A kádári konszolidáció során a belügy módszerváltáson ment keresztül, a nyílt erőszakot kivették a kirakatból. Az állambiztonság új kulcsfogalma a bomlasztás lett.
Főleg Magyarországon szembesülünk vele gyakran, hogy a múlt valahogy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem akar történelemmé válni a fejekben, az indulatok nem engedik szóhoz jutni az objektív szakmai álláspontokat. Jócskán igaz ez a Kádár-rendszerre, ahol a viszonylagos jólét és a „nem sok, de kiszámítható” biztonsága 30 év távlatából erősen képes halványítani az elnyomás emlékét. Legalábbis a Policy Solutions és a Friedrich-Ebert-Stiftung május végén publikált közös felméréséből kiderül, hogy a megkérdezettek több mint fele szerint a Kádár-rendszerben összességében jobb volt az élet, mint a rendszerváltás után. A magyarok többsége jobban élt; az emberek egyről a kettőre tudtak jutni, volt lehetőség az anyagi gyarapodásra; rend volt és társadalmi béke; illetve csak a válaszadók 40 százaléka ért egyet azzal, hogy az országban nem volt szabadság. Nyilvánvalóan mindenkinek magánügye, miként érez, de egy társadalom szabadságának a foka elég jól mérhető. A Kádár-korszak egyik kulcsterülete, a belügy működésébe nyújt mélyebb betekintést a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) gondozásában megjelent tanulmánykötet Az állampárt biztonsága. Tanulmányok a belügy és a kommunista párt kapcsolatrendszeréről a Kádár-korszakban címmel (szerkesztők: Földváryné Kiss Réka, Horváth Zsolt, Simon István).
Megtapasztalták az életveszélyt
A több mint három évtizedet felölelő téma rétegelt és szerteágazó, Földváryné Dr. Kiss Rékát, a NEB elnökét arra kértük, adjon rövid, közérthető áttekintést a kádári elnyomás működéséről. A forradalom hatalmas tömeget mozgatott meg, a népesség 10-15 százaléka vett benne részt eltérő módon – az élelmiszer-gyűjtéstől a tüntetéseken, munkástanácsokon át a fegyveres harcokig –, de aktívan. Közülük sokan azok a „munkás, paraszt gyerekek”, akik elméletben a kommunista párt bázisát jelentették volna. A korszakkal foglalkozó történészek között nagyjából konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy az ’56-os forradalom a XX. század egyik legfontosabb tapasztalata, a szabadság, szolidaritás élménye volt a magyarok számára. Annak átélése, hogy nincs reménytelen helyzet– mondja a 24.hu-nak Földváryné Kiss Réka.
Komoly tapasztalat volt ugyanakkor a hatalom számára is: a világ szovjet befolyás alatt álló felében a diktatúra működtetői és kiszolgálói soha addig személyükben nem kerültek veszélybe, nem kellett bujkálniuk, az életüket félteniük. A saját elvtársaik részéről persze igen, gondoljunk a sztálini tisztogatásra vagy az ötvenes évek látványos kirakatpereire, de az, hogy a nép lázad fel ellenük, merőben új élmény volt. Kádárék felmérték, hogy a forradalom kitörése nagyrészt a Rákosi-éra alatti nyílt fizikai és verbális erőszakra, a személyi kultuszra, a kendőzetlen megfélemlítésre, börtönökre, kínzásokra, munkatáborokra volt visszavezethető. És le is szűrték a tanulságot, miszerint ha el akarnak kerülni még egy hasonló „robbanást”, hatalmukat más eszközökkel kell biztosítani. Az elnyomás maradt, csak a kellékek változtak: a pártállam nyílt erőszakszervezeteit kivették a kirakatból, a színfalak mögé dugták.
Elbocsátott légió
A Kádár-rendszer évtizedeiben mindvégig megfigyelhető az ellentmondás, hogy a hatalom kommunikáció szintjén a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett múlt ellenében határozta meg magát, a gyakorlatban sok területen viszont elődjére épített, sőt számos helyen a kontinuitás is tetten érhető. A forradalom utáni megtorlás során még nem látszik sok különbség, koncepciós perek sokaságán születtek halálos ítéletek, súlyos börtönbüntetések, tízezerszám történtek letartóztatások, életeket, karriereket, családokat tettek tönkre. A társadalmi csoportok mindegyike sorra került, és a végrehajtók is ugyanazok voltak, 1957-ben a régi állambiztonsági garnitúra 98 százaléka még szolgálatban volt. A felsővezetés kisöprése majd csak 1962-63 folyamán történt, amikor a tömeges megtorlások a Kádár-rendszer konszolidációját követően lezárultak. De ekkor is csak a Kádár János számára „kényelmetlen”, illetve az erősen kompromittálódott személyektől váltak meg, maga az apparátus, a szürke eminenciások, azaz a 2-3. szint és attól lefelé maradt a régiben. A történész megjegyzi, hogy az úgynevezett „elbocsátott légió” tagjai puhára estek: a kultúra, média, külkereskedelem vezető pozícióiba, vidéki bíróságokra, polgári pályára kerültek magas beosztásba, amit nyugdíjazásukig vagy a rendszerváltásig meg is őriztek. A propaganda, a szimbólumok és gesztusok szintjén mondhatni megtörtént az elhatárolódás, miközben a lényeg nem változott.
Eldugták az ÁVH-t
A kádári konszolidáció során, az 1960-as évek elejétől a belügy módszerváltáson ment keresztül, de mielőtt ez megtörtént volna, még két nagy erőszakhullámot kellett levezényelni, mindkettő a még nyomaiban autonómnak megmaradt társadalmi egységek szétzúzását szolgálta. Az úgynevezett téeszesítéssel, a gazdák erőszakos termelőszövetkezetekbe kényszerítésével befejeződött a paraszti magántulajdon felszámolása, amit Rákosi nem tudott bevégezni. 1961-62 folyamán a hatalom az úgynevezett fekete hollók ellen fordult, ez az egyházi volt kisközösségek, egykori cserkészek, apácák, szerzetesek ellen irányult. A keresztény értékrend volt ekkor már az utolsó olyan erő, ami áthatotta a társadalom szövetét, miközben nem állt a pártállam befolyása alatt: nem hagyták, hogy ellenzéki erő alakuljon ezen csoportokból. A múlt tanulsága okán nem a nagy, demonstratív fellépés volt a cél, de a megfelelő propaganda kíséretében több száz letartóztatás történt. A módszerváltás lényege az volt, hogy a „nagy fekete autók”, éjszakai csengetés, internálás, politikai okból történt kivégzések, a nyílt megfélemlítés mint tömeges tapasztalat megszűnt, miközben a hatalom eszköztárában fenyegető lehetőségként továbbra is megmaradt és a hatalom a saját érdekei szerint időnként továbbra is élt vele. Földváryné Kiss Réka remekül szemlélteti: máig mindenki jól tudja, a rettegett ÁVH központja az Andrássy út 60-ban volt. De vajon hányan vágják rá gondolkodás nélkül, hogy hol székelt az utódszervezet, ami szinte kivétel nélkül ugyanazokból a személyekből állt? A megoldás természetesen a volt Belügyminisztérium épülete (ma Képviselői irodaház) a Margit híd pesti hídfőjénél, a Jászai Mari tér 1. szám alatt.
Bomlasztás és retorzió
Az állambiztonság új kulcsfogalma a bomlasztás lett, eszköze pedig a szignalizáció, főleg 1972, az új szocialista alkotmány bevezetése után. A munkásosztály hatalmát, a marxista társadalmat az alapokmány rögzítette, a pártállam alkotmányos szinten érvényesült: a rendszer ekkor szerezte meg legnagyobb stabilitását. A belügy változatlan kritériumok szerint és az erőforrásokkal nem spórolva kutatta fel a rendszer számára potenciális veszélyt jelentő jelenségeket, csoportokat és embereket, de nem lépett fel ellenük közvetlenül. A szignalizáció jeladást jelentett más, helyi szerveknek, amelyek megtették a „szükséges lépéseket”, magyarán retorziót alkalmaztak. Mit jelentett ez a gyakorlatban? Például egy egyházi ifjúsági „szervezkedés” tagjaiért nem érkeztek éjszaka fekete bőrkabátos emberek, hanem jelezték a KISZ-nek. Ezek után az ifjúsági szervezet tette lehetetlenné az illető érettségijét, továbbtanulását, karrierjét. Más esetben meg mondjuk a munkahelyi párttitkár intézte el a „potenciális bűnös” kirúgását, akadályozta meg szakmai előrelépését vagy tett neki keresztbe tucatnyi más módon. A lényeg, hogy az állambiztonság mint háttér mindig rejtve maradt.
Atomizálás, kegypolitika
Tudatosan tették képlékennyé a mozgásteret, soha senki nem lehetett biztos benne, hol vannak a határok, a szabályok nem voltak definiálva. A három t, azaz a támogatott, tűrt és tiltott széleit tudatosan úgy összefolyatták, hogy a lakosság ne lássa a korlátokat. Helyzettől, viszonyrendszertől függött, mit „szabad” és mit nem. A kiszámíthatatlanság volt a rendszer lényege. Rákosinál az emberek tudták, minek milyen következményei lesznek, a szabályok rendkívül szigorúak voltak. Kádár viszont felmérte, hogy a teljes elnyomás robbanáshoz vezet, ezért tartott fenn bizonytalanságot, miközben figyeltette, kinek hol a tűréshatár, és ha azt elérte, gondoskodott a gőz kieresztéséről. A cél a szolidaritási hálók eltépése volt, a bomlasztás, az állandó belső gyanakvás fenntartása: „Neked lehet, nekem nem? Biztos jó kapcsolataid vannak, ki tudja, hogyan szerezted?„ Ezt nevezi a szakember a társadalom atomizálásának: a lehető legapróbb, egymással bizalmatlan, esetleg konkuráló egységekre bontva egyre inkább képtelen a rendszer elleni közös fellépésre. Ez volt a módszerváltás lényege. Ebben az összefüggésben értelmezhetjük azt a döntést is, ami egy idő után engedélyezte a kapcsolattartást a nyugati magyarokkal – csak 1956-ban 200 ezer fő emigrált hazánkból a szabad világ országaiba. Az államnak rendkívül jól jött a finanszírozás „kemény valutával”, miközben a kedvezménypolitika újabb elemévé vált, hogy ki kap útlevelet és ki nem. Az utazás, a „látni a nyugatot” alkalmas volt az emberek szembefordítására.
Maradtak életjelek
Mennyire volt mindez eredményes? Ezt ma már nem tudjuk megmondani, érthető módon akkoriban nem készültek közvélemény-kutatások arról, hányan azonosultak vele, és hányan játszottak pusztán a túlélésre. A történész szavai szerint a rendszerváltás utáni nosztalgia nem biztos, hogy a ’70-es évek valós Kádár-képét adja vissza. A rendszer „puhasága” nem szült direkt politikai ellenállást, de mindenképp kedvezett a búvópatakok feltörésének. Az alternatív kulturális közösségek megjelenése, a rockbandák, punkok, a nemzeti tematika beemelése a kultúrába több kiskaput is megnyitott, ahol a tiltott és tűrt határán a pártállamitól eltérő attitűdű személyek, csoportok ki tudták alakítani a maguk laza kapcsolati hálóját. 1956 családokban túlélő narratívája, a határon túli magyarok ügye, a nemzeti kultúra pozitívumai kitörölhetetlenek maradtak, 1971-ben március 15-én, a magyar szabadság napján már apró, de spontán tüntetés alakult olyan egyetemisták részvételével, akik már a Kádár-rendszerben szocializálódtak. Nem volt koherens ideológia, de a társadalom mutatott életjeleket, érezte, hogy a hatalom hazug, és megkérdőjelezte a rendszert – az atomizálás jó taktika volt, de nem hozott győzelmet.
Kormányképes erő tudott kialakulni
Kádár János 1974-ben egy beszédében azt mondta, Magyarországon van körülbelül 500 ellenzéki, akiknek hatása legfeljebb 2000 emberre terjed ki. A maga sajátos humorával hozzátette, pár évvel ezelőtt ezekért az adatokért a két kezüket összetették volna. A nyilatkozatot nyilván nem a tűpontos statisztikai adat közlésének kényszere, hanem a rendszer stabilitásának bizonyítása motiválta, de a történész szerint tény, hogy a hatalom túlértékelte saját erejét. A „búvópatakok” 1985-től – a szerveződő ellenzék különböző irányzatait egyaránt felvonultató monori tanácskozás szimbolikusan is megjelenítette ezt – elemi erővel törtek felszínre, 1989-ig több tízezer ember mozdult egyszerre az erdélyi magyarokért, a bős-nagymarosi vízlépcső ellenében, vagy március 15. ünnepén. Ez a lenézett ellenzék Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-ai újratemetésével győzelmet aratott, és a következő év tavaszán kormányképes politikai erővé vált.
Forrás: Ez volt a kádári elnyomás lényege (24.hu - 2020.06.21.)
Kapcsolódó tartalom:
