1956 nem csupán a megtorlás, nemcsak 231 kivégzett ember, hanem 231 család kálváriája is, így ideje megismerni a kevésbé ismert áldozatok körét is. Ehhez ráadásul nem rég egy nagyon különleges kordokumentum került a történészek, és általuk az olvasók kezébe – állítja Földváryné Dr. Kiss Réka történész, a kommunista diktatúra működésének feltárására alapított Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, az 1956-os forradalom és szabadságharc történetének kutatója.
Júniusban többnyire egymást érik az 1956-os megemlékezések, miután 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét, és 1989-ben is e napon zajlott az ünnepélyes újratemetés. Az idei évforduló alkalmából azzal kerestél meg, hogy van nálad egy elképesztően különleges 56-os dokumentum, egy ismeretlen női történet, amiről szeretnél mesélni.
Amikor 1956-ra gondolunk, többnyire eszükbe jutnak a híres budapesti helyszínek, a Műegyetem, a Corvin köz vagy a Széna tér, a hősök közt pedig a fegyvert fogó pesti srácok, a követeléseket pontokba foglaló, a szabadságért tüntető diákok, a sebesülteket mentő orvosok, ápolók, akárcsak a saját elvtársaival szemben a forradalmárokat választó Nagy Imre. Ahogy szintén beugorhat Mansfeld Péter mint legfiatalabb kivégzett áldozat, a nőalakok közül pedig a szintén tragikus sorsú Tóth Ilona. Arról viszont általában jóval kevesebbet beszélünk, hogy 1956-nak van egy nagyon erős vidéki története is. Amikor kitör a forradalom Budapesten, zajlik a szabadságharc, ropognak a fegyverek, jönnek a szovjet tankok, vidéken alapvetően egy rendpárti, vértelen forradalom zajlik. A helyi, vidéki kommunista hatalmat sűrítő tanácsrendszert, a tanácselnököt, a párttitkárt 1956 őszén elzavarják, vagy ők menekülnek maguktól, a helyükre pedig megtalálják a helyben hiteles, megbízható civileket, tanárokat, jogászokat, lelkészeket. Veszprémben ilyen a vidéki 1956 egyik szimbolikus alakjaként Brusznyai Árpád is. Bár elmenekülhetett volna, nem hagyta el hazáját. Őt 1957 áprilisában tartóztatják le, majd 33 évesen, 1958. január 9-én kivégzik. Most Brusznyai Árpádné Honti Ilona, a feleség naplóját tartjuk a kezünkben.
Utólag sok 1956-os visszaemlékezés született. Jól tudom, hogy Brusznyainé naplója a maga nemében azért is különleges, mert nőként, valós időben rögzíti az eseményeket? Az első bejegyzés 1957. július 29-én születik, és olvasóként vele együtt reménykedjük, sírjuk végig a folyamatot, míg felakasztják a férjét. Döbbenetes az egész.
Ebből a szempontból valóban páratlan naplóról van szó. Amikor elkezdi írni, Brusznyainé még nem tudja, hogy özvegy lesz: egy letartóztatott gimnáziumi tanár felesége, egy 3 éves kislány anyukája. A naplót tulajdonképpen azért vezeti, hogy majd könnyebben beszámolhasson kiszabaduló férjének kislányuk fejlődéséről, kettejük életéről. A naplóját olvasva egyfelől párhuzamos idősíkban látjuk, éljük át mi is a hihetetlenül fájdalmas eseményeket, például a család első karácsonyát apa nélkül, vagy amikor Brusznyai Árpádot első fokon életfogytiglanra ítélik, ami mégiscsak reményt ad arra, hogy egy napon kiengedik. Közben mi már utólag tudjuk, hogy Pap János, a megye hithű kommunista kiskirálya, akit Brusznyai egyébként segít a forradalom napjaiban, levelet ír a Legfelsőbb Bíróság elnökének, hogy a megye kommunistái fel vannak háborodva a szerintük túl enyhe ítélet miatt. Végül Pap János személyes bosszújából, az ő közbenjárására ítéli halálra másodfokon a bírósági tanács Brusznyai Árpádot. Ráadásul Szimler János, a bíró, aki akasztófára küldi őt, egy „gyorstalpalón”, a bírói és ügyészi akadémián végzett valaki, csupán két hónappal korábban kapta kézhez egyetemi diplomáját. Ez korántsem számított egyedinek a forradalmárokra halálos ítéletet kiszabók körében.
Szimlert segédmunkásból emelte fel a rendszer, csak azért, hogy a hatalom végig tudja csinálni a brutális megtorlási folyamatot. Ehhez képest Brusznyai Árpád egy képzett, művelt tudós, gimnáziumi latin-görög tanár volt. Egész pontosan hol volt és mit tett ő a forradalom napjaiban?
Veszprémben ő volt az önszerveződő forradalmi testület egyik vezetője. Nem igaz, amivel akkor vádolták: nem osztott ki semmiféle fegyveres készleteket Veszprémben. Ahogy hazugság az is, hogy Veszprémben ő döntötte meg a proletárdiktatúrát. A korabeli kommunista hatalmi szerveket, a megyei tanácsokat nem kellett feloszlatni, mert ezek egyik pillanatról a másikra, maguktól összedőltek. A tanács helyébe lépő forradalmi testület pedig nem hagyja elszabadulni az anarchiát a városban, Veszprémben a forradalom során nincs erőszak, lopás, fosztogatás. A veszprémi kommunistáknak védőőrizetet adnak, hogy ne érje utol őket a népharag. A diktatúra szempontjából pont ezért lesz Brusznyai veszélyes, mert látják, hogy egy erős, hiteles ember, akinek a helyiek adnak a szavára. Tulajdonképpen ezért végzik ki, hiszen egy diktatúrának mindig az autonóm állampolgárok a legfőbb ellenfelei. Hiába nem fogott fegyvert a szovjetek ellen, a rendszer az ő felakasztásával is azt üzente, hogy bárkinek elveheti az életét, aki ki mert állni a magyar szabadság mellett.
Ahogy Brusznyai Árpád a maga testi hibájával, félig bénult lábával és igazi bölcsész alkatával nem a klasszikus, fegyvert ragadó forradalmár prototípusa, úgy a felesége sem egy Munkács várát várandósan védő Zrínyi Ilona. A közélettől inkább tartózkodó, a családi otthonba visszahúzódó házaspárnak mit jelentett az őket is elérő megtorlás? Hogyan élték meg a retorziókat?
Brusznyai Árpádot nem is maga 1956, hanem a kádári megtorlás embertelensége emeli föl, csinál belőle tragikus hőst. Valóban nem tudatosan politikai pályára készülő figurákat, nem egy Petőfi Sándor-Szendrey Júlia párost kell elképzelni. Adott egy humanista alapon a közügyek iránt elkötelezett, másokért felelősséget vállaló értelmiségi, és mikor széthullik a tanácsrendszer, elmenekülnek a vezetők, valakinek mégis döntenie kell. És ki fog dönteni? A tanár úr. Az áldozattörténet másik felében pedig a naplóból megismerhetjük egy özvegy rendkívül megrendítő erkölcsi helytállását. 1958-ban a kivégzéssel a Brusznyai család szenvedése sem ér véget, mert a feleségen a rendszer többek között azzal áll bosszút, hogy sokáig nem kap állást. Miközben egy, akkoriban hiányszakmának számító vegyészlaboráns végzettségű nőről van szó. Az 1956-os forradalmárokat és hozzátartozóikat ráadásul teljes vagyonelkobzással is sújtották. Brusznyainé 1957 húsvétján a bebörtönzéssel elveszíti a kenyérkereső családfőt, neki is azonnal megszűnik az állása, és később sem engedik dolgozni. Miközben végig egy kisgyermekét egyedül nevelő, elviselhetetlen, szívszorító traumákat átélő nőről beszélünk, akinek végig ott van a billog a homlokán, hogy egy 56-os halálra ítélt ellenforradalmár özvegye.
Brusznyainének mégis mi adhatott ennyi erőt a túléléshez, mikor 28 évesen egyszer csak ő is a rendszer ellensége lett?
A rengeteg átélt, szavakkal alig visszaadható borzalom ellenére azért is nagyon szép, megható Brusznyainé naplója, mert végig nagyon mélyen benne van a szerző őszinte istenhite, az imádságok, köztük a 3 éves kislány gyermeki imái. Látjuk, hogy ez mennyire őszinte és természetes. Miközben szembesülünk a feleség emberfeletti erőfeszítésével, azt is látjuk, hogy nem egy hőskölteményről van szó, hanem egy nagyon is esendő ember küzdelméről a maga elgyengüléseivel, vívódásaival. Sokszor legszívesebben összeesne, de a gyerek miatt kénytelen felállni. Nagyon megrendítő rész, amikor az elsőfokú ítélet után azt olvassuk, hogy nem tud írni, mert végleg kimerült. Amikor kihirdetik az életfogytiglant, úgy búcsúznak el egymástól a bíróságon, hogy Brusznyai Árpád azt mondja neki útravalóul, a kislányukat „nevelje úgy, ahogy ő nevelné.” Mennyi erő, önfegyelem és hit van ebben a mondatban.
Az már nem ebből az emberarcú 56-os szövegből, a későbbiekből ismerjük, hogy Brusznyainé fontos túlélési stratégiája volt, hogy végig ápolta a férje emlékét, holott a kádári érában enélkül valószínűleg könnyebb lett volna az életük. Mégis miért döntött így?
Valóban komoly dilemmák ezek. Ugye 1956-ot a hivatalos közbeszédben egészen a rendszerváltásig következetesen tabusította a Kádár-rendszer. Ez már nem is felejtés, jóval inkább egy tudatos felejtetéstörténet. Amikor a gulyáskommunizmus Kádár-rendszerében az 1956-os elítéltek, akik a börtönben is megőrizték a forradalom szellemiségét, amikor 1961 és 1963 között kiengedték őket, azt tapasztalhatták, hogy a társadalom a felszínen, látszatra túllépett 1956-on. Ezzel szemben Brusznyainé a maga kis mikrovilágában, a saját családjában ezzel szembemegy, úgy leél egy életet, és felnevel egy gyereket, hogy közben végig tagadja a rendszer hazugságait. Ehhez is micsoda erő kellett, hogy a lányának sok-sok éven át megadja a kettős nevelést, amely viszi tovább 1956 igazságát, miközben a kislánynak segít beilleszkedni, érvényesülni a Kádár-rendszerben. Brusznyai Margit 3 és fél éves, amikor az édesapját kivégzik, nem véletlenül nem maradtak róla különösebb gyerekkori emlékei. Az édesanyának abban viszont hatalmas szerepe van, hogy a lány máig viszi tovább Brusznyai Árpád emlékét, alapítványt működtet, stb.
Úgy képzelem, hogy ez a hozzáállás egy jellemzően értelmiségi hozzáállás lehetett. Más özvegyeknél és 56-os árváknál mit tapasztaltatok?
Van egy egészen döbbenetes forrásunk, amikor 1959-ben pert indítanak a híres 301-es parcella temetőőrével szemben. Az 1956-os mártírokat nem csak az életüktől, a méltóságuktól is megfosztották azáltal, hogy névtelenül, jelöletlen sírokba földelték el őket, nehogy kultuszhely alakuljon ki a sírjuknál, emlékezni se lehessen rájuk. Ide a 301-es parcellába szándékosan temettek köztörvényes bűnözőket is az 56-os mártírok mellé tömegsírokba, azt sugallva, hogy ők mind egy kategória. Ehhez képest a temetőőr megsúgja az özvegyeknek, hogy ki hova van eltemetve. Erre a legcinikusabb módon előveszik, az özvegyeket pedig teljesen embertelenül kihallgatják, hogy a temetőőr pontosan mit mondott nekik.
Kivégezték a férjemet, és miután valahogy megtudom, hogy melyik jelöletlen földkupachoz vigyem a virágot, még ezért is megbüntetnek?
Igen, a kádári megtorlás nem ismert kegyelmet, az „ellenforradalmárok” hozzátartozói is a rendszer ellenségeinek minősültek. A kiszolgáltatott, egzisztenciálisan is ellehetetlenített asszonyok nyakába szakadt a gyerekek felnevelésének teljes felelőssége, miközben a hatalom adminisztratív eszközökkel bármikor utánuk tudott nyúlni, akadályozva a továbbtanulást, a boldogulást. A családok többféle túlélési stratégiát követtek, beletartozott ebbe az is, hogy voltak, akik jobbnak látták nem beszélni arról, ami a családfővel történt. Egészen különleges lelkierőre vall, hogy Brusznyai Árpádné mégis úgy dönt, ő viszi tovább a férje emlékét, olyannyira, hogy a lánya 60 év múlva a nyilvánosság elé tárja ezt a naplót, ami akár könnyen el is kallódhatott volna, s aminek a közreadásában a Brusznyai Alapítvány és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága örömmel működött közre.
„Dobáltam szét a téglákat, hoztam ki, aki mozgott” – három nő 1956-ról
A férje kivégzése után, nagy vonalakban hogyan alakul Brusznyainé élete?
A megfélemlítés ellenére csak nem sikerül teljesen szétzilálni a társadalmat, a szolidaritási háló továbbra is működik. Valaki végül mégis állást ajánl, más névvel vagy név nélkül kisebb pénzösszegeket ad, hogy fenntartsa anyát és gyermekét. Brusznyainé falusi plébániákon lesz házvezetőnő, ám a rendszernek való kiszolgáltatottság végig megmarad. Az is jó mutatja, hogy micsoda tudatosság és bátorság volt benne, hogy 1985-ben a Szabad Európa Rádió pályázatára 301-es parcella címmel ír szöveget a férjéről. Még ekkor is bőven megvolt a kockázata, hogy az állambiztonság a védtelen asszony után nyúl. Ez szerencsére nem történik meg, ahogy a lánya is tanulhat. Felveszik a Zeneakadémiára, majd az édesapjához hasonlóan belőle is pedagógus lesz, karvezetőként és énektanárként dolgozhat a szakmájában, férjhez meg, és születik két gyermeke. Brusznyai Margit visszaemlékezése szerint édesanyja találékony, a gyerekek nyelvét kiválóan értő nagymama volt.
Forrás:
Kapcsolódó tartalom:
