„A hatalom módszeresen, az Államvédelmi Hatóság segítségével Várpalotán is igyekezett megtörni a klerikális erőket. Ez azonban sokáig nem igazán sikerült.” A dunántúli település helytállásáról, morális tartásáról Galambos Istvánnal, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának történészével beszélgettünk.
.
-Az ötvenes években indul a nagy iparosítás, elkezdődik az elvándorlás a falvakból. Várpalotán is egy nagy szocialista iparvárost szerettek volna létrehozni?
– Igen, Várpalota a szocialista iparosítási programnak az egyik kiemelt színhelye volt. Germuska Pál történész a települést a szocialista iparvárosok közé sorolta. A nagy ipari beruházásokat itt be tudták hozni a városba, a település polgári 
társadalmát mégsem sikerült olyan ütemben és mértékben megfosztani gyökereiktől, mentalitásuktól, mint ahogy azt a kommunista vezetés remélte. Ütközőpont jött létre a vallásosság területén, mivel Várpalotán a helyi hívők közössége igen erősnek bizonyult.
A hatalom módszeresen, az Államvédelmi Hatóság segítségével folyamatosan igyekezett megtörni a „klerikális” erőket. Ez azonban sokáig nem igazán sikerült. Egykori államvédelmi jelentések szólnak arról, hogy annak ellenére, hogy az iparosodás miatt sokan költöznek a településre, mégis megmaradt annak vallásos szemlélete.
– Kik érkeztek Várpalotára az 1950-es évek elején?
– Mondhatni az ország minden részéről, egy elég vegyes társaság. Ugyanakkor Várpalotán az iparnak is megvoltak a maga hagyományai, hiszen az erőszakos iparosítás megkezdése előtt is szénbánya üzemelt a településen. Itt működött az ország egyik első vegyi üzeme, a Péti Nitrogénművek is. Mindez azért jelentős, mert az ipari kultúrának itt megvoltak a gyökerei. Az ipari üzemek fejlesztésekor növelték a termelést, teljesen új iparágakat kezdtek idetelepíteni. Ilyen volt az alumíniumipar, amelynek magas energiaigénye miatt hőerőművet hoztak létre, amit ugyancsak a helyi lignitre alapoztak. Az ipari beruházások miatt a városba költözők nagy száma ellenére a hitélet igen élénk maradt.
– A helyi közösség kiállt lelki vezetőik mellett?
– Igen, de Várpalotán az egyházüldözés nem volt előzmény nélküli. A Tanácsköztársaság idején megtapasztalta a település a proletárdiktatúra „egyházpolitikáját”, amikor Veszprémből jött fegyveres terrorlegények akarták elvinni a településen élő apácákat. Akkor ezt a várpalotaiak nem hagyták, tüntettek, nem engedték kedves nővéreik elhurcolását.
A fegyver sem riasztotta el a tüntetőket. Akkor a város egységes kiállása megmentette az egyházi személyeket. Az 1950-es évek elején már más módszerekhez fordultak a kommunisták: a Várpalotán szolgáló két plébánost – néhány év különbséggel – koholt vádak alapján letartóztatták, így távolították el őket a gyülekezetük éléről. Nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy megfélemlítsék, megtörjék a helyi egyházak társadalmi hatását.
– A hatalom brutális fellépése ellenére miért nem sikerült felszámolni a hitéletet és a vallásosságot?
– Talán azért, mert Várpalota nem csak ipari város volt – ahogy a kommunista hatalom tekintette – hanem az évszázados természetes, gazdasági-társadalmi fejlődés eredményeképpen jött létre. Már a 19. század végén megvoltak a nehéziparnak a helyi hagyományai. Virágzó kézműiparából nőtt ki a gyáripara. A nehézipara folyamatosan, a lehetőségek és igények alapján alakult ki – nem úgy, mint a kommunisták által létrehozott erőszakos iparosításoknál. Várpalotán a helyi társadalomban nem is voltak olyan egyházellenes elemek, mint azokon a településeken, ahol egyik pillanatról a másikra odairányított népességgel alakították ki a nehézipart.
Várpalotán a hagyományos paraszti gazdálkodással foglalkozók, az iparosok és a régi világ tekintélyes emberei egységesen dolgoztak a település boldogulásáért. Ezek az emberek ragaszkodtak a hagyományaikhoz, amit a betelepülők is vagy vallottak, vagy elfogadtak. A vallásüldözésnek azért volt megfélemlítő hatása. Az 1956 őszén kezdődő tanévben feljegyezték, hogy többen jelentek meg a hittanórákon, mint amennyien beiratkoztak, tehát néhány szülő már nem merte beíratni a gyermekét, de azért elküldte az órára.
– Várpalota népessége is jelentősen megnövekedett, nem jelentett ez nehézséget?
– Igaz, hogy a város döbbenetes növekedésen ment keresztül. A lakosság lélekszáma körülbelül 5500-ról majdnem 12 ezer főre növekedett néhány év alatt. 1951-ben egyesítették a várost Inotával, amely korábban egy mezőgazdasági település volt. Az új üzemeket, erőműveket elsősorban oda építették. A lakosság dinamikus növekedését nem követte kellő mértékben az infrastruktúra kiépítése, munkások százai évekig éltek barakkokban vagy munkásszállásokon. A nehézipar létrehozása ugyanakkor a táj átalakításáról is szólt. A szocialista időszakban – amikor nem fordítottak hangsúlyt az erőművek korszerűsítésére – rengeteg káros anyag került a levegőbe. Ráadásul az új lakóövezetek a város legmélyebb, szél által nem járt részeiben épültek meg, így a szennyezőanyagok a lakott területen ülepedtek le. A környezeti károkról talán elég egyetlen beszédes adat: az 1990-es években Várpalota volt hazánk egyik legszennyezettebb települése. Mindez pedig máig a lakosság egészségi állapotában, a tüdőbetegségek magas számában is megmutatkozik.
– Akkor jobb, hogy már nem üzemelnek ezek a bányák és erőművek?
– Az érmének mindig két oldala van. Korszerűbb technológiákkal a lignitet sokkal magasabb hatásfokkal lehetett volna hasznosítani, ráadásul elérhető lett volna a lényegesen kisebb környezeti terheléssel való üzemelés is. A várpalotai lignitnek nem valami jelentős a fűtőértéke, ugyanakkor jól használható lett volna vegyipari alapanyagként. Amikor az 1990-es években bezárt a lignitbánya, akkor gyakorlatilag az egész város és annak további ipara – amely valamilyen módon kötődött a lignitbányához – hanyatlani kezdett. Ez igazi tragédiát jelentett a rendszerváltozás utáni években. Mindez óriási munkanélküliséggel járt, olyannal, amelyet a település jóformán a mai napig nem tudott kiheverni. Azóta természetesen vannak új ipari vállalkozások, de például Pétfürdő leválásával – ahol a település legfontosabb ipari üzeme volt – Várpalota ma gyakorlatilag ipar nélkül, a lakosság egy része pedig helyben található munkalehetőség nélkül maradt.
