„Nem mi döntöttünk arról, hogy nem a szabad világban fogunk élni. Bizonyára nem véletlen, hogy Kelet- és Közép-Európa országai ma a migrációs válság idején másképpen reagálnak, mint Nyugat-Európa politikai elitje" – aktualizált Balog Zoltán emberügyi miniszter az 1956-tal foglalkozó történészkonferencia megnyitóján Budapesten, azzal folytatva, hogy a volt szocialista országok szerinte sokkal érzékenyebbek a nemzeti szuverenitás és az identitás megőrzésének kérdésére.
A migrációs válság újra előhozta azt a szakadékot, amely Nyugat-Európa, az egykori szabad világ és a szovjet megszállási övezetbe tartozó országok között volt– mondta Balog. A migrációs válság és a szovjet elnyomás újszerű összekapcsolása után ismertette, hogy a kommunista diktatúra időszaka nem csak az egykor szovjet megszállás alatt lévő országok magánügye, Nyugat-Európára ugyanúgy tartozik, „a kommunizmus öröksége ugyanis ott is mérgez, ahol nem uralkodott”.
Mindez az MTA székházában hangzott el, annak a háromnapos nemzetközi konferenciának a nyitányán, amelynek a Nemzeti Emlékezet Bizottsága mellett a varsói székhelyű Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata a gazdája. Ez egy jelentősebb szakmai esemény talán némi jobboldali hangsúllyal, de Bill Clinton Magyar- és Lengyelország putyinizálódását és Nyugattal szembeni hálátlanságát emlegető kampánybeszéde, és az arra adott heves reakciók után az olyan szokásos mondatok is plusz értelmet kaphatnak, mint Áder Jánosé: „az itt élő népek soha nem adták meg magukat a diktatúráknak. Minden nemzet másként vívta ki a szabadságát, de a közösen megszenvedett zsarnokságnak közösen vetettek véget” – írta a köztársasági elnök.
Nem a legnagyobb elnyomásban lesz forradalom „1956 nemcsak közös történeti tapasztalat volt, hanem közös egyetemes kulturális kód is, a vasfüggöny mindkét oldalán” – mondta Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnöke. A pesti eseményen itt van Lukasz Kaminski is, annak a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetnek a vezetője, amely elvileg modellül szolgált a NEB felállításához is, csak éppen a lengyel szervezetnek hatalmas szakmai apparátusa és szélesebb jogkörei vannak, és az ügynökkérdésben is jóval aktívabb.
Az ellenállás két esetben válik jelentőssé: ha a helyzet annyira reménytelen, hogy nincs más választás, erre volt példa a kollektivizálás időszaka, vagy ha lehetőség látszik a változásra, mint 1956-ban – jellemezte a korabeli politikai klímát és az „ellenállás ökonómiáját” Kaminski, aki szerint az 1956-os év a kommunista diktatúra elnyomására, a gazdasági kihasználásra, a propagandára, a függetlenség elvesztésére és az "istentelen társadalomra" adott válasz volt.
A forradalom „nem a legelnyomottabb, hanem a legvisszanyomottabb népek válasza volt a zsarnokságra” – idézte Németh Laszlót M. Kiss Sándor a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézetből, aki az 1953-ban megkezdődött desztálinizációt, és ennek a korrekciónak az 1955-ös „visszakorrigálását“, a keményvonalasok újbóli megerősödését emelte ki a pszichológiai előtörténetből, október 23-án úgy jellemezve, hogy akkor a forradalmat nem akaró reformerek találkoztak „a néppel”.
Miért élte túl Sztálint a szovjet blokk?
A konferencia legnagyobb sztárja viszont Mark Kramer, a Harvard hidegháborús projektjét vezető professzor, aki most főleg arról beszélt, hogyan változtatta meg egész Kelet-Európát Sztálin halálának a híre, hogy csökkent hirtelen a félelem és nőtt a remény, olyan ellenállási hullámot gerjesztve, amire 1953-ig nem lett volna esély, és aminek a csúcspontja aztán 1956 lett. Amikor Sztálin meghalt, heteken belül felkelések törtek ki a Gulágon. „Nagy várakozások keletkeztek szerte Kelet-Európában, még Bulgáriában is tömegtüntetések voltak, majd jött 1953. június 17., a kelet-berlini felkelés, amit már a szovjet hadseregnek kellett levernie.
Történelmietlennek hangozhat a kérdés, de Kramer egyik közelmúltban megjelent tanulmánya azzal foglalkozik, hogy a Szovjetunió vajon miért vészelte át ezt a számára fenyegető időszakot Sztálin halála után. 1953 ugyanis sok szempontból emlékeztet a nyolcvanas évek végére, ami aztán egészen máshogy végződött: az egész szovjet blokk nagyjából békés megszűnésével, a klasszikus hidegháború végével. 1953 után és 1989 előtt ugyanúgy jelentős lazításokkal próbálta túlélni a válságát a szovjet rendszer, de nagyon különböző végkimenetellel: míg Gorbacsov végül is engedte, hogy a saját eredeti szándékain bőven túlmenjenek a dolgok, az ötvenes években a katonai beavatkozást választották.
Hogy miért? A sok ok közül kettőt érdemes kiemelni. Az első, hogy Sztálin halála után a Kremlben kialakult hatalmi harc miatt a meghatározó figurák nem merték továbbvinni a még komolyabb reformokat – Gorbacsovnak erre megvolt a lehetősége. Másrészt pedig: Gorbacsov bátran lazíthatott a gyeplőn, tudta ugyanis, hogy a Nyugat nem is annyira akarja megszüntetni a bipoláris világrendet, nem prioritás számára elcsaklizni a szatellitállamokat. Az ötvenes években ellenben még csak kevés ideje tartott a hidegháború, a szovjetek azt gondolták, hogy a Nyugat nem tétovázna kihasználni az adódó lehetőséget. Úgyhogy jött az újabb bekeményítés, de a kiengedett szellem Lengyelországban és Magyarországon már nem volt visszagyömöszölhető a palackba robbanás nélkül. Más kérdés, hogy a Nyugat 1956-ban már nem gondolta, hogy a forradalomért vállalnia kellene a konfrontációt a Szovjetunióval.
Kapcsolódó tartalom:
