Lengyel és magyar történészek idézték fel a kommunistaellenes felkeléseink, az azokat követő megtorlások és a lengyel–magyar szolidaritás történeteit a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Diktatúrák sortüzei címmel megrendezett konferenciáján az Eötvös Loránd Tudományegyetemen csütörtökön.
Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke rámutatott: a kommunista diktatúra lényegéhez tartozott az erőszak alkalmazása, így a rendezvénynek nevet adó sortüzek is. Hiába ígért Kádár november 26-án félelem nélküli életet, már tíz nappal később, december 6-án a tömegbe lövetett a Nyugati téren. Zinner Tibor, a Veritas Történetkutató Intézet vezető kutatója arról beszélt, hogy a Kádár-kormány még jogi szempontból is illegitim volt, hiszen önmagát nevezte ki.(...)
M. Kiss Sándor a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese szerint sok múlott a megyei vezetésen is, amely szintén kiadhatott tűzparancsot. Például Gyöngyösön a honvédség négy alkalommal is sortűzzel oszlatott, mindahányszor halálos áldozatok nélkül, a forradalom leverése utáni sortüzeket viszont – mint a Nyugati téri – már mind megtorló jelleg, szándékos kegyetlenség jellemezte. (...)
Varga László a munkástanácsok szerepét emlegette, és arról beszélt, hogy a forradalom leverése után miként akadályozták meg Kádárék, hogy az újjászerveződő munkástanácsok egyesüljenek, és hogyan tört meg a kezdetben még második hatalomként működő szervezetek ereje a szovjet tankok nyomása alatt, különösen Nagy Imre deportálása után. (...)
A sztálinista rendszer erőltetett fegyverkezése a lakosság ellátásának rovására folyt: irreális normákat kellett teljesíteniük a munkásoknak mindenféle kompenzáció nélkül, míg a propagandában minden ragyogott – mondta el Konrad Bialecki, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének kutatója. Kollégája, Pawel Sasanka ennek kapcsán hangsúlyozta, a sztálinista elnyomáshoz képest az enyhülésre reményt itt is a Szovjetunió Kommunista Pártja 5. kongresszusa adott, ahol Hruscsov elítélte a korábbi rezsim kegyetlenségét. 1956 nyarára már komoly viszályok osztották meg az Lengyel Egyesült Munkáspártot is, Boleslav Bierut első titkár pedig meghalt. Így végül – nem kis részben a nyári poznani megmozdulásoknak, illetve a varsói diákok és munkások támogatásának köszönhetően, gyakorlatilag puccsal – október közepén Wladyslaw Gomulka foglalta el Bierut helyét.(...)
Ugyanis a desztalinizációs kongresszus hírére ébredeztek a hatalom által valójában elnyomott munkások is. Konrad Bialecki a poznani Joszif Sztálin Gyár dolgozóinak felkeléséről beszélt: a munkások évek óta hiába követeltek béremelést vagy méltányos bánásmódot, ezért – miután delegációjukat egy rövid sztrájk után Roman Fidel miniszter fogadta, de újra csak hitegette őket – 1956 júniusában utcára vonultak. Más munkások és az utcai járókelők is csatlakoztak hozzájuk, a százezres tömeg kenyeret, demokráciát, a vallásüldözés beszüntetését és az orosz csapatok kivonását követelte.(...)
A Lengyelországban a hatalomváltással járó enyhébb politikai légkört egyébként éppen az kényszerítette ki, hogy Gomulkában a nép a megmentőjét látta, így a vezetőt gúzsba kötötte saját nem kívánt népszerűsége, és nem léphetett fel egyből keményen a tömegekkel szemben. Ez tette egyébként lehetővé azt az elképesztő kiállást, amelyet a lengyelek a magyar forradalom mellett tanúsítottak – nem véletlenül rettegett Rákosi a „poznani provokációtól”. Erről Tischler János történész, polonista beszélt, s a magyar köztudatban jobban ismert októberi–novemberi szolidaritási tüntetések és elképesztő méreteket öltő pénzgyűjtések mellett számos más esetről is beszámolt.(...)
Bár a lengyel vezetés még a hetvenes években is rettegett a szovjet beavatkozástól, az 1956-os magyar és az 1968-as cseh példából okulva, a fiatalok, akikben már nem volt meg a Gomulka előtti időkben ismert rettegés, sokkal kevésbé kezelték ezt realitásként – mondta el Michal Paziewski. A felkelések nem véletlenül a tengermelléki városokban kezdődtek ekkor: a helyiek látták, hogy mennyire lehagyta őket a Nyugat, de még Magyarország is életszínvonalban, a szczeczini hajógyárban pedig – ismét egy élelmiszer-áremelés volt az utolsó csepp a pohárban – megkezdődtek a sztrájkok.(...)
Fotók: Varsói Magyar Kulturális Intézet, Wikimédia
Tovább a teljes tartalomhoz:
