 éves Kováts József oroszlánrészt vállalt abban, hogy sikerült a tömeget lecsillapítani, és a hatalom erőszakos cselekedete ellenére a városban nem szabadult el a népharag. És sortűz sem dördült többé.
A forradalom napjaiban lényegében ők ketten vitték a közigazgatást, gondoskodtak a már sokat emlegetett rendpárti forradalom mindennapjairól. A vádlottak padján is egymás mellett ültek: Perbíró, a munkáscsaládból származó, elsőgenerációs értelmiségi és Kováts, a „reakciós börtöntöltelék”. E címet ifjú kora ellenére azzal sikerült kivívnia, hogy édesapja rendőr volt a Horthy-korszakban, őt pedig kicsapták az egyetemről, és 1948-ban egy időre le is csukták, mert részt vett egy, az egyházi iskolák államosítása ellen szervezett megmozduláson.
A szegedi forradalom vezetői ellen 1958-ban lefolytatott, tizenegy vádlottat felvonultató perben Kováts Józsefet halálra ítélték, s az aradi vértanúk gyásznapján kivégezték. Perbíró József, akire az ügyész szintén halálbüntetést kért, „megúszta” életfogytiglannal. 1963-ban amnesztiával szabadult, ügyintézőként tudott elhelyezkedni egy budapesti közértnél, később a siófoki vízműnél kapott állást. A rendszerváltozás időszakában még megérhette, hogy a szegedi egyetem rehabilitálta, és professor emeritusi címet adományozott neki.
Testvérei próbálták megmenteni
Nyíregyházán Tomasovszky András és Szilágyi László volt a forradalom két kiemelkedő alakja, egy napon is végezték ki őket 1958-ban. Mindkét férfinak nagy szerepe volt abban, hogy a városban egyetlen kommunistának sem esett bántódása, fegyverhasználat nem történt, mindvégig béke honolt: munkástanácsokat szerveztek, követeléseket fogalmaztak meg, a Nagy Imre-kormánnyal folytattak tárgyalásokat. Közben pedig a határ közelsége okán a szovjet csapatmozgásokról igyekeztek tájékoztatni Budapestet.
Miért kellett mégis meghalniuk? A kádári megtorlógépezet sajátságos logikája alapján Nyíregyháza „elhajlását” meg kellett bosszulni, őket pedig azon túl, hogy az események sűrűjében voltak, előéletük is alkalmassá tette a bűnbak szerepére.
Tomasovszky András édesapja, Mihály 1945 után kisgazdapárti képviselő és főispán volt, később kulákká nyilvánították. Az ’50-es években mindenét elvették, házába egy ávós család költözött, egyetlen szobát egy másik kisemmizett kulákcsalád foglalhatott el – ők fogadták be feleségével együtt. Kitanulta a villanyszerelést, abból tartotta el családját.
A család története nagyon érdekes: az apa az első világháborúban orosz fogságba esett, feleségül vett egy helybeli nőt, majd három gyermekükkel hazaköltöztek. Az anya két fiával rövidesen visszatért a Szovjetunióba, ezek a fiúk ’56-ban a szovjet hadsereg tisztjei voltak, és a rokonok szerint meg is próbáltak közbenjárni testvérükért, de nem jártak sikerrel.
Tomasovszky Andrást 1950-ben kétszer is elítélték. Előbb egy engedély nélküli fakivágást minősített közellátás érdekét veszélyeztető bűncselekménynek a bíróság, ezért fél év börtönt kapott. Ugyanebben az évben, ugyanezen a címen ismét fél év börtönre ítélték, mert a gyümölcsösében nem irtotta ki az amerikai szövőlepke hernyóját.
A forradalom után először hirtelenjében három hónapra ítélték fegyverrejtegetésért, majd büntetésének letelte után azonnal újra a vádlottak padján találta magát: ezúttal „szervezkedés kezdeményezésében és vezetésében” találták bűnösnek, és halálra ítélték. Három gyermeket hagyott maga után.
Búcsúlevelét elégették
Szilágyi László ugyanannál a vállalatnál dolgozott tervelőadóként, ahol egy ideig Tomasovszky villanyszerelőként. Kommunista beállítottság jellemezte egészen addig, amíg a diktatúra valósága le nem taglózta: a család – Tomasovszkyékhoz hasonlóan – 1950-ben kuláklistára került, mindenét elvesztette, tagjait megbélyegezték.
A forradalom idején, október 26-án Szilágyi Lászlót választották meg az aznap megalakult városi munkástanács elnökévé. A szovjet állambiztonsági szervek már november 5-én letartóztatták, Kárpátaljára hurcolták, de kisvártatva hazaengedték, mert semmi büntetendőt nem tudtak ellene felhozni. Itthon viszont perbe fogták a demokratikus államrend elleni szervezkedés vádjával.
A bíróság előtt Szilágyi ritka bátorságról tett tanúbizonyságot: visszavonta korábbi vallomását, mondván, kényszer hatására tette – jegyzi meg Kiss Réka. Hozzáteszi, a gyakorlatban ez inkább vörös posztónak számított az ítészek szemében, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy kivégezték.
A halálos ítéletet kimondó Barta Kálmán hadbíró alezredes, a Debreceni Katonai Bíróság elnöke valójában soha nem végezte el a jogi egyetemet, mindössze egy egy éves Bírói Ügyészi Akadémián szerzett papírral a kezében ítélkezett. Egy róla készített jellemzés szerint „politikailag szilárd. Az ellenforradalom idején, a rögtönbíráskodás elrendelése után, felsőbb utasítás bevárása nélkül öntevékenyen megkezdte annak végrehajtását. Szakmai képzettsége közepes […] A jogi egyetem évfolyamait közepes eredménnyel elvégezte, azonban az államvizsgák követelményeinek nem tudott eleget tenni, s ezért a diplomát nem szerezte meg…”
Szilágyi szeretteinek írt búcsúlevelét a címzettek soha nem olvashatták, a nyíregyházai börtönparancsnok ugyanis saját kezűleg semmisítette meg. Ahogy a feletteseinek írt feljegyzéséből kiderül azért, mert a levél „meg nem engedhető véleményeket” tartalmazott, valamint olyan, „nem oda való” rész is szerepelt benne, miszerint bocsássák meg neki, ha valaha valamiben vétett…
Forrás:
