Kijárási tilalmat legutóbb 1956-57 folyamán rendeltek el Magyarországon, gyakran statáriummal együtt. Sokáig nem voltak egységes, konkrét szabályok, az emberek csupán a rádióból értesültek arról, aktuálisan elhagyhatják-e otthonaikat, vagy sem. A hatalom kapkodott, a mentők, tűzoltók mozgását is korlátozták, az utcák életveszélyesek voltak.
A COVID-19 újabb, őszi felfutása ismét védekező pozícióba szorította az emberiséget. A legfontosabb most a lehető legkevesebb veszteséget elszenvedni addig, amíg a vakcina tömeges alkalmazásával meg nem tudjuk indítani a – remélhetőleg a járvány végét jelentő – ellentámadást. A kormányok világszerte nehéz helyzetben vannak, emberéleteket kell menteniük úgy, hogy ennek leghatékonyabbnak tekintett eszközei, azaz a teljes lezárás és elzárás a gazdaságot nullázzák le.
Az egyik végső eszköz
Kipróbált recept, egyedül üdvözítő megoldás nincs, a probléma rendkívüli mértékét pedig jól mutatja, hogy sok államban kijárási tilalmat rendeltek el. Ez az egyik legsúlyosabb korlátozó intézkedés, a végső eszközök egyike. Nem véletlen, hogy a szabad világban legfeljebb akkor és addig találunk rá példát, amíg egy terrortámadás után a hatóságok úrrá nem lesznek a helyzeten.
Hazánkban november 11-én lépett életbe kijárási tilalom (egyelőre január 11-ig érvényes) este 8 órától reggel 5 óráig, nyilvánvaló célja pedig az emberek csoportosulásának megakadályozása akkor, amikor ez nem feltétlenül indokolt.
Amint a járvány kapcsán harcról, visszakívánt békeidőkről beszélünk, úgy a kijárási tilalmat is nevezhetjük háborús intézkedésnek.
Annál is inkább, mert Magyarországon legutóbb 1956-57 folyamán rendelték el, amikor szó szerint tankok járták az utcákat és dörögtek a fegyverek, illetve a Kádár-kormány próbálta megszilárdítani hatalmát. Akkoriban a tilalom megszegői nem úszták meg egy bírsággal, vagy rendőri intéssel: a kijárási tilalom mellett sokszor statárium is érvényben volt. Erről kérdeztük Földváryné dr. Kiss Réka történészt, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökét.
Kijárási tilalom statáriummal
Az 1956. október 23-án kezdődő események az esti órákban a rádió székháza előtt gyorsan eszkalálódtak, másnap hajnalra az utcákon már fegyveres felkelők álltak szemben szovjet katonákkal és magyar karhatalmi alakulatokkal. Válságkezelési intézkedésként Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké, és 24-én 4:30-kor már az ő nevében tiltották meg a gyülekezést, csoportosulást, felvonulást. Kora délelőtt a rádióban bejelentették a statáriumot, majd kicsivel később a kijárási tilalmat is 14 óráig. Délután a statárium kezdetének időpontját módosították 18 órára, majd körülbelül 75 perc múlva 18 órától másnap reggel 6-ig ismét elrendelték a kijárási tilalmat. Ugyanígy 25-én, 26-án hajnalban pedig egész napos kijárási tilalmat rendeletek el, amit 10 és 15 óra között feloldottak. És így tovább egészen rendszertelenül október 28-áig.
A statárium rögtönbíráskodást jelentett, azonnali ítéletvégrehajtást a fellebbezés lehetősége nélkül. Ehhez kapcsolódva pedig bárkit indoklás nélkül letartóztathattak, fogva tarthattak, de akár a nyílt utcán is kivégezhettek. A kijárási tilalomnak éppen az lett volna a célja, hogy az utcán csak a fegyveres felkelők maradjanak, tiszta képletet teremtve a fegyveres leszámolás hívei számára. A tilalom ismétlődő felfüggesztése azonban gyakorlatilag végrehajthatatlanná tette a statáriumot, a hatalom nem tudta erőit a felkelők ellen koncentrálni.
Fordulat 28-án következett be, amikor is az események ellenforradalomból forradalommá minősítésével némileg megnyugodtak a kedélyek, úgy tűnt, a forradalom elérte a célját.
Vita Apró és Nagy között
A látszólag minden logikát nélkülöző intézkedéseket a párton belüli hatalmi harc magyarázza. A Magyar Dolgozók Pártjának vezető testülete ugyanis még október 24-én létrehozta, és Apró Antal irányítása alá helyezte az úgynevezett katonai bizottságot. Ennek feladata a fegyveres visszacsapás lehetőségének megteremtése volt.
A kijárási tilalomra értelemszerűen azért volt szükség, hogy a békés tömeget leválassza a felkelőkről: aki a tilalom ellenére is az utcán van, az minden bizonnyal »ellenforradalmár«. A hatékony fellépés és az elrettentés eszközeként pedig a statárium szolgált – mondja a 24.hu-nak Földváryné Kiss Réka.
Csakhogy Nagy Imre, aki az első perctől a krízis politikai megoldásának híve volt, elutasította az erőszakot, és így a statáriumot, míg Apró Antal és a szovjet katonai tanácsadók minél keményebb fellépést szorgalmaztak. A két akarat nemcsak párton belül, hanem a katonai bizottságban is komoly vitákat szült, jócskán megnehezítve az egységes szabályok kihirdetését: a mindennapi élet kiszámíthatatlanná vált, az újságok szórványosan jelentek csak meg, ezért az emberek egyedül a rádióból értesültek róla, aktuálisan elhagyhatják-e otthonaikat, vagy sem.
A mentők sem mozdulhattak
Október 23. és november 4. között Magyarország a szabadságot ünnepelte, jövőjét tervezgette, mígnem a Forgószél hadművelet fedőnéven megindított második szovjet intervenció végleg el nem taposta a reményeket. A szovjet hadsereg tankjaival érkező Kádár János kormánya sem legitimitással, sem karhatalommal nem rendelkezett, csupán a megszálló csapatokra támaszkodhatott, miközben sebesen próbálta megszervezni saját rendfenntartó erejét, és a feloszlatott ÁVH helyett újjáalakítani a politikai rendőrséget.
Magyar államhatalom gyakorlatilag nem létezett, a fegyveres ellenállás november 11-ei megszűnése után is sztrájkok, tüntetések folytak. Ezt a nagyjából egy hónapot valójában a forradalom második szakaszának is nevezhetjük, ahol immár a politikai ellenállás dominált, a hatalom december elejétől pedig sortüzekkel válaszolt.
A „rendfenntartás” feladata így a szovjet parancsnokok kezében volt, nyilvánvalóan ők is kijárási tilalommal, statáriummal igyekeztek az embereket elszigetelni egymástól – ezekről mindig a városparancsnokok döntöttek az aktuális helyzet alapján, de jellemzően este 7-től reggel 7-ig voltak érvényben.
A statáriumot kihasználó durva túlkapások mellett további egyéni tragédiákhoz vezetett, hogy a kijárási tilalom mind az októberi, mind a novemberi időszakban a mentők munkáját is lehetetlenné tette – jegyzi meg a történész. Hozzáteszi, hogy nemcsak a mentők mozgását akadályozták, de amikor például november 6-án belövés érte az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületét, sokáig a tűzoltók sem vonulhattak a helyszínre.
Csak az éjféli mise
November-december folyamán nemcsak a hazai börtönök teltek meg, a kijárási tilalom megszegői közül sokakat internáltak Kárpátaljára. Bár a megszállók és a hatalom lassan – számukra – megnyugtató erőfölénybe került, a kijárási tilalom sok helyen egészen április végéig fennmaradt. Egyedül december 24-ének éjszakáján mozoghattak szabadon a magyarok, a karácsonyi éjféli mise idejére a legitimitás hiánya miatt rettegő hatalom mindenhol felfüggesztette a korlátozó intézkedéseket.
A szilveszter viszont már mindenkinek otthon, „csendben” telt, és 1957-ben március 15-ét sem lehetett közösen ünnepelni, a „Márciusban újra kezdjük” jelszótól tartó hatalom ugyanis 10-én – visszatérve a Rákosi-korszak gyakorlatához – ismét munkanappá nyilvánította az ünnepet. A Kádár-kormány áprilisra érezte úgy, hogy már nincs félnivalója, a hónap végén Budapesten is megszüntették a tilalmat. Az időzítés persze nem volt véletlen, május elsején már jókora, vörös zászlós tömeggel ünnepeltették a kommunista hatalom visszatérését Magyarországra.
Forrás:
