Jól ismert történet, hogy 1956-ban a vidék lakossága különösen odafigyelt, hogy élelmiszerrel lássa el Budapestet. De hogyan zajlott a vidék forradalma? Miért nem alakult ki anarchia az országban? Kik lettek a megtorlás áldozatai? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk Földváryné Kiss Réka történésztől. A Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke hangsúlyozza, hogy a vidéki települések a forradalom kitörése után néhány nap alatt újjászervezték az életüket.
– Többen is megfogalmazták, hogy 1956-ban vidéken csendes forradalom zajlott. Valóban így történt?
– Attól függ, mit értünk azon, hogy csendes forradalom. Ha úgy fordítjuk, hogy békés, többnyire nem fegyveres, akkor ebben az összefüggésben igaz. Kevésszer hangsúlyozzuk, hogy ugyan október 23-án kitört a forradalom, de attól kezdve, hogy a magyar pártvezetés szinte reflexszerű kérésére megjelentek a szovjet tankok a főváros utcáin, és erre válaszul megszerveződtek a felkelőcsoportok, már nemzeti szabadságharcról is beszélünk. A fegyveres harc pedig döntő többségében Budapesten zajlott. A barikádon harcoló felkelők valódi politikai-katonai centrum és vezető nélkül álltak ellen a többszörös túlerőnek.
– Ezért szoktak az emlékezések széleskörűen leginkább a fővárosra koncentrálni?
– Igen, de ezzel párhuzamosan beszélhetünk egy vidéki történetről is. Ha megnézzük az ’56-os események keretét, láthatjuk, hogy a forradalom és szabadságharc vidéken kezdődött, és ott fejeződött be. A közvetlen előtörténet a szegedi egyetemistákhoz vezet, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (Mefesz) 16 pontjához. A Mefesz a párt ifjúsági szervezetétől teljesen függetlenül jött létre, és nemcsak diákjóléti követeléseket fogalmazott meg, hanem olyan programpontokról döntött október 20-án, mint például a szovjet hadsereg kivonása, a politikai perek felülvizsgálata, valamint többpártrendszer és titkos választások. A legfontosabb tabutémákban akartak változást.
– Más vidéki városokban is rögtön elkezdődtek a forradalmi események.
– Sőt, az első fegyver sem Budapesten dördült el, és az első halálos sortűz sem a rádiónál zajlott, hanem Debrecenben október 23-án délután. A rendszerváltás előtti hivatalos pártállami narratíva szerint úgy alakult ki fegyveres harc 1956-ban az utcán, hogy a rádiót védő ávósok a fegyveres „ellenforradalmárok” támadására önvédelemből visszalőttek, tehát csak védekeztek. De ez hazugság volt, mert a rádió ostromának pontos elemzéséből és a mentők naplóiból is kiderült, hogy az első lövések civileket értek, ráadásul hátulról, hiszen a rádió felmentésére érkező fegyveres ávósok lőttek bele a tömegbe. De még ezt is megelőzte a debreceni sortűz. A városban órákkal korábban békés felvonulást tartottak az egyetemisták és a munkások, mégis belelőttek a tömegbe, és hárman meghaltak. Látható, hogy ezzel az egész kádári narratíva megdőlt, és ezért is volt hosszú ideig tabutéma a debreceni tüntetés és a hatalom fegyverhasználata.
– Tehát a vidéki események nemcsak követték a budapestieket, hanem párhuzamosan zajlottak?
– Sőt, katalizátorként is működtek. Vidéken is lezajlottak a hatalom erjedéséből fakadó társadalmi mozgások. A szegedi történések azért is fontosak, mert az egyetemisták követelései az első pillanattól kezdve meghaladták a szocializmus reformját, hiszen nemzeti függetlenséget akartak valódi demokráciával. Az a döbbenetes ebben, hogy ezt azok az egyetemisták fogalmazták meg, akik a Rákosi-rendszer proletárdiktatúrájának hivatalos támaszaiként, a munkás és a paraszti rétegből kikerülve tanulhattak akkoriban. Ők pontosan érzékelték, hogy milyen elképesztő terror és szegénység van az országban. Saját családjaik történeteiben is látták az óriási nehézségeket: a kulákká nyilvánításokat, a beszolgáltatásokat, a padlássöpréseket, az irreális munkanormákat.
– A szabadságharc vége is a vidékhez kötődik.
– Valóban. Amikor Budapesten leverték a fegyveres felkelést, vidéken a nemzeti tanácsok, munkástanácsok, forradalmi bizottságok tovább folytatták a tevékenységüket. A kis falvakban még 1957 januárjában, februárjában is működtek a tanácsrendszert leváltó forradalmi bizottságok.
– És mi történt a kezdő és a záró események között?
– Több szálon futottak az események. A pártvezetésben Nagy Imre és a keményvonalas kommunisták politikai csatája zajlott. Nagy Imre nem akart forradalmat, hanem egy élhetőbb szocializmust kívánt megvalósítani, és a kíméletlen leszámolást sürgető párttársaival ellentétben a válságból kivezető utat békés eszközökben, a felkelőkkel való tárgyalásban kereste. A keményvonalas kommunisták viszont Apró Antal vezetésével erőszakos katonai beavatkozást sürgettek, le akarták zárni Budapestet, a vidéket pedig sortüzekkel kívánták megfélemlíteni. Október 24. és 26. között vidéken több mint 40 sortűz dördült el. Tiszakécskén például repülőből lőtték a tömeget, 17 halott volt. Mosonmagyaróváron a határőrlaktanya elé vonuló békés, fegyvertelen tömegbe lőttek. Ennek ellenére a társadalomban zajló forradalmi folyamatokat nem sikerült megakadályozni. Vidéken a pártállam helyi szervei – elsősorban a tanácsrendszer – széthullottak. De ez nem vezetett anarchiához, hanem pillanatokon belül létrejöttek az új forradalmi szervek, a nemzeti tanácsok és a forradalmi bizottságok, illetve a munkástanácsok.
– Kik lettek ezeknek a vezetői?
– Először a kommunisták megpróbáltak az élükre állni, majd néhány nap alatt létrejöttek a helyi megbízható, hiteles, régi politikai, társadalmi és sokszor egyházi vezetők segítségével az új, valódi helyi demokrácián alapuló népképviseleti szervezetek. Ezek néhány nap alatt felépítettek egy működő rendszert: például miközben szétestek a téeszek, megszervezték az őszi munkákat, Budapest élelemellátását, és arra törekedtek, hogy ne legyen káosz. A Rákosi-diktatúra idején sokat szenvedtek a vidéki emberek, rengeteg családot megnyomorítottak, bizonyosan felhalmozódtak indulatok, de mégsem alakult ki tömeges erőszak népítéletekkel. Bár két totális diktatúra is megtizedelte a vezető réteget, mégis volt a magyar társadalomban annyi erőtartalék, hogy néhány nap alatt újraindították a vidéki életet – mindezt úgy, hogy erős szolidaritásukról biztosították a fővárost. Ez nagyon érett magatartást, hatalmas társadalmi felelősségtudatot mutat. A vidéknek talán ez a legfontosabb története 1956-ban.
– A kádári megtorlást is elszenvedték a helyi vezetők.
– A forradalom és szabadságharc után kivégzettek egyharmada vidéki volt. A megtorlás célcsoportjai közé tartozott a pártellenzék, vagyis Nagy Imre és köre, a pesti srácok, valamint a vidéki forradalmi bizottságok, munkástanácsok, nemzeti tanácsok vezetői. Minden régiónak megvolt az a vezetője, akit elítéltek. Szobonya Zoltán háromgyermekes jánoshalmi jogászt az ávó a „kulákok védőszentjének” bélyegezte. Azzal az indokkal ítélték el, hogy ha a szovjet csapatok jöttek volna, akkor fegyveres ellenállást szervezett volna. Említhetjük Gulyás Lajos, Földes Gábor, Tihanyi Árpád nevét is, akiket a győri perben ítéltek el. Földes Gábor zsidó származása miatt korábban üldözött munkaszolgálatos, majd kommunista színházigazgatóként dolgozott, Tihanyi Árpád Horthy-reakciósnak bélyegzett tanár volt, Gulyás Lajos református lelkészként szolgált. Gulyás Mosonmagyaróváron megmentette egy ávós határőr életét, mégis gyilkosságra való felbujtással ítélték halálra. A hatalom el akarta távolítani azokat, akik helyben hitelesek voltak, például egy sortűz után is le tudták csillapítani a tömeget. Fontos üzenet volt mindenkinek: ha Gulyás Lajost fel lehet akasztani, akkor bárkit. A megtorlás részben a Rákosi-korszak idején még megmaradt vidéki kapcsolathálót is szét akarta rombolni.
– Ez sikerült?
– 1958 végétől, miután leszámoltak Nagy Imréékkel, a forradalmárokkal és a szabadságharcosokkal, rögtön megindult a téeszesítés. Az autonóm paraszti létformát Rákosinak nem sikerült felszámolnia, Kádárnak már igen. Erős fizikai és lelki nyomással törték meg a parasztságot, amely korábban a hatalomtól függetlenül autonóm módon tudott működni. Egy levert szabadságharc után, kilátástalan helyzetben kényszerítették az embereket a téeszekbe és a saját életformájuk feladására. Több százezer ember hagyta el a mezőgazdaságot, ami súlyos mentális következményekkel járt: például megnőtt az alkoholisták, az öngyilkosok száma. A hatvanas években megindult a maradék egyházi kisközösségi ellenállás megtörése is. Amikor ezek az egymásra épülő folyamatok végbementek, Kádár János bejelentette, hogy sikerült a szocializmus alapjait letenni.
– Mennyire volt széles a forradalom és a szabadságharc társadalmi bázisa?
– A Kádár-rezsim meg akarta érteni, hogy mi történt 1956-ban. Az állambiztonság készített egy titkos összesítést, mely szerint körülbelül egymillió ember, a társadalom tíz százaléka mutatott valamilyen aktivitást 1956-ban. A kommunista vezetőréteg szűk rétegén kívül majdnem minden társadalmi csoport részt vett a forradalomban. Szinte nincs is olyan másik nagy eseménysor a magyar történelemben, amelyben ilyen nagy összefogás alakult volna ki a társadalomban.
