A Magyar Hősök – Szabadulószínház című darab díszbemutatóját a Millenáris parkban, a Nemzeti Táncszínházban rendezték meg. A Mandiner átfogó cikkben számolt be az eseményről, ahol – mint fogalmaztak – szokatlan formában találkozhattak Olofsson Placid atya vagy éppen az „’56-os Petőfi”, Gérecz Attila történetével.
Az előadás alapjául a hasonló című kötet szolgál, amely hatvan, olvasmányos stílusban írott életrajzon keresztül mutatja be azoknak a magyaroknak az életét, akik szembeszegültek a múlt század közepének totalitárius diktatúráival.
A vaskos kötet a Mandiner, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) közös gondozásában jelent meg, a Mandineren több cikkben (például ebben és ebben) is foglalkoztak vele. Mint írják, a producer, Serfőző Krisztina korábban elmondta, mindenképpen a fiatalok felé szerették volna kinyitni ezeket a történeteket – ha nem is mind a hatvanat, de legalább hatot, ezért is volt izgalmas látni, mivé érett az elhatározás a díszbemutatón.
Az író, Szabó Borbála és a rendező, Seres Tamás úgy döntöttek, hogy az iskolai és közéleti ünnepségeken megszokott hőspátosz helyett az emberire irányuljon a figyelem: az alaptörténet szerint egy huszadik századi témájú szabadulószoba keretében ölti magára egy-egy hős szerepét egy középiskolai történelemtanár – Csuja Imre (aki Gérecz Attila költő-forradalmár bőrébe bújik) – és öt diákja: Böröndi Bence (Kiss Sándor „bibliás” politikus szerepében), Kopek Janka (Brusznyai Árpádné Honti Ilona forradalmár mártír-feleség), Márfi Márk (Richter Gedeon feltaláló, gyógyszergyáros), Sütő András (Oloffson Placid atya) és Trill Beatrix (Salkaházi Sára mártír szerzetes). Azt is megtudjuk, kit hogyan ért a vég: börtönben, akasztófán, a Duna jegében.
A szabadulószobás játék célja nagyon is komoly: „kiszabadulni a huszadik századból” – (Kamarás Iván dörgő hangján tudatják a nézőkkel); a karakterek kiválasztása pedig leginkább a videójátékok világát idézi, izgalmas kontrasztban a hetven-nyolcvanéves díszletekkel.
Fotó: Mandiner/Ficsor Márton
„Ez csak játék” – mondattal nyugtatgatják magukat a szereplők, amikor magukra veszik az egyes hősök szerepeit, és szembesülnek a rájuk várakozó kihívásokkal – amelyek megrémisztik a puha huszonegyedik század gyermekeit. Mégis egyre inkább azonosulnak szerepükkel, ha úgy tetszik, hozzánemesednek azáltal, hogy felismerik a hősök döntésének mozgatórugóit, és magukévá teszik azt a korszellemmel teljesen ellentétes, furcsa logikát, hogy az ember saját önző keretei közül kilépve másokért vállal felelősséget.
A diákok generációja kap egy apró fricskát, csipkelődésük és a szerepkabát próbálgatása a darab elejébe csempész komikus pillanatokat, ám a megrázó pillanatok annál sűrűbbek voltak: a drámák nemcsak az egykori magyar hősök drámái, hanem az őket megszemélyesítő diákokéi is.
S ha a darab alkotói azt szerették volna üzenni ezzel, hogy bárkiből lehet hős, aki a sorsdöntő pillanatokban az erkölcsileg helyes döntést hozza, akkor bizony célba ért az üzenet – vonja le a következtetést a Mandiner szerzője.
Forrás:
