Június 11-én mutatták be Csatári Bence, a NEB Hivatala tudományos kutatójának új kötetét, amelyről a szerző Müller Rolffal, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) történészével beszélgetett Budapesten. Az ész a fontos, nem a haj – A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája című könyvet nagy érdeklődés mellett elemezték ki, mások mellett megjelent a rendezvényen Kovács Kati Kossuth-díjas előadóművész, énekesnő és Szigeti Ferenc, a Karthago együttes vezetője.
A NEB történésze a könyvbemutatón kiemelte: tudományos alapokon álló ismeretterjesztő műnek nevezhető a kötet, amelynek gerince a témában 2008-ban írt doktori értekezése. Ebben a pártállam könnyűzenét közvetlenül vagy közvetetten érintő határozatait, intézkedéseit is vizsgálta, melynek során igyekezett a köztörténeti kronológiát követni. Ennek alapján külön fejezetekben szól a megtorlás (1956-1963), a konszolidáció első szakasza (1963-1968), az új gazdasági mechanizmus (1968-1972), valamint a visszarendeződés, illetve a nyolcvanas évek populáris műfajt érintő politikájáról.
Megemlítette: ugyanígy a Kádár-rendszer könnyűzenei intézményei is megjelennek a könyvben, működésük ismertetésére pedig nem egy esetben eddig még nem publikált iratokból idéz. Megjelenik a kötetben egyebek mellett az ötvenes évek sztárzenekara, a Holéczy-együttes is, amelynek kirívóan nagy sikereit a pártapparatcsikok még a szerencsi művelődési házban is szemére vetették az ottani kultúrvezetésnek, mondván, hogy sokkal több komolyzenei koncertet kellett volna rendezniük. Müller Rolffal egyetértve a szerző kiemelte: valóban nem könnyű átlátni a „slendrián diktatúra” szövevényes hálózati rendszerét, és sokszor nem is egyértelmű az ezek közötti viszony.
A könyv írója megemlítette, hogy az iratanyagok még jelenleg is bővülhetnek, nem olyan régóta kutathatók például az egykori Országos Rendező Iroda (ORI) dokumentumai, miután beszállították azokat a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárába. Mint megjegyezte, a Kádár-korszak könnyűzenéjének számos fontos szereplőjével készített interjút, köztük volt mások mellett Bródy János, Benkő László, Kemény Győző (Bojtorján), Kovács Kati és Nagy Feró, vagy Pentz Zsolt, a Nemzetközi Koncertigazgatóság (NKI) könnyűzenei osztályvezetője.
Csatári Bence megjegyezte: Magyarországon a kultúra többi ágához képest a legnagyobb hiánycikk a szakemberekből talán a könnyűzenében volt. Bors Jenő, aki 1965-től 1990-ig a hanglemezgyártó vállalat igazgatója volt, nem igazán értett a popzenéhez, Erdős Péter, a fő ideológus pedig inkább a dolgok menedzselési részét ismerte. Az Erdős-Bors tandem nagyjából szabad kezet kapott a hanglemezkiadásban, tevékenységükbe csak ritkán szóltak bele felülről, ők azonban erőteljesen gyakorolták a cenzúrát házon belül.
Úgy fogalmazott: hogy melyik dalból lehetett sláger, azt az elvtársak nem bízták a véletlenre. A Központi Bizottság Tudományos Közoktatási és Kulturális Osztályától kezdve a kulturális tárca Zene- és Táncművészeti Főosztályán át több cenzurális intézmény létezett. Hogy egy dal sláger legyen, annak „szükséges, de nem elégséges feltétele volt”, hogy a zeneszám megkapja a zöld jelzést a sanzonbizottság küldötteitől. Ha még át is ment a dal, egyáltalán nem volt biztos, hogy a Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) kiadja, ahogy az sem, hogy az ORI belföldi turnéra küldi a zenekart, és semmi garancia nem volt arra, hogy a Magyar Televízió vagy a Magyar Rádió műsorára tűzi, mint ahogy arra sem, hogy a Nemzetközi Koncertigazgatóság külföldi fellépéseket szervez a zenészeknek.
Kapcsolódó tartalom:
