„A Nemzeti Ellenállás Tanácsába tömörült mozgalmak, csoportok, pártok és politikai irányzatok képviselői ezennel kinyilvánítják, hogy az ország felszabadulását követően egységben maradnak annak érdekében, hogy […] gondoskodjanak az árulók megbüntetéséről, és mindazoknak a közigazgatás és a gazdasági élet területéről való eltávolításáról, akik az ellenséggel szövetkeztek vagy aktívan részt vettek a kollaboráns kormányok politikájában.”
Talán nem meglepő, hogy az idézett nyilatkozatot nem a kádári diktatúra leváltására szerveződött Ellenzéki Kerekasztal adta ki, hanem a De Gaulle tábornok vezette francia ellenállási mozgalom. A francia közélet és társadalom megtisztításának szorgalmazása az 1944. március 15-én – vagyis még Franciaország német katonai megszállása idején – elfogadott cselekvési tervük részét képezte. Szervesen illeszkedett abba az eszközrendszerbe, mellyel az ellenállók egy új, hatékony intézményrendszerrel és cselekvőképes kormányzattal működő köztársasági államformával kívánták felváltani a Vichy-kormányzat korruptnak és hazaárulónak ítélt rendszerét. A deklarált fő célkitűzést pedig „a nemzet politikai és gazdasági függetlenségének megóvása, Franciaország hatalmának, nagyságának és egyetemes küldetésének visszaállítása” jelentette.
A normandiai partraszállást követően a Charles de Gaulle által vezetett ideiglenes kormány – mely a visszaszoruló német hadsereg nyomában településről településre építette ki saját közigazgatási rendszerét – haladéktalanul intézkedett a jogi számonkérés megindításáról. Ez a folyamat azért sem várathatott magára, mert a kollaboránsok megbüntetése ürügyén az ellenállók egy része – részben régi személyes ellentétek rendezése céljából, részben a proletárforradalmat óhajtó kommunista propagandalapok hatása alatt – országszerte véres atrocitásokat hajtott végre. A De Gaulle szándékai szerint a vérontás megfékezésére is hivatott jogi igazságtétel külön rendeleti úton megalkotott bíróságok előtt indult meg. Ezek feladata a német megszállás alatt, az ellenség támogatása érdekében elkövetett bűncselekmények elbírálása volt, mégpedig a nemzeti függetlenség elvesztésének napján, 1940. június 16-án hatályos büntetőjogi szabályok alapján. Ennélfogva az olyan bűntettek elkövetői sem menekülhettek, amelyeket a vichyi rendszer jogalkotása formálisan lehetővé tett. A fő felelősök – így Philippe Pétain tábornok – büntetőügyét az úgynevezett magas törvényszék tárgyalta, míg a kollaboráció egyéb formáival vádolt személyek különleges helyi bíróságok elé kerültek. Mindaddig, amíg egy adott településen nem állt fel a különleges bíróság, a vádlottak felett az illetékes állandó katonai bíróság ítélkezett, így semmilyen oka nem lehetett az eljárások elhúzódásának. Ezek eredményeként 770 esetben hajtottak végre halálbüntetést, és 30 000 vádlottat ítéltek rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre. A büntetőeljárásokat végül elhúzódó lusztrációs folyamat követte, melynek során a politikai hatalomból, a közigazgatásból, a gazdaságból és a szellemi életből egyaránt kizárták mindazokat, akik együttműködtek a megszállókkal.
A II. világháború utáni francia jogi igazságtételt a legtöbb szerző nem értékeli sikertörténetként. A népharag által is befolyásolt ítélkezés túl szigorú volt, és sokszor az eljárásjogi garanciák is csorbát szenvedtek. Történelmi perspektívából szemlélve azonban kijelenthető, hogy elérte a célját. A kiszabott büntetések révén – ideértve a kisebb jelentőségű kollaborációs cselekmények végrehajtóira megállapított „nemzeti méltatlanság” szankcióját is – véglegesen kizárta a megszálló német hadsereggel együttműködő kormányzati szereplők hatalomba való visszatérését. Szigora ellenére is véget vetett az erőszak tombolásának, hiszen míg az anarchikus állapotok közepette végrehajtott „népítéletek” Robert Aron szerint 30-40 000 – gyaníthatóan többségében ártatlan – áldozatot követeltek, addig a formalizált jogi eljárásokban hozott ítéletek nyomán végrehajtott halálos ítéletek száma ennek töredéke volt. A kollaboráns rendszert irányító Pétain tábornokot – aki ezt a szerepet a megszálláskor az I. világháború hőseként, a háború előtt választott francia nemzetgyűlés csaknem egyhangú támogatásával vállalta – De Gaulle kegyelemben részesítette. Ez a gesztus azonban inkább erősítette, semmint gyengítette volna a büntetőjogi igazságtétel hatását. A folyamat lezárásaként ráadásul a francia parlament a nemzeti megbékélés jegyében igen hamar, egy 1951-ben és egy 1953-ban elfogadott törvény útján, széles körű amnesztiát biztosított a kollaborációs bűncselekmények miatt elítélteknek.
Hiba lenne a jogállami átmenet végén járó hazánk helyzetét párhuzamba állítani a hetven évvel ezelőtti, háborús szenvedésekből kilábaló Franciaországéval. A történet mégis tartogat tanulságokat mind a magyar rendszerváltozás, mind a Biszku-ügy vonatkozásában. Egyrészt rámutat arra, hogy mindazok, akik a hazai igazságtételi vitában a múlt felhánytorgatása ellen foglaltak állást, tévedtek. A diktatúrából a jogállamba történő átmenet kivételes történelmi helyzetet jelent, amelyre a jogrendszernek is kivételes válaszokat kell adnia. A büntetőjog a demokratikus rendszer fenntartásában nélkülözhetetlen preventív szerepet tölt be azáltal, hogy az ítélet kimondása stigmatizálja a bűnt és az elkövetőjét. Ezáltal egyértelművé teszi, hogy súlyos atrocitások sem most, sem a jövőben nem maradhatnak büntetlenül, még akkor sem, ha azokat egy önkényuralmi rendszer megtűri vagy kimondottan támogatja. Különösen súlyosnak bizonyult az a tévedés, amelyet az Alkotmánybíróság 1992-ben, az első igazságtételi törvény megsemmisítésekor a „mindig részleges és szubjektív igazságosság” és a „tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság” hamis szembeállításával követett el. A múlt feletti ítélkezés sem az elemzésünkben szereplő Franciaországban, sem a szovjet típusú diktatúra bűneit szankcionáló Csehországban vagy Németországban nem akadályozta meg a jogállam kiépülését. Ellenben az említett országokban kevésbé tudták megőrizni politikai hatalmukat, gazdasági erejüket és intellektuális befolyásukat mindazok, akik az elnyomó rendszer működtetése révén – vagy éppen annak inerciájával visszaélve – emelkedtek a ranglétra tetejére.
A másik tanulság, hogy a kihívás egyszerisége a büntetőeljárási szabályok terén is rendkívüli jogalkotást tesz szükségessé. A Biszku-ügy botrányos elhúzódása annak köszönhető, hogy a pert a rendes bíróság tárgyalja, a büntetőeljárásról szóló törvényben rögzített eljárási szabályok szerint. Pedig az ügy kilóg mind a vádat képviselő ügyészség, mind az eljáró bíróság rutinfeladatainak sorából, amint azt a Biszku Béla ellen tett feljelentések sorozatos elutasítása és a Fővárosi Ítélőtábla minapi, érthetetlen ítélete is mutatja. Ma sem lenne tehát késő kialakítani azt a külön instanciát, amely a jövőben hatékonyan – az eljárási garanciákat is betartva, de a rutineljárásokra jellemző elhúzódás nélkül – bírálhatja el a volt kommunista hatalombirtokosok büntetőügyeit.
Külön eljárásrend megteremtése is szükséges, amit jól illusztrál a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) javaslata, hogy lengyel példára az elkövető halála esetén is végig kelljen folytatni a bűnösség megállapítására irányuló eljárást. Az alaptörvényből eredően végül az is joggal vethető fel, hogy a NEB fontosabb – akár vádlói, akár kötelezően bevonandó szakértői – szerepet is kapjon ezekben a kommunista diktatúra jog általi elítélését végre lehetővé tevő rendkívüli eljárásokban. A kormányzat eddig vállalt célkitűzéseinek megfelelne az erre vonatkozó szabályozás, ugyanakkor a kétharmados többséget igénylő jogalkotásra tekintettel a múlttal való szembenézést hirdető ellenzéki pártok is lehetőséget kapnának, hogy bizonyítsák a kommunizmussal szembeni eltökéltségüket.
Forrás:
