A rendszerváltás évében, 1989. július 6-án meghalt Kádár János. A nemezis szinte tapintható volt: ugyanaznap a Legfelsőbb Bíróságon kihirdették Nagy Imre és társai rehabilitációját. De ha igaz, amit Németh Miklós állított, hogy Kádár János papot hívatott halála előtt, akkor még inkább jelképessé válik ez az esemény.
Érdekes párhuzam, hogy 1989, a csodák évének nyarán két politikai temetésre is sor került: Nagy Imre és mártírtársai temetésére június 16-án, majd egy hónap múlva, július 14-én Kádár Jánoséra. A történelem összesűrűsödött azokban a hetekben. Nagy Imréék temetésén a magyarok a huszadik századot akarták eltemetni, és a jövő felé fordulni; míg akik Kádár koporsóját kísérték a Fiumei úti temetőbe – a szülőváros és a végső nyughely neve groteszken csengett össze –, ők csak elköszöntek valakitől és valamitől. Akkor úgy tűnt, előttük az űr tátong. Azonban hamarosan kiderült, hogy a kádárizmus politikai zombija nem kívánja a halottak békéjét.
