Brusznyai Árpád igazi értelmiségi ember volt. Fiatal tanár, aki jót akart, aki nem gyilkolt vagy rabolt, csupán annyi volt a „bűne”, hogy egy szabadabb országot képzelt el magának és családjának. Az ’56-os forradalom leverését követően azonban bebörtönözték, majd kivégezték. A halálra ítélésekor mindössze harminchárom éves férfi rabsága alatt felesége naplót írt, teletöltötte a lapokat szerelmes szavakkal és azzal a reménnyel, hogy egy nap Árpád hazajön, és újra magához öleli hároméves kislányukat.
„Nem is kell mondjam, hogy mennyire hiányzol! Aranyos drága Lényed és a gyengédséged nem pótolja soha senki, semmi! Esténként hárman: a fényképed, Margitom és én összebújunk és sírunk. Ez a csöpp kisgyerek sírva csókolgatja fényképeden a hideg üveget vagy az érzéketlen papírt. (…) »Édes Jézuskám, hozd vissza Édesapát, legyen nekem is megint Édesapám, Jézuskám, nyisd ki a börtönt, engedd ki Édesapát!« – mondta sírva nekem.”
A sorokat olvasva megelevenedik Ilona, a csinos és bátor fiatalasszony, egyszerű kockás kartonruhájában, ahogy a vonalas füzetet megtölti kecses betűivel, aggódó, ugyanakkor reménykedő szerelmes szavakkal.
A napló előszavában a szerkesztők úgy fogalmaznak, hogy a füzet egyszerre dokumentum, eseménytörténet és vallomás. Dr. Brusznyai Árpádné Honti Ilona írása elsősorban férjének szóló krónika, amelynek révén a naplóíró megörökítette azt az időszakot, amelyet a szeretett férfi nélkül kell töltenie, abban a reményben, hogy mindez majd egy közös élet rövidebb vagy hosszabb epizódjává válik csupán. Sajnos nem így lett. Brusznyai Árpád átlagos tanárember volt, akit a forradalom leverése után, 1957 húsvétján tartóztatták le. A férfit koncepciós perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, mert azonosult a forradalom követeléseivel, és a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke volt; ugyanakkor azt is érdemes tudni, hogy Árpád erélyesen fellépett a vérontás ellen, és az egyetemi fiatalság fegyverhez juttatását határozottan elítélte. Egy évvel a forradalom után, 1958-ban Pap János (ő volt az a lelkes elvtárs, akit soha nem vontak felelősségre gaz tetteiért, és 1994-ben önkezűleg vetett véget életének), az MSZMP Veszprém megyei első titkára a kiszabható legsúlyosabb büntetést kérte: a fiatal tanárt kötél általi halálra ítélték.
Honti Ilona huszonhárom éves volt, amikor Árpáddal összeházasodtak, és egy évvel később megszületett kislányuk, Margit. Férje kivégzése után a huszonnyolc éves édesanya a váci Siketnéma Intézetben élelmezésvezetői állást kapott, s haláláig hűséges maradt férjéhez.
Naplóját olvasva nem meglepő, hogy nem engedett senkit Árpád helyére lépni. A könyvből egy szenvedélyes, végtelenül szerelmes nő portréja rajzolódik ki, aki minden érzelmet kiír magából abban a reményben, hogy utólag tolmácsolhatja kislánya mindennapjait egy édesapának, aki a családjánál talán csak Istent és a hazáját szerette jobban. Megrázó Ilona megható igyekezetét olvasni, ahogy próbál támogatókat és pénzt szerezni férje kiszabadításához, míg az olvasó végig tisztában van a szomorú végkifejlettel. A fiatalasszony gondolataiba tekintve egy időgépben érezhetjük magunkat, ami egy fájdalomtól, bizonytalanságtól és gyásztól terhes időszakba repít vissza minket. A félelemmel átitatott betűhalmazban apró fénysugárként elevenedik meg a kis Margit, ahogy a copfocskájával magyaráz és játszik, s legfőképp szeretett apja után vágyódik.
A könyv, amelyet a Brusznyai Árpád Alapítvány adott ki a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével, azért is hiánypótló, mert egy olyan perspektívából mutatja be a kommunista rémuralmat, amelyre kevésbé van rálátásunk. Minden mártír hátrahagyott egy gyászoló özvegyet, gyermekeket, rokonokat, szomszédokat, kollégákat, barátokat, akiknek nyomot hagyott az életében a tragédia.
Amellett, hogy összetörtek szeretteik bebörtönzése vagy elvesztése miatt, helyt kellett állniuk az élők sorában, gondoskodniuk kellett azokról, akik itt maradtak, össze kellett tartaniuk a családot, amikor minden széthullott körülöttük. Honti Ilona ugyanolyan hős, mint bárki, aki egyenes gerinccel és bátran helyt tudott állni ebben a borzalmas időszakban. Az alig száz oldalas napló végén néhány fényképet láthatunk. Elmélázhatunk az akkor még valóban boldog ifjú pár esküvői fotóján, Margitka kacagásán, s közben jó eséllyel arra fogunk gondolni, hogy a történetüket mindenkinek ismernie kellene.
A könyvet lapozgatva világossá válik, hogy az ’56-os forradalom emlékezete sokkal többről szól, mint a koszorúzás, szavalás, gyertyagyújtás és a tévében felcsendülő Beethoven-nyitány. A narratíva szerepe elsöprő, a személyes történetek mindig közelebb viszik az embereket az eseményekhez, mint a történelemkönyvek, mert az elbeszélések érzelmi töltete nyomán azonosulni tudunk azokkal a személyekkel, akik megélték az eseményeket. Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplója kegyetlenül az olvasó szívébe vési a tényt: mindenkit hazavárt valaki. A könyv egyik bekezdésében Margitka arról faggatja a többi gyereket, hogy „nektek is elvitték az édesapátokat a rossz bácsik?”.
Amikor ezt a bejegyzést olvastam, elfogott egy hátborzongató érzés. Mintha látnám magam előtt a csillagszemű gyereket, ahogy az én hároméves kislányomtól kérdezi ugyanezt, aki azonnal rávágná, hogy „nem”. Azért nem kell a gyerekeinknek félniük attól, hogy elhurcolják a szüleiket, mert egy sokkal szerencsésebb korba születtek, mint Margit. Mert Brusznyai Árpád és a többi hős feláldozta magát egy olyan szabad világért, amiben a szerelmeseket nem szakítják szét a meggyőződésük miatt, és a gyerekek nem maradnak árván a szüleik világnézete miatt.
„Gondolok Rád, Édes jó kisfiam! Érzed? Minden este fél kilenckor, ahogy megbeszéltük.” – írta naplójában Ilona. Ma este pontban fél kilenckor én is a Brusznyai családra fogok gondolni, s tele lesz a szívem hálával, hogy a többi ötvenhatos hőssel együtt meghozták áldozatukat a szabadságunkért.
Forrás:
Kapcsolódó tartalom:
