„Vádlottakat már megjavítani nem lehet” Kik juttaták bitóra Mansfeld Pétert?

Magyar Nemzet online- 2019.03.21.

  • Megosztás
  • 2019. March 21.
Mansfeld Péter

Hatvan évvel ezelőtt, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóján, nem sokkal 18. születésnapja után végezték ki Mansfeld Pétert. A közhiedelemmel ellentétben nem kellett megvárni, hogy nagykorúvá váljon, a kádári megtorlás cinikus gépezete ugyanis 1957-ben megerősített egy 1945 óta folyamatosan hatályban lévő kegyetlen rendelkezést, amely lehetővé tette, hogy halálra ítéljenek és kivégezzenek cselekményük elkövetésekor 16. életévüket betöltött fiatalokat.


Mansfeldet – sok társához hasonlóan – kalandvágy sodorta a forradalomba, amelynek során a Széna téri csoporthoz csatlakozott. A harcokban nem vett részt, de gépkocsi-összekötőként bizalmas üzeneteket szállított a forradalmárok között. Ekkor szerzett élményei olyan mély benyomást tettek rá, hogy a forradalom leverését követően nem tudott visszailleszkedni a mindennapokba. 1958. januárban kisebb betörésekért, autólopásokért felfüggesztett börtönre ítélték. A vizsgálati fogságban szerzett tapasztalatai és a rabtársaktól hallottak tették őt igazán a rendszer elszánt ellenfelévé. Miután egykori parancsnoka, Szabó János kivégzése és sógora letartóztatása miatti revansvágytól hajtva barátaival eldöntötték, fegyveres csoportot alakítanak, és elrabolták az osztrák követség előtt posztoló Vekerdi Elek törzsőrmestert (aki hamarosan el is engedtek), 1958 februárjában újfent letartóztatták.

A fiatal fiút végső soron nem elsősorban 1956-os szerepvállalása, hanem a hatalom kiszolgálóival szemben tanúsított hajlíthatatlan magatartása miatt végezték ki. Azért, mert még a szabadságharc leverése utáni reménytelenségben, a politikai rendőrség börtönének poklában is szembe mert szegülni a hatalommal. Dacolt a kihallgatóval, saját életét kockáztatva is védte elfogott társait. Részben ennek tudható be, hogy bár volt olyan személy, akinél enyhítő körülményként vették figyelembe a munkásszármazást, a rendszer elszánt ellenfelévé vált Mansfeld esetében ennek éppen az ellenkezője történt.

A proletár gyökerek a bíróság előtt valójában olyan „biankó csekket” jelentettek, amelyet a megtorlás gépezetének működtetői aktuális politikai érdekeiknek megfelelően töltöttek ki, tisztán politikai szempontokat behozva a jogi eljárásokba. Ettől függött, hogy valakit a tudatos ellenforradalmárok által megtévesztett munkásivadéknak, vagy – mint Mansfeld esetében – osztályárulónak tekintettek. A Blaski József és társai elleni büntetőper – ezen eljárás másodrendű vádlottja volt Mansfeld – elsőfokú tárgyalásán az ügyész, a későbbiekben magát más területeken is igen eredményesen kipróbáló Mátsik György vádbeszédében a következőképpen fogalmazott: „Az elkövetők[nek] céljuk volt az államrend ellen egy újabb ellenforradalom kirobbantása. […] Céljuk volt továbbá az is, hogy a bandát továbbfejlesztik, mely politikai célzatból alakult. […] Igen nagy a vádlottaknak társadalmi veszélyességük, akik a kapitalista restauráció törekvői. […] Nem megtévedt emberekről van szó, hanem tudatos emberforradalmárokról.”

Az ügyész ennek megfelelően halált kért az első- és másodrendű vádlottakra, Blaskira és Mansfeldre is, az első fokon eljáró háromtagú bírói tanácsnak azonban nem minden tagja osztotta Mátsik véleményét. A tanácstagok pályájának főbb állomásait a Nemzeti Emlékezet Bizottságának az 1956-os megtorlás során kivégzettek pereiről készített, a perek56.hu oldalon bárki által elérhető adatbázisa alapján vázolhatjuk fel. A tanácsvezető Guidi Béla volt, aki 1953-ban annak ellenére lett (29 évesen) a Gyulai Megyei Bíróság elnöke, hogy csak „gyorstalpalót”, azaz Bírói és Államügyészi Akadémiát végzett. A megtorlás során a Blaski- peren kívül nem vett részt végrehajtott halálbüntetéssel végződött eljárásokban. Az 1949-től többek között az Igazságügyminisztérium párttitkáraként tevékenykedő Menráth István, aki az 1950-es évek végén szerzett jogi egyetemi végzettséget, bírói tanács tagjaként Steiner Lajos, Szegedi Flórián és Tutsch József első fokon történt halálra ítélésében vett részt. Az eljárás végén mindhármukat kivégezték. A jelentős munkásmozgalmi múlttal rendelkező Horváth Istvánt nyugdíjasként választották meg népbírónak a Budapesti Fővárosi Bírósághoz. Horváth az első fokon eljáró bírói tanácsok tagjaként 13 terhelt, köztük Wittner Mária és három társa halálra ítélésében vett részt. Közülük 10 vádlottat kivégeztek.

Bár az ítélethozatalról készült jegyzőkönyv a legritkább esetben maradt fenn, a Blaski-per ezen dokumentumait ismerjük. Menráth István az első- és másodrendű vádlott esetében életfogytig tartó börtön kiszabására tett javaslatot, mivel úgy vélte, „a halálbüntetés mindkét vádlott esetében túl szigorú volna, mert lényegében az emberöléstől elálltak, és mindössze két-három napig garázdálkodtak”. Horváth István vele szemben halálbüntetést indítványozott, mivel – hangzott a megtorló perek során számos esetben visszaköszönő érvelés – „a vádlottakat már megjavítani nem lehet”.

A tanácsot vezető Guidi Béla Blaski és Mansfeld esetében is 15 év börtön kiszabását javasolta, mivel „vádlottakban az emberiesség egy kis szikrája is megvolt, és az emberöléstől elálltak”. Guidi indoklásában – Mátsik vádbeszédével szembemenve – Mansfeld esetében kiemelte, hogy nem „rendelkezett olyan tapasztalattal, amely egy felnőttkorú embernél megvan”. Két bírótársa közül végül Menráthhoz csatlakozott, így a tanács mindkét vádlottra életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki. A másodfokú bíróság azonban máshogyan ítélte meg Mansfeld cselekményei súlyát, és arra sem adott lehetőséget, hogy a fiatal fiú a kegyelem utolsó lehetőségében reménykedhessen.

A szerzők: Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke és Czókos Gergely, a NEB Hivatalának tudományos szerkesztője

Az írás a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében, a Lugas március 23-i és 30-i számában jelent meg teljes terjedelemben.

A cikk a magyarnemzet.hu oldalon jelent meg

Kapcsolódó tartalom:


Címkék

1956 áldozatok Földváryné Kiss Réka kutatók