Résnyire nyíltak a szelepek, mikor Hruscsov elmondta többórás titkos beszédét. Mégsem volt taps, döbbent csend fogadta a sztálinizmus felkavaró bűneit. Volt, aki rosszul lett, más sírógörcsöt kapott. 1956. február, Moszkva, a XX. pártkongresszus, az első a nagy vezér nélkül.
Hatvan éve, 1956. február 14-én, immáron a 74 évesen elhunyt Sztálin fájó hiányától szenvedve ült össze az SZKP XX. kongresszusa a Kremlben. Nem lehet azt állítani, hogy a terem kongott az ürességtől: 6,8 millió párttag és 620 ezer tagjelölt képviseletében 1355 küldött szavazati, 81 tanácskozási joggal nyomult be a terembe. Ráadásul 55 kommunista és munkáspárt is elküldte népes delegációját.
Az első meghökkenést nyilvánvalóan az okozhatta, hogy magányos lett a pulpitus mögött magasodó Lenin-szobor: hiányoztak mellőle a generalisszimusz portréi. Sokan még ekkor sem fogtak gyanút. A több mint tíz napig húzódó kongresszus végére maradt a csattanó: a zárt ülés. Se ki, se be. A jelenlévőknek végig kellett hallgatniuk a KB első tikárát. Kopasz, alacsony, de annál rátartibb ember volt. Ukrajnában járta ki a pártiskolát.
Az utolsó napig elodázott „titkos beszéd” titkos körülményei csak a szovjet levéltárak megnyílása óta kutathatók, s az 1990-es évek közepén váltak ismertté. Többek között az a legendaromboló tény is, hogy a történelmi jelentőségű beszéd nem az utolsó pillanatban, sebtében készült, hanem heves viták közepette, már jóval a kongresszust megelőzően kiformálódott. A Poszpelov-bizottság jelentésére épült, amelynek feladata elsősorban a párt 1934-es XVII. kongresszusán megválasztott KB-tagokat ért repressziók kivizsgálása volt, amelyről a KB elnökségének tartoztak beszámolni. Már ez is sokkolóan hatott, holott a bolsevizmus első nemzedékét érintő nagy moszkvai pereket (a Vörös Hadsereg vezetői, Kamenyev, a trockistazinovjevista „terrorközpont”, Tuhacsevszkij, Buharin, orvosperek), valamint a „leningrádi ügyeket” egyszerűen átugrották, továbbra is a felejtés jótékony homályára bízták. „Szovjetellenesség” vádjával 1935 és 1940 között 1 980 635 embert tartóztattak le, fogtak perbe, s közülük 688 503-at ki is végeztek. Egyszerűen „megfeledkeztek” a sztálini terror megannyi áldozatáról, például az 1920–30-as évek „társadalmilag idegen elemeiről”, a világháború után a Gulagra száműzött, német hadifogságba esett szovjet katonákról. A törvénytelen eljárásokkal kapcsolatban egyetlen szót sem pazaroltak azokra, akiknek vaj van/lehet a fejükön, így Malenkov, Vorosilov, Kaganovics vagy éppenséggel Hruscsov felelősségére – mondja Baráth Magdolna történész-levéltáros. Miért is tették volna, ők voltak a „dolgozat” megrendelői.
Bár a represszió következményeinek felszámolása Hruscsov nevével fonódott össze, a rehabilitációban paradox módon mégis Berija játszotta a főszerepet Sztálin halálát követően, aki az állambiztonság miniszteri rangú főnökeként a legsúlyosabb törvénysértésekben sározódott be. 1953 derekán őt kiáltották ki bűnbaknak, a 30–40-es évek politikai megtorlásaiért letartóztatták, zárt tárgyaláson elítélték, és még aznap, 54 évesen kivégezték. Mert funkciójából eredően ő tudott a legtöbbet. Pere mellékszálának eredménye: rehabilitáltak 64 tábornokot és admirálist.
Március végén jelent meg a belügyminisztérium amnesztiarendelete: ám csak a rövidebb (5-8 éves) ítéletekre vonatkozott, valamint rokkantak, fiatalkorú nők szabadulhattak, de politikai elítéltekre az amnesztia nem terjedt ki – ismerteti az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának osztályvezetője. A Gulagon ekkor 1,36 millió ember rekedt, közülük „ellenforradalmi bűncselekményért” 448 ezer töltötte büntetését. A bebörtönzöttek majd 30 százaléka 25 éven aluli volt.
A KGB hivatalos, a 90-es években napvilágra került adatait ismertetve Baráth Magdolna el-mondta: 1930 és 1953 között ellenforradalmi, államellenes bűnök vádjával 3 778 234 személyt ítéltek el konstruált perekben, közülük 768 098 embert végeztek ki. Hruscsov beszédében arra hegyezte ki mondandóját, hogy már 7679 (!) személyt rehabilitáltak. A tömeges elégtétel fel sem vetődött a XX. kongresszusig. Hruscsov szerint kettős helyzet alakult ki: eltemették ugyan Sztálint, de az ártatlanul elítéltek továbbra is száműzetésben maradtak. Felismerte, nem lehet továbbra is titkolózni a párt előtt.
A börtönökből és lágerekből egyre-másra szivárogtak haza a politikai foglyok, és elbeszélték rokonaiknak, ismerőseiknek a velük szemben alkalmazott kínzásokat, lelki terheiket. Napról napra több titokra derült fény. És ez nem kis társadalmi feszültséget gerjesztett. Anna Ahmatova költő találóan fogalmazta meg: „A letartóztatottak most visszatérnek, és két Oroszország néz egymás szemébe: az, amelyik leültetett, és az, amelyiket leültették.” Szóval igazából a robbanástól való félelem kényszerítette ki a „titkos beszédet”. Mert Hruscsov megérezte, a bűnök feltárásának élére kell állni. Ha ők nem teszik, előbb-utóbb mások teszik meg, s akkor az érintettség okán pórul járnak. Bűnbánatra azonban nem került sor. Csakhogy nem számoltak a következményekkel: kiengedték a palackból a szellemet, amely önálló életre kelt. Bejárta Közép- és Kelet-Európát, felnyitotta a nyugati kommunista pártok szemét, főleg azután, hogy a titok nem volt titok többé: igaz, gyenge fordításban, de a nyár derekán a beszéd megjelent a New York Times hasábjain. Dominószerűen dőlt össze minden, tömegek fordítottak hátat a pártnak. Pánikszerűen menekültek a kommunizmustól. Pedig a maratoni szónoklatban a személyi kultusz védekezésképtelen áldozatai közül csak a kommunistákról esett szó. Az ellenzékiek esetében Hruscsov nem a megtorlás alkalmazását, pusztán tömegméreteit ítélte el. Sőt a beszédben Sztálin külön érdemeként említette az ellenzékkel folytatott harcát, s a trockistákat, buharinistákat továbbra is a „nép ellenségének” tekintette.
A hatás ijesztő méreteket öltött. Volt, aki úgy vélte, jobb lenne tévedésben élni. Más cédulát küldött az elnökségnek: „Méltó-e Sztálin arra, hogy Leninnel együtt nyugodjon?” Hruscsovék kezéből kicsúszott a folyamat irányítása. Igaz, egyes vélekedések szerint Hruscsov szándékosan szivárogtatott ki: épp a saját pozíciója erősítése érdekében. Bátornak akart tűnni. Mindenesetre nem sokáig váratott magára a külföld visszhangja. A Kínából érkezett válaszban nem volt semmit köszönet. A beszéd azon kitételét, miszerint Sztálinnak nem volt mindenben igaza, úgy értelmezték: „Sztálin nagy marxista–leninista volt, aki számos komoly hibát követett el, nem lévén tudatában annak, hogy ezek hibák.” Több nyugat-európai pártban úgy vélekedtek: a sztálini bűnökért az SZKP aktuális vezetőinek is viselniük kell a felelősséget, hiszen hosszú éveken át mindenben támogatták vezérüket. Az olasz párt fenegyereke, Togliatti öv alatti ütése: „Sztálin személyi kultuszát maga a szovjetrendszer szülte.” Március 5-én Tbilisziben belelőttek a tömeggyűlésbe, melyen Sztálin emlékét éltették. A következmény: száznál több halott és sebesült. Hruscsovék tanácstalanok voltak, vissza akarták fogni a folyamatokat. Bármi áron. Konzerválták a desztalinizációs irányt, ám kibújt a szög a zsákból. Hruscsov a kínai követség fogadásán ’57 elején bejelentette: Sztálin neve elválaszthatatlan a marxizmus– leninizmustól.
Rákosi az utolsó utáni napon döbbent rá, hogy lemaradtak valamiről. Addig csak tengett-lengett, beszélgetett a küldöttekkel – vallja be visszaemlékezéseiben. Elutazása előtt felkeresték az illetékes elvtársak, és átnyújtották a beszéd írott változatát, azzal a feltétellel, tanulmányozhatják, de nem vihetik magukkal. Rákosi rögvest diktálni kezdte szabad fordításban, hogy legyen valami muníció, amit hazavisznek. Nyilván eszébe jutott: 1953 júniusában azzal vádolta Berija, hogy azt tette, amit Sztálin a Szovjetunióban. „Számomra világos, hogy ez a vád most újra fel fog merülni, hiszen elég hosszú esztendőkig én voltam Sztálin legjobb magyar tanítványa” – idézi Rákosi szavait Feitl István, a Politikatörténeti Intézet főigazgató-helyettese. Ekkor a józanabb politikusnak mutatkozó Gerő Ernő vált főszereplővé. Hatással volt rá a szovjet elnökség sokszólamúsága, hogy ott számos egyenrangú politikus található. Szemben a magyar PB-vel, ahol két domináns személy mellett a többiek képtelenek felnőni a feladatukhoz. Úgy látta, az SZKP kongresszusán új nemzetközi népfrontpolitikát hirdettek meg a szociáldemokrata pártok felé nyitva, ezt igyekezett magyarra fordítani: ki kell engedni őket a börtönből, mi több, Marosánt vissza kell venni a vezetésbe. Bár elvileg csatlakozni kell az SZKP életszínvonal-növelő gazdaságpolitikájához, a magyar gyakorlatban erre nem nyílik lehetőség. Ideológiai szempontból a „vissza Leninhez” jelszó jegyében meg kell teremteni a párton belüli és az értelmiség között a szabadabb vitalégkört, ezért szorgalmazta a tekintélyelvűség visszaszorítását. Gerő szerint a XX. kongresszus lezárt egy időszakot. A továbblépés elengedhetetlen elemei: megerősíteni a gazdaságpolitikai vezetést, lezárni a rehabilitációt, helyreállítani a törvényességet, eltakarítani a személyi kultusz maradványait, rátérni a kollektív vezetésre. A PB tagjai Gerő mögé sorakoztak föl. És az ’56-os esztendő java csak ezután jött.
Forrás:
