A Kádár-korabeli vendéglátóipari zenélés sokáig a helyi hatalmi szervek érdeklődésének középpontjában állt, hiszen ezeken a helyeken munkás, paraszt és értelmiségi egyaránt előfordult, hogy a hétköznapok fáradt gőzét kiengedje. Igaz, a zenés-táncos szórakozóhelyekre leginkább az értelmiségiek jártak – nekik volt lehetőségük, idejük és energiájuk erre –, akiktől a rendszer egyébként is a legjobban tartott.
Éppen hatvan éve a vendéglátóipari zenészeket összefogó és felügyelő Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) készített egy összefoglaló jelentést a fővárosi tanácsnak, amelyben a szocialista erkölcs jegyében leírták észrevételeiket, tapasztalataikat, javaslataikat. Különösen a zene- és műsorszolgáltatást – vagy ahogy a szocialista kifejezéssel éltek: műsorellátást – kísérték figyelemmel az OSZK és a fővárosi kerületi tanácsok művelődésügyi osztályainak alkalmazottai a rendszeres ellenőrzéseik során, amiből 1961-ben kerekedett egy szép kis összefoglaló munka a Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága számára. Ebből kiderül, hogy soha nem szóltak előre, rajtaütésszerűen ellenőrizték a szólistákat és az együtteseket, a szórakozóhelyek üzemeltetői pedig folyamatos készenlétben voltak emiatt. Hogy mennyire cidriztek egy-egy ilyen látogatás miatt, nyilván függött az ellenőrzöttek és az ellenőrzők személyiségétől és kettejük viszonyától. Egészen különleges szempontjai is akadtak a kádári kontrollereknek, ezek között szerepelt, hogy a dalok és az összekötő szövegek ne legyenek pajzánok, ne legyen túl sok külföldi szám a repertoáron, azok is lehetőleg a keleti blokkból származzanak, de ha mégsem, akkor meg olyan nyugati országból, ahol erős a kommunista párt.
Éppen ezért tűrték viszonylag jól a pártállami káderek az olasz slágereket. Nem lazsálhattak túl sokat a zenészek: aki a megengedett negyedóránál többet pihent egyegy negyvenöt perces etap után, az fejmosást kapott. Előnynek számított azonban, ha jól kitalált uniformisban léptek fel a művészek, ennek nyomán aztán rá is kaptak erre a fellépők, a magánszabóságok nem kis örömére. Azt, hogy a hangszerek és a hozzájuk tartozó erősítők minőségét hogyan kérték számon, kicsit rejtélyesnek tűnik, mivel a KGST-országok között Magyarország elég hátul kullogott a sorban a hangszergyártásban, a szegedi ládagyár termékeit (akusztikus gitárok) leszámítva csak a magánipar ilyen-olyan színvonalú fejlesztései támogatták a zenészeket. Messze földön ismert volt mások mellett Szabó Lajos gitárkészítő mester, akitől majd a beat- és rockgeneráció képviselői rendelték hangszereiket.
Az OSZK jelentése szerint 1961-ben a vendéglátásban megfelelő volt a zenei színvonal, de megjegyezték, hogy kizárólag a Táncdal- és sanzonbizottság által engedélyezett műsorszámokat volt szabad játszani a nyilvános szórakozóhelyeken, kifejezetten tilos volt bármiféle magánműsor – ahogy ők nevezték az engedély nélküli számokat – előadása. Az OSZK egyébként éppen ezért kérte a fővárosi tanácstól, hogy nevezzék meg, mit is értenek pontosan magánműsor alatt. Kérték továbbá, hogy háromfősnél nagyobb produkciók esetén lehessen belépődíjat szedni. Az OSZK-nak segítendő, a szoros ellenőrzés jegyében a fővárosi tanács népművelési osztályán dolgozó Hága Mária zenei főelőadó a feletteseinek beszámolt 1961-ben arról is, hogy miket tapasztalt az általa látogatott szórakozóhelyeken (többek között a Kék madár, a Szimfónia, a Múzeum és a Vidám eszpresszókban, a Liliom, a Nemzeti és a Balaton éttermekben, valamint a Deák kávéházban). Az OSZK-hoz hasonlóan ő is az előadásmódnak, a zenekari összetételnek és a nyugati számok mennyiségének szentelt nagyobb figyelmet, és időnként megjegyzéseket tett a repertoárok felépítésére.
„Kéregetés”
A szórakoztató zeneiparral azonban sokszor meggyűlt a baja a tanácsi rendszernek. A hűvösvölgyi Népkert sörözőben rendszeresen „kalapozó”, tizenkét tagú fúvószenekar tevékenységét elítélte a főváros népművelési osztálya, mert az ilyen típusú „kéregetés” szerintük nem volt összeegyeztethető a szocialista erkölccsel, ezért felszólították a II. kerületi tanács népművelési osztályát, hogy tiltsák be a zenekart. A II. kerületi népművelési osztály viszont hiába szólította föl a zenekar tagjait több alkalommal, munkáltatójuk falazott nekik – nyilván a közös anyagi érdekeltség miatt –, emiatt viszont a népkert üzletvezetőjét büntette kétszáz forintra a főváros népművelési osztálya. Az eljárás során kiderült, hogy a zenekar tagjai még az OSZK engedélyével sem rendelkeztek. Az ilyen esetek miatt Lakatos Éva, az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság vezetője azt javasolta a fővárosi tanács népművelési osztályának, hogy az OSZK-t integrálják hozzájuk, ugyanis szerinte azért nem folyt igazán jó hatásfokkal az ellenőrzés, mert nem volt megfelelő a szakmai gárda az OSZK-nál, és ez ügyben a szaktárca miniszterének utasítását kérte. Érvként azt hozta föl, hogy a Művelődésügyi Minisztériumnak ez nem jelentett volna többletkiadást, mert az OSZK-nak voltak saját bevételei, és a Belkereskedelmi Minisztériumtól úgyszintén kaptak támogatást.
A művelődési otthonok is a fővárosi tanács ellenőrzése alatt álltak a kerületi népművelési osztályokon keresztül. A fővárosiak nemtetszésüket fogalmazták meg annak kapcsán, hogy az egyes művelődési házak zenekarainak külföldi vendégszereplése körül nagy bizonytalanság uralkodott, holott az akkori szabályozás egyértelműen kimondta, hogy a szocialista országokba csak a kulturális egyezmények keretében lehetett kimenni koncertezni, ezenkívül a szerepléseket a Művelődésügyi Minisztérium engedélyéhez kötötték. A kerületeknek pedig jelenteniük kellett, hogy tudnak-e olyan zenekarról, amely hivatalosan külföldre szándékozik menni. A művelődési házakban kizárólag olyan zenekarok léphettek fel, amelyeknek volt OSZK-s közvetítőlapja, azaz a pártállami szerv engedélyezte a működésüket, és ezt bármelyik táncos mulatságon elkérhették a zenekartól. Az OSZK engedélye azonban szükséges, de még nem elégséges feltétele volt a fellépésnek, ugyanis a külföldi és ismert hazai előadók dalainak eljátszása után jogdíjat kellett fizetnie a játszóhelynek, az erről szóló nyugtát pedig be kellett mutatni a kerületi tanácsnál. Mindez természetesen csak a profi zenekarokra vonatkozott, az amatőrök viszont nem fogadhattak el pénzt a fellépésükért, s a rendező szervnek hitelt érdemlően, írásban kellett tanúsítania, hogy valóban ingyen játszott az együttes. Mindezek az intézkedések az 1/1959-es művelődésügyi miniszteri rendelet foganatosításai voltak. A fővárosi tanács népművelési osztálya ugyanakkor problémaként említette, hogy a profi zenészek nem az OSZK-n és a tanácsokon keresztül, hanem ezeket az intézményeket megkerülve szerettek volna fellépni, míg az amatőrök pénzt kértek a szereplésükért. Ennek szigorú intézkedésekkel többkevesebb sikerrel sikerült elejét venni a későbbiekben.
Forrás:
Kapcsolódó tartalom:
