A kommunisták pontosan tudták, hogy akié a belügyi tárca és vele az erőszakszervezetek fölötti irányítás, azé lesz a hatalom. A Vörös Hadsereg árnyékában az MKP 1945 elejétől azonnal befolyást szerzett az újraszerveződő rendőrségnél, majd bedarálták a többpártrendszert és kiépítették a sztálinista diktatúrát. Erről a folyamatről szól Máthé Áron történész „Vörös karszalag - Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944-1945-ben” című új könyve. Recenziónk.
Magyarország területét a II. világháború végén a Harmadik Birodalom visszaszorítása során a Vörös Hadsereg hamarabb érte el, mint a nyugati szövetséges hatalmak katonái, ezért az ország a Szovjetunió megszállási övezetébe került, és évtizedekre ott is ragadt. Minél több történeti feldolgozás születik a korról, annál drámaibb azt látni, mennyire reménytelenül megakadályozhatatlan, a szovjet megszállás első percétől fogva determinált folyamat volt az egypártrendszer, a szovjetizálás, a sztálinista diktatúra kiépülése Magyarországon. Csak idő kérdése volt; pontosabban csak az volt a kérdés, hogy a vörös úthengernek 1945 után hány évig és milyen formában tudnak útjában állni a régi világból maradt társadalmi struktúrák, a hirtelen kiépülő és erős demokratikus ellensúlyt mutató többpártrendszer, a világégés után egy szabadabb világra vágyó, de továbbra is nemzetben gondolkodó mentalitás.
Az 1945 utáni „félszabad” választásokat a Vörös Hadsereg árnyékában, a SZEB kontrollja és segítő keze ellenére sem tudták hozni a kommunisták, a megalakuló koalíciós kormányokban azonban a kulcstárcát, a belügyminisztériumot ők kapták.
Tudták: akié a tárca, illetve az az alá tartozó erőszakszervezetek fölötti irányítás, azé lesz a hatalom. A küzdelem a fegyveres erők fölötti befolyásért nagyon korán megindult, gyakorlatilag még a magyar földön dúló fegyveres harcok elülte előtt, 1945 legelején.
Máthé Áron összegzése szerint amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormány a fegyverszüneti egyezmény értelmében elkezdte a hadosztályok szervezését, nagy részben a szovjet hadifogságból hazatérő magyar „partizánokra” és a hadseregben ideologikus nevelést megvalósító, megbízható baloldali káderekre, a „nevelőtisztekre” épített. A háború lezárultával azonban a hadsereg súlya csökkent, a rendőrségé, illetve egy katonai hírszerző-elhárító szervezeté, a Katonapolitikai Osztályé (Katpol) a rendfenntartási feladatok megszaporodásával, illetve a társadalom megregulázásának törekvésével pedig megnövekedett – mindkét szerv felett az MKP szerzett befolyást, és mindkét szerv a párt eszköze lett a kiépülő kommunista rezsim politikai ellenfeleinek kiiktatására. A Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese azzal a céllal írta meg monográfiáját, hogy bemutassa a kommunistáknak a rendőrség berkeiben végzett térfoglalását (az ő terminológiájukkal: „forradalmi munkáját”) konkrét esetek példáin keresztül.
1945 tavaszán az új rendőrségi alakulatok a Vörös Hadsereg által megszállt területen természetesen a szovjet hatóságok engedélyével és támogatásával szerveződtek meg. A helyi nemzeti bizottságok irányításával történt a szervezőmunka, és ezen testületekben már túlsúlyban ültek az MKP emberei, így nem véletlen, hogy az ország több pontján megjelentek az utcán a vörös karszalagos rendfenntartók. Feladatuk a közrend védelme volt, de nagyon hamar jelentkeztek tevékenységüknél az ideológiai töltetből fakadó túlkapások, egyes esetekben bűncselekmények, gyilkosságok is.
Általános tendencia volt, hogy ezek a gyorsan szerveződő egységek együttműködtek a szovjet alakulatokkal; és nemcsak a közös járőrözésekben, hanem abban is, hogy utóbbiak minél hatékonyabban és gyorsabban tudjanak közmunkákra, „málenkij robotra” elhurcolni magyar munkaképes férfiakat.
A „policok” vagy „policájok” zavaros tevékenységét az ideiglenes kormány rendeletben próbálta szabályozni, a már kialakult szervezeti egységek azonban a később létrejövő rendőrségi egységekbe beépültek. A vörös karszalagosok többségét elvhű kommunisták alkották, ők egy új világ építése szándékával érkeztek. A csatlakozásnak azonban más motivációi is lehettek. Policnak állni túlélési stratégia is volt: aki együttműködött a szovjetekkel, automatikusan megmenekült a közmunkára hurcolástól. Valakit a bosszú hajtott: volt munkaszolgálatosok, politikai nézeteikért a nyilas rezsim idején meghurcolt emberek is jelentkeztek. Éles kontrasztként a soraikba álltak nyilasok is, hogy így rejtsék el, írják felül múltjukat. És persze deklasszálódott egyének is jöttek tucatjával, hogy valamilyen munkához jussanak.
A II. világháború utáni első május elsejei ünnepségre igyekvő felvonulók az Oktogonnál 1945-ben. A rendet katonák és karszalagosok biztosították.
A „népi demokratikus” rendőrség létrehozásában ott bábáskodott a fiatal Kádár János is, 1945 elején budapesti rendőrfőkapitány-helyettes lett. A fővárosban külön zavart okozott, hogy nemcsak a kommunisták, de más pártok, így a szocdemek is külön rendőri csoportokat állítottak fel.
Máthé Áron könyvének különösen izgalmas fejezete éppen erről, az R-gárda (Rendező Gárda) tevékenységéről szól; a csoport gyakorlatilag a kommunista párt magánhadseregeként funkcionált, szervezését Farkas Mihály felügyelte. Az MKP-nak bizonyítania kellett a szovjetek számára, hogy a Vörös Hadsereg esetleges távozása után is képesek a „demokratikus rend” fenntartására – írja könyvében a történész –, az R-gárda azonban nem feltétlenül a közrenddel foglalkozott, mint inkább a politikai ellenfelek megfélemlítésével, például más pártok nagygyűléseinek megzavarásával, szétkergetésével. A csoport tagjainak egy része 1948-ra, az egypártrendszer kiépítésének évére beépült az állami rendőrség állományába.
Hasonlóan érdekes téma a miskolci MOKAN Komité nevű kommunista csoportnak a szovjet hadsereggel kollaboráló tevékenysége: nagy szerepük volt a helyi lakosok összeírásában és szovjetunióbeli kényszermunkára való elhurcolásukban, ugyanakkor sikeresen megakadályozták, hogy a Vörös Hadsereg – más gyárakhoz hasonlóan – leszerelje és elszállítsa a Diósgyőri Vasgyárat.
A levéltári és helytörténeti kutatásokra is támaszkodó, sok egyedi példával illusztrált kötet bemutatja a folyamatot, hogy miként alakult ki a háború utáni „népi demokrácia” új, politikailag megbízható emberekből álló rendőrsége, és azt is, hogy miként próbált a Tildy-, majd a Nagy-kormány – konkrétan a kisgazdák – a személyi állományon, illetve a karhatalom átalakításának irányán változtatni, sikertelenül.
Máthé Áron könyve a Jaffa Kiadó gondozásában, a Modern Magyar Történelem-sorozatban jelent meg 2020-ban.
Forrás:
