A hetvenes években a kádári állampárt „parlamentje”, az MSZMP KB többször foglalkozott áttekintő jelleggel, ugyanakkor mégis mélyrehatóan a művelődéspolitikai teendőkkel, ezen belül a cenzúrával, igaz, hogy ez utóbbit a kádári-aczéli taktikázás jegyében szinte soha nem nevezték nevén. Negyvenöt éve, 1978-ban határozatot is hoztak a párt addig végzett munkájáról és feladatairól, amelynek során álságosan megállapították, hogy „az előadó- és alkotóművészek értékes művekkel gazdagították életünket”. Persze csak azok, akik beálltak a sorba.
Az 56-os busz legendája
Az MSZMP XI. kongresszusa óta eltelt időszakot összefoglaló dokumentum nagy örömmel, de mindenképpen túlzó magabiztossággal állapította meg, hogy „erősödött a lakosság szocialista világnézete”, ami a pártvezetés szerint az emberek művészetekhez való hozzáállásában is megnyilvánult. Nyilvánvalóan ez nem volt igaz, hacsak nem a párttagság növekvő számát vesszük figyelembe, de ők sem feltétlenül azok voltak, akik meggyőződéses kommunisták lehettek, hiszen sokan léptek be a pártba megalkuvásból, kényszerből, karriervágyból, vagy csak pusztán azért, mert a környezetük ezt kimondva-kimondatlanul elvárta tőlük. A társadalom döntő többsége viszont csendes hallgatásba burkolózott, a nyilvánosság előtt pedig őszintétlen életet élt, többnyire nem azt mondta, amire gondolt, és igyekezett nem foglalkozni a politikával, mert megcsömörlött tőle és nem hitte el, hogy megváltoztatható a rendszer, illetve érthető okokból félt kinyilvánítani a véleményét.
Nem sok olyan fórum akadt, ahol szembe lehetett szállni – ha másként nem, hát gondolatban vagy virágnyelven – a fennálló Kádár-rezsimmel szemben, de mindenképpen ezek közé tartozott a könnyűzene. A rafináltabb dalszövegírók – Bródy, Hobo – elrejtették mondanivalójukat, vagy legalábbis amikor nyíltan kimondták gondolataikat, akkor is be tudtak bújni egy olyan valóságos tény mögé, amibe kevéssé lehetett belekötni, bár a cenzorokat sem ejtették a fejükre, és ha úgy döntöttek, akkor bizony ennek ellenére is betiltották a dalokat.
Erre példa a Hobo Blues Band (HBB) Moszkva tér blues című száma, amely arról szól, hogy a Moszkva téren jár az 56-os busz, amin már régóta nincs kalauz, ezért sok az ellenőr. Ez tökéletesen megfelelt az akkori állapotoknak, ugyanakkor ebben nem volt nehéz észrevenni az 1956-os forradalom és szabadságharcra, illetve annak szovjet eltiprására való nem is annyira burkolt utalást. Így ez a dal végképp nem mehetett át a szűrőn – ezzel talán maga a szövegíró is tisztában volt már a szerzemény születése óta –, csak a rendszerváltozás hajnalán, 1988-ban adta ki egy akkor már legálisan működő magánkiadó a Tiltott gyümölcs című dupla albumon, ami már a nevében is mutatta, hogy csupa korábban betiltott HBB-számból állt.
Adminisztratív tiltások – csak kivételesen?
A pártállam által hőn áhított „szocialista tudat” erősítésében a hatalom az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának operatív irányításával többek között a hozzá hű művészek alkotásaira, valamint a média minden válfajára támaszkodott. A berkeken belülre azonban csak úgy lehetett kerülni, ha a zenészek legalább látszatból elfogadták a játékszabályokat, a pártállam pedig óhatatlanul kiszorította azokat az első nyilvánosságból, akiknek a zenei hivatalokként működő intézmények különböző okokra hivatkozva nem adtak megszólalási lehetőséget. A KB-határozat azonban mintegy jóságos pózba vágva a gondoskodó Kádár-rendszert arról beszélt, hogy „csak kivételes esetben kelljen adminisztratív eszközhöz nyúlni”, ezzel viszont közvetve mégiscsak elismerte, hogy bizony, ha úgy ítélték meg, éltek a tiltás lehetőségével. Az viszont erősen megkérdőjelezhető, hogy ritkán tették meg azt, hogy a művészet értékelésében közvetlenül részt vegyenek – ez legtöbbször ideológiai alapú volt –, és ha kell, akadályokat gördítsenek a publicitásuk elé. A valóságban ugyanis ez szinte mindig Damoklész kardjaként lebegett a könnyűzenei szcéna résztvevőinek feje felett. Ez lehetett a működési engedély meg nem adása az Országos Rendező Iroda (ORI) vizsgáin, amit eredetileg a tehetségtelenek kiszűrésére találtak ki, vagy a már meglévő működési engedély ideiglenes megvonása.
Ez utóbbi történt meg például a Bergendy-együttes esetében, akiket az őket koncert közben, valamint előtte és utána megfigyelő ORI-ügyelő jelentései alapján az ORI és az Országos Filharmónia vezetői tiltottak le 1975-ben Magyarország összes színpadáról néhány hónapra, és erről a Kulturális Minisztérium utasítására még a Művelődési Közlönyben is hírt kellett adni (ez egyébként éppen ekkoriban vált kötelezővé minden más könnyűzenei esetre vonatkozóan is). Az már csak a sors furcsa fintora, hogy mire megjelent a hír a zenekar letiltásáról, a zenészek már réges-rég letöltötték büntetésüket, és vidáman koncerteztek tovább. Olyan cselekedetek szerepeltek a „bűnlajstromukon”, mint hogy egyikük el merte hagyni a színpadot néhány pillanatra koncert közben, győri fellépésük után túl vehemensen és néhány trágár szó kíséretében nógatták az ORI-kisbusz sofőrjét, hogy hajtson gyorsabban, illetve szidták, hogy rossz helyen tette ki őket, amikor hazaértek, továbbá Demjén az ajkai koncertjük előtt a büfében a meztelen felsőtestén csak egy bőrmellényt viselt, amit a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlennek találtak a pártapparatcsikok. Ezenkívül az énekes egy alkalommal a Kertészeti Egyetem Klubjában, ahol késésük miatt 25 százalékos gázsilevonással akarták őket sújtani, a bőr irattartóját vágta a koncert főrendező-helyetteséhez, miközben Bergendy Péter a főrendező zakóját cibálta.
Az eltiltás jogerőre emelkedése előtt a zenészeknek jogukban állt volna megfellebbezni az ítéletet, de ezt nem tették meg, amihez Barna Andrásné, a minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztályának vezetője annyit jegyzett meg egy beosztottjának írt házi feljegyzésében, hogy „Amennyiben fellebbeznek, nagyon hasznosnak tartanám, ha behívná őket és megmondaná a mi véleményünket is az ilyen tűrhetetlen, ostoba magatartásról. Úgy vélem, túlságosan jó dolguk van!"
A Kádár-rendszerben azonban ezek a megtorlások nemcsak azt jelentették, hogy erkölcsileg megrótták a renitens zenészeket, hanem ugyanezzel a mozdulattal elvették tőlük a kenyérkereseti lehetőségüket is, komoly egzisztenciális problémákat jelentve nekik. Tény és való ugyanakkor, hogy nem kifejezetten az úrilány stílus jut eszünkbe Demjénék megnyilvánulásairól, de a kultúrpolitika kifejezetten átesett a ló másik oldalára, amikor emiatt szilenciumra ítélte a csapatot. Ha mindezt összehasonlítjuk a mai állapotokkal, azt kell, hogy mondjuk, hogy ilyesmi mindennapos a mostani rockzenei életben is, ami szinte a szóra sem érdemes kategóriába tartozik. Arról nem is beszélve, hogy demokratikus viszonyok között az elő sem fordulhat, hogy a menedzsereknek jelentéseket kellene írniuk az általuk felkarolt zenészekről.
Schuster kaptafája és Trunkos bőrdzsekije
A későbbiekben sem volt kivételesnek mondható az, hogy adminisztratív intézkedéseket foganatosítsanak a zenészekkel szemben, még ha ezt a rendszer akkoriban tudatosan és következetesen tagadta, vagy legalábbis igyekezett a szőnyeg alá söpörni a problémákat, ahogy azt az 1978-as KB-határozatban is olvashatjuk. Előfordult, hogy szintén az ORI-ügyelő feletteseinek írt jelentése alapján Schuster Lórántot, a P. Mobil vezetőjét letiltották a színpadról 1979-ben egy szekszárdi koncertjük előtt, mert korábban női ruhába mert öltözni a színpadon az Asszonyt akarok! című számukat illusztrálandó, s ehhez még nomen est omen alapon egy suszterrel külön kaptafával gyártatott egy 46-os magassarkú cipőt is magának.
Ez kiverte a biztosítékot az elvtársaknál, az ORI-ügyelő lányos zavarában még a zeneszám címét is rosszul írta le, ugyanis Asszony akarok lenni-ként említette a dalt. (Az már megint csak a mai világ dekadenciáját jelzi, hogy minden bizonnyal a szivárványos mozgalmak keblükre ölelnék Schuster Lórántot ezen cselekedete miatt, holott ő csak merő polgárpukkasztásból csinálta mindezt.) A helyzet drámaiságát fokozta, hogy éppen közvetlenül ezután került sor Vikidál Gyula távozására és Tunyogi Péter debütálására a zenekarban, amikor is olyan szirénhangok ütötték fel fejüket, miszerint Tunyogi Péter nem fogja tudni elénekelni a P. Mobil-számokat, mert bevérzik tőle a torka. Azt senki nem vitatta és nem kérdőjelezi meg most sem, hogy Vikidál Gyula óriási űrt hagyott maga után a zenekarban, ezért üthették fel ezek a vélemények a fejüket. Ilyen előzmények után Schuster Lóránt egy huszárvágáshoz folyamodott: ő maga a tiltás értelmében nem lépett színpadra, de a számokat a kulisszák mögül egytől egyig felkonferálta, ahogy szokta, ezzel is tehermentesítve az újdonsült és nagyon izguló énekesüket. Tunyogi Péter első P. Mobilos fellépése jól sikerült, a közönség már ezen a koncerten is befogadta, az együttesben pedig nem szakadt meg a hagyomány, miszerint Schuster Lóránt vezeti fel az egyes számokat. A helyzet pikantériáját fokozta, hogy az ORI szemet hunyt efölött a kis csíny fölött, és nem érte újabb retorzió a zenekarvezetőt, amiért a hangjával mégis jelen volt a szekszárdi koncerten.
Hasonló eset történt Trunkos Andrással, a Rolls Frakció vezetőjével, amikor őt is leparancsolták a színpadról. Ekkoriban Trunkos Andrást mindössze egy fogasra akasztott bőrdzseki képviselte a színpadon. Erre az érintett így emlékezik vissza: „A Rolls Frakciót a hatalom soha nem szerette. Ügyes-bajos dolgainkért kaptam egy hivatalos végzést, miszerint az ország összes színpadáról hatóságilag letiltanak. Erre a következő koncerten felrakattam a színpadra egy fogast, amelyre felakasztottam a fellépő ruhámat és a függöny mögött játszottam, mert arról nem szólt a papír, hogy ott nem zenélhetek. Elég gyorsan kiderült a turpisság, úgyhogy három-négy koncert után az ország összes kultúrházából és mindenféle rendezvényeiről kitiltottak. Ez sokáig tartott, de a fogas-ügyre csak pár koncerten kerülhetett sor."
Minden művelődési háznak megküldték ezt a hivatalos végzést, olyannyira, hogy amikor Trunkos András Nagy Feróval a Csepeli Ifjúsági Parkba ment az akkoriban éppen induló Pokolgép együttes koncertjére, tíz perc után két rendőr a basszusgitáros elmondása szerint nagyon kulturáltan, de határozottan kivezette őt a rendezvényről. Később a Budai Ifjúsági Park bejáratánál is meg akarták akadályozni a beengedését, de az akkori igazgató jól ismerte őt és bevitte, így az irodájából megnézhette a Dinamit együttes fellépését. Mert ugyebár a Kádár-rendszerben csak kivételes esetekben alkalmaztak adminisztratív eszközöket…
Forrás: „Csak kivételes esetben kelljen adminisztratív eszközhöz nyúlni!”
Kapcsolódó tartalom:
