A Kádár-korszakban nagy hangsúlyt kapott a fiatalok szórakozásának biztosítása, aminek nem egyfajta emberbaráti szeretet volt az oka, hanem az, hogy a társadalom mintegy fele (!) fiatalkorú volt, és a hatalom nem felejtette el, hogy 1956-ban főleg az ifjak vették fel ellenük a harcot. Egy újabb forradalmat megelőzendő inkább lekötötték fölös energiáikat úgy, hogy közben jól is érezzék magukat, persze komoly pártállami felügyelet mellett. Ezek terepeivé váltak először a munkahelyi, majd az idő előrehaladtával a lakóhelyi klubok, művelődési házak.
A művelődési házak jobb felügyeletének érdekében úgynevezett bázis művelődési házakat hoztak létre, amelyek kerületi szinten tanácsadói feladatokat láttak el. Ezekben az intézményekben a szocialista kultúrpolitika legelkötelezettebb hívei dolgoztak, és általában szakszervezeti fenntartásban álltak, ilyenek voltak a XIX. kerületben a Vörös Csillag Traktorgyár és a XXI. kerületben a Csepel Vasmű művelődési házai, valamint a XX. Kerületi Vasas Művelődési Ház, a híres-hírhedt Csili.
Ingyen kontroll
A szocialista befolyást és a politikai, kulturális nevelést elősegítendő társadalmi vezetőségeket is létrehoztak, amelyek – ahogy a nevük is mutatja – a pártállami rendszerben olyannyira divatos társadalmi munkában, azaz ingyen vállalták, hogy beleszólnak a művelődési házak életébe. 1960-ban a IV. kerületi tanács népművelési csoportja számolt be a Fővárosi Tanács népművelési osztályának, hogy a Ságvári Endre Művelődési Otthonuk és az ifjúsági házuk számára megszervezték a társadalmi vezetőséget. A bizottságban szerepelt a Hazafias Népfront, a Nőtanács, a kerületi tanács népművelési állandó bizottságának egy-egy képviselője, valamint két pedagógus és egy fotóművész. A személyi összetételből kitűnik, hogy a helyi kommunista vezetés szorosan figyelte a könnyűzenei eseményeket, és ha úgy látta rendjén valónak, beleszólt azok alakulásába. Ugyanígy a III. kerületben is alakult társadalmi bizottság a József Attila és a Makszim Gorkij Művelődési Otthonokban, amely negyedévente hívta össze gyűléseit, megvitatni a közelmúlt eseményeinek tanulságait és felkészülni a közeljövő kihívásaira. Hogy ne legyenek kétségeink a kommunista befolyás kellő fokú intenzitásáról, a Metro Kultúrotthon, amely a Sztevanovity Zorán által vezetett Metro együttesnek adott otthont, a Fővárosi Tanács népművelési osztályát arról tájékoztatta, hogy számukra az MSZMP kulturális irányelvei a mérvadók, ezért kulturális bizottságukban „a mozgalmi múlttal rendelkezők kapnak helyet”.
Elmarasztalt siker
Kritika ettől függetlenül elegendő akadt a Fővárosi Tanács népművelési osztálya részéről a művelődési otthonokat illetően, és szükség esetén meg is követelték a kellő intézkedéseket. Ez történt az 1961. február 18-án a SZOT Kultúrotthonában a Holéczy együttes lezajlott koncertjével kapcsolatban is. A hatvanas évek elején ez a zenekar a népszerűsége csúcsán volt, a Fővárosi Tanács azonban meglehetősen elmarasztaló kritikával illette őket, mondván, hogy nem játszottak eléggé melodikus számokat, nem volt jó a humoruk, és a közönség kevéssé ismerte szerzeményeiket. Ez utóbbi megjegyzés nyilvánvaló csúsztatás volt, hiszen ez a zenekar nagyon sok rajongót tudhatott magáénak, mondhatjuk, hogy a beat megjelenése előtt ők a legnépszerűbbek közé tartoztak. A humorukkal pedig azért lehetett baj, mert nem a megszokott és a hatalom által ellenőrzött klisékkel álltak elő a zenészek. Az ötvenes évek sanzonokhoz szokott fülei számára azonban a Holéczy együttes koncertje maga volt a nyílt rendbontás. A szervező Országos Rendező Irodát szintén elmarasztalták, mert a szocialista munkafegyelemmel merőben ellentétes volt nemcsak a Holéczy együttes fellépése, de az is, hogy Kovács Erzsi művésznő azért maradt távol ettől a SZOT-esttől, mert az egyébként szintén pártállami felügyelet alatt álló Magyar Televízióban magasabb fellépti díjat kapott.
Munkás-paraszt erőfölény
A szocialista embereszmény propagálása a „művházak”-ban is kézzelfoghatóvá vált a Kádár-rendszer elején. Erre jó példa a Metro Kultúrotthon, amely a hatvanas évek elején nem működött teljes kihasználtsággal, ezért az ELTE KISZ-titkára kérte őket, hogy adjanak az egyetemistáknak helyet egy egyetemi klub erejéig. Kérelmét mereven visszautasították, arra hivatkozva, hogy a klub az építőmunkásoké. Valóban, az intézmény fenntartója a Közlekedési Építőipari Vállalat volt, de még a gesztusgyakorlás szintjén sem voltak hajlandók együttműködni az értelmiségiekkel, ami mindamellett beleillett az akkori kultúrpolitikába, hiszen leginkább a munkás-paraszt szövetség fontosságát hirdette a pártállam. Ennek visszhangszerű lenyomata figyelhető meg Józsa Ödönnek, a Fővárosi Tanács népművelési osztálya helyettes vezetőjének Fajkos Aladárnéhoz, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottsága titkárának írott 1962-es levelében, amelyben leszögezte, hogy művelődéspolitikai irányelveik az MSZMP irányelvein és A munkásosztállyal kapcsolatos egyes feladatokról című MSZMP-határozaton nyugodtak, valamint sietve igyekezett hozzátenni, hogy a komolyzenei koncerteknek örvendetes módon növekedett a számuk. Ebből jól látszik, hogy az MSZMP nemcsak alapelveivel, de pártkatonáival is jelentős mértékben jelen volt a zenei élet irányításában. Az ehhez hasonló megnyilatkozások közül kiemelhető még a Pedagógus Szakszervezet Hága Máriának, a Fővárosi Tanács népművelési osztálya zenei főelőadójához írt levele, amelyben beszámoltak az Ifjú zenebarátok klubja nevű szervezet megalakulásáról. A kezdeményezés egyértelműen a tánczene térhódítására volt válasz, mert kifejezetten a komolyzene támogatását emelték ki. A Fővárosi Tanács kellőképpen támogatta is a kezdeményezést, mert népművelési osztálya a Művelődésügyi Minisztériumon keresztül kért helyreigazítást Bajor Nagy Ernőtől, a Hétfői Hírek kulturális rovatvezetőjétől, amikor negatív hangnemben írtak a klubról. A kárpótlás sem váratott magára sokáig az Ifjú zenebarátok számára: 1962-ben a Fővárosi Tanács népművelési osztálya Moharos József osztályvezető kezdeményezésére jutalomban részesítette őket a komolyzene terén kifejtett tevékenységükért, amit Gyalmos János, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettese írt alá. Ebben az időszakban azonban a könnyűzenei élet képviselőinek ilyen szintű elismeréséről még korántsem volt szó, egészen 1977-ig kellett várni arra, hogy a könnyű műfaj egyes zenészeiben meglássa az ilyen irányú lehetőséget a hatalom a szocialista tábor védelmére az imperialista terjeszkedés ellen. De efféle próbálkozás volt Dinnyés Józsefnek és társainak a bevonása a kommunista propagandába, hiszen a hatvanas évek második felében a pol-beat mozgalom a békét hirdette, amit egyértelmű hidegháború- és imperializmus-ellenes állásfoglalásként értelmezett a kommunista diktatúra.
Forrás:
Kapcsolódó tartalom:
