Törvényesített bosszú

Magyar Nemzet, Lugas melléklet - 2019.12.11.. (Simon István)

  • Megosztás
  • 2019. December 11.
Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára

„Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorló perek talán leghátborzongatóbb fejezete a kegyelmi tanácskozások története. A bíróság tagjai a halálbüntetés kiszabása után kegyelmi tanáccsá alakultak át, s zárt ülésen döntöttek arról, vajon a röviddel azelőtt általuk az életének elvételére ítélt vádlottat méltónak találják-e arra, hogy kegyelmi kérvénye a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elé kerüljön.”

Az 1956. november 4-i második szovjet katonai beavatkozás révén hatalomba helyezett Kádár-kormány egy hónapos „erőgyűjtés” után elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon a forradalom és szabadságharc résztvevőivel. A nyílt terror alkalmazásával (civilekkel szembeni sortüzek, a karhatalmisták kegyetlenkedései) párhuzamosan megkezdődött a megtorlás jogi kereteinek kialakítása, pontosabban fogalmazva, az erőszak jogi mezbe öltöztetése. A jogszabályokat folyamatosan „tökéletesítették”, hogy senki se tudjon kiszabadulni a jog hálójából, akin a hatalom, vagyis Kádár János és az MSZMP legfelsőbb vezetése bosszút akart állni. Ezt szolgálta a statárium elrendelése, a gyorsított eljárási rend bevezetése, majd az 1945-ben a háborús bűnösök felelősségre vonására létrehozott népbíróságok újbóli életre hívása. Az alábbiakban az összes, kivégzéssel végződött eljárás (jelen ismereteink szerint 126 per, 231 kivégzett áldozat) strukturált adatait tartalmazó, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által létrehozott Perek ’56 adatbázisból (perek56.hu) vett példák segítségével sorba veszem a joginak álcázott eljárások legkegyetlenebb, a jogállami normákat leginkább semmibe vevő pontjait, illetve kitérek az azokat alkalmazó hivatásos és laikus bírók körére, illetve szerepükre az ítéletek alakításában.

Jogorvoslat lehetősége nélkül

'56. december 11-én jelent meg az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a rögtönbíráskodás bevezetéséről. A jogszabály még aznap 18 órakor hatályba is lépett. Ez a tény pecsételte meg a kecskeméti Góbor Ferenc sorsát, aki december 11-én este nyolc óra körül az aznapi sztrájkok, tüntetések hatására fenyegetésként belőtt egy állami gazdaság igazgatója házának ablakán. Bár senki sem sérült meg, a rendelet alapján december 20-án agyonlőtték. A statárium hatálya alatt 22 perben 26 vádlottat végeztek ki, az elsőt, Soltész Istvánt 1956. december 15-én Miskolcon, az utolsót, Katona Istvánt 1957. október 17-én Kaposvárott. A rögtönítélő bíróság elé utalt ügyeket az erre kijelölt katonai tanácsok tárgyalták, határozataik ellen fellebbezésnek nem volt helye. A korabeli jogszabályok a népköztársaság vagy a népgazdaság ellen elkövetett, különösen jelentősként értékelt bűncselekmények esetén egyébként is lehetővé tették az egyfokú bíráskodást. Így végezték ki a Legfelsőbb Bíróság tanácsainak ítélete nyomán a forradalom két legendás alakját, Dudás Józsefet és Szabó Jánost (Szabó bácsi), a Szabad Nép székházát elfoglaló fegyveresek egy csoportjának két tagját, Pálházi Ferencet és Preisz Zoltánt, Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pált és Gimes Miklóst, valamint a megtorló perek utolsó három áldozatát, Kovács Lajost, Hámori Istvánt és Nickelsburg Lászlót.

A súlyosítási tilalom eltörlése

A népbírósági eljárások esetében az akkori normák szerint is kirívónak számított a súlyosítási tilalom eltörlése, vagyis az, hogy a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa akkor is szigorúbb büntetést szabhatott ki a vádlottra, ha terhére az ügyész nem jelentett be fellebbezést, csak a vádlott vagy védője folyamodott enyhítésért. A kiskunmajsai tanács volt begyűjtési előadója elleni népítéletben való részvételéért Patyi Istvánt első fokon 14, Kolompár Mátyást 12, Pekó Istvánt pedig 8 év börtönre ítélték szándékos emberölésért. Bár az ügyész elfogadta az ítéletet, és csak a vádlottak fellebbeztek, másodfokon gyilkosságért és a népköztársaság megdöntésére irányuló mozgalomban való részvételért mindhármukat halálbüntetéssel sújtották, és kivégezték. A történet hátteréhez tartozik, hogy az ügy igazi felelősei elmenekültek az országból, s rajtuk kívül a mintegy ötvenfős csoportból Patyit és társait tudták beazonosítani a nyomozók. Rajtuk kívül a súlyosítási tilalom eltörlésének áldozata lett Gerlei József, a Péch Géza és társai per harmadrendű vádlottja, valamint Erős István. Az első fokon kiszabott büntetésük esetleges súlyosítását a vádlottak – valószínűleg ügyvédjeik tanácsára – sokszor úgy próbálták meg elkerülni, hogy ha az ügyész tudomásul vette az ítéletüket, nem fellebbeztek, vagy ha mégis, legkésőbb a másodfokú tárgyaláson visszavonták azt. A fentebb említett Péch Géza és társai ügyben például öten is ezt az utat választották. Még az életfogytig tartó börtönnel sújtottak egy része sem tétovázott, ha a biztos élet és a bizonytalan enyhítés között kellett döntenie, amennyiben a fellebbezésben benne volt a kötél kockázata. Nem vállalta a rizikót Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke sem, akit első fokon életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Az ügyész nem, Rácz viszont fellebbezett, amit az 1958. október 24-i másodfokú tárgyaláson vádlott-társaihoz hasonlóan visszavont. Döntéséhez hozzájárulhatott a tanács összetétele is. A tanácselnök, a „mosolygó halálnak” is nevezett Borbély János nevéhez összesen 66 kihirdetett halálos ítélet fűződik, a négy népbíró közül Fehér Kálmánéhoz 58, Sánta Istvánnééhoz 45, Schnierer Ferencéhez 23, Sulyán Györgyéhez pedig 50.

A törvényességi óvás

Az ilyen és az ezekhez hasonló „ügyvédi praktikák” kivédésére szolgált a megtorló hatalom számára a törvényességi óvás intézménye. A törvényességi óvás mint a rendkívüli perorvoslatok egyike korábban sem volt ismeretlen a szocialista jogrendben, egyes koncepciós perek felülvizsgálatánál alkalmazták 1953 után, ám az 1956 utáni megtorlások idején új tartalmat kapott. A legfőbb ügyész, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöke a perrendtartás szerint súlyosan törvénysértő jogerős ítélet észlelése esetén óvást nyújthatott be a Legfelsőbb Bíróságon, amely felülvizsgálhatta a döntést. Vagyis Kádárék – ha szándékukban állt – bármely ítéletet felülírathattak. A törvényességi óvás utáni eljárásban vagy megsemmisítették a korábban már jogerőssé vált ítéletet, és új eljárásra kötelezték az elsőfokú bíróságot, vagy megváltoztatták azt. Némi akadályt azért gördítettek korlátlan használata elé a szabály megalkotói: súlyosabb büntetést csak akkor lehetett kiszabni, ha a megtámadott határozat jogerőre emelkedésétől a törvényességi óvás bejelentéséig nem telt el egy év. A törvényességi óvást az ötvenhatos megtorló perekben jó néhányszor alkalmazták – ez legtöbbször súlyosabb ítéletet, 11 esetben végrehajtott halálbüntetést eredményezett. Czermann Lajost és Tumbász Ákost egy, a politikai rendőrség által konstruált és végig ellenőrzött kémkedési ügyben állították bíróság elé. A súlyosítási tilalom eltörlése miatti félelmükben elfogadták a rájuk első fokon kirótt életfogytig tartó börtönbüntetést, ám az akasztófát – köszönhetően az óvásnak – így sem tudták elkerülni. Törvényességi óvás utáni eljárás során ítélték halálra és végezték ki továbbá Barta Bélát, Kocsis Sándort, Nagy Józsefet és Farkas Imrét, Bosnyák Gábort, Törzsök Gézát, Takács Kálmánt és Bokor Jánost, valamint Erdélyi Gyulát is.

A törvényességi óvás kivételes esetekben a bitófától való megmenekülést is jelenthette. Obersovszky Gyula és Gáli József írók a Tóth Ilona és társai perben első fokon 3, illetve 1 év börtönt kaptak, amit másodfokon halálbüntetésre (!) súlyosítottak. Ez ellen a legfőbb ügyész politikai utasításra – a nemzetközi tiltakozásoktól nem függetlenül – törvényességi óvást emelt, ennek nyomán Gáli ítéletét tizenöt, Obersovszkyét életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítették. Varga Rezsőt a Pálházi Ferenc és társai perben ítélték jogerősen halálra a népi demokratikus államrend elleni szervezkedésben való részvétel és gyilkosság vádjával. Mivel a bűncselekmények elkövetésekor még nem töltötte be a 20. életévét, az ítéletét életfogytig tartó börtönre enyhítették. Vargát ugyanis csak akkor lehetett volna jogszerűen halálra ítélni, akár 16 éves korától is, ha a szervezkedés vezetése vádjában találták volna bűnösnek. Ez utóbbi passzus miatt végezhették ki bő másfél évvel később Mansfeld Pétert, aki a terhére rótt cselekmények elkövetése idején még 17 éves sem volt.

A kegyelmi tanács

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorló perek talán leghátborzongatóbb fejezete a kegyelmi tanácskozások története. E testület összehívására halálbüntetés kiszabása után került sor. A bíróság tagjai ekkor kegyelmi tanáccsá alakultak át, s zárt ülésen döntöttek arról, vajon a röviddel azelőtt általuk halálra ítélt vádlottat méltónak találják-e arra, hogy kegyelmi kérvénye a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elé kerüljön. Ennek menete a következő volt: először a tárgyaláson eljáró ügyész foglalt állást, majd elhagyta a helyiséget, hiszen ő csak javaslattételi joggal rendelkezett, nem volt tagja a kegyelmi tanácsnak. Ezt követően az ítélkező testület tagjai szólaltak fel, utolsóként a tanács elnöke, majd összegezték az elhangzottakat.

Ha az ügyet rendes (vagyis nem rendkívüli eljárásban ítélkező) bíróság előtt tárgyalták, az elítélt kegyelmi kérvényét akkor is kötelesek voltak felterjeszteni az Elnöki Tanácshoz, ha egyhangúlag a kegyelem megtagadását kérték. A statáriális eljárások során, ha a háromfős bírói tanács legalább egy tagja a kegyelem mellett szavazott, az elítélt kegyelmi kérvénye ugyancsak a kollektív államfői testület elé került. Egyhangú elutasítás esetén viszont az ítéletet a kihirdetésétől számított két órán belül végre kellett hajtani. A népbírósági eljárásokban még inkább az ítélkező bírói tanács kezében volt a vádlott sorsa, a kegyelmi tanács tagjai ugyanis itt szótöbbséggel döntöttek. A jogerős ítéletek esetében ez azt jelentette, hogy az elítélt kegyelmi kérvényét akkor terjesztették fel az Elnöki Tanácshoz, ha az őt halálra ítélő bíróság öt tagja közül legalább hárman az esetleges életben hagyása mellett tették le a voksukat. Ellenkező esetben a rendelet szövege szerint a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsának intézkedni kellett az ítélet végrehajtásáról, ami általában néhány napon belül megtörtént. A megtorlás során kivégzett 231 ötvenhatos közül hetet ítéltek el rendes, egyet gyorsított eljárásban, az ő kegyelmi kérvényeiket felterjesztették az Elnöki Tanácshoz. (Amely ezeket aztán elutasította.) A rögtönítélő bíróságok által halálbüntetéssel sújtott 26 vádlott közül 10-et, a népbíróságok által elítélt 194 közül legalább 176 (!) vádlottat nem ajánlottak kegyelemre, vagyis küldtek egyenesen a halálba.

Bírók egyetemi diploma nélkül

A 231 ötvenhatos kivégzésével végződött 126 perben 60 tanácsvezető bíró vett részt. Közülük 35-en 1950-et követően léptek jogi pályára, ezen belül 24-en az 1949 és 1954 között működő, négy tanfolyamot megért egyéves bírói és ügyészi akadémiát végezték el, amelynek deklarált célja az volt, hogy a zömében a Horthy-korszakban kinevezett bírákból és az 1945 után bekerült ügyvédekből álló bírói és ügyészi kart a lehető legrövidebb időn belül a rendszerhez hű „népi származású dolgozókkal” váltsák fel. A legtöbbjüket előbb nevezték büntetőbírónak vagy ügyésznek, s csak ezután iratkoztak be a jogi fakultásokra. Jogi doktori oklevelüket a legtöbben a megtorlás idején, 1957-ben, ketten-ketten 1958-ban és 1960-ban, hárman 1959-ben, egy bíró pedig csak 1962-ben vehette át, ők szó szerint a bírói pulpitusról jártak előadásokra, vizsgázni. Ilyen volt például Gyepes István, aki a Győri Megyei Bíróság elnökeként a Földes Gábor és társai perben 1957. június 10-én 6 halálos ítéletet hirdetett ki, s egy hét múlva befejezte jogi tanulmányait. A rábízott bíróságot 1987-es nyugdíjazásáig irányította. A Földes-perben másodfokon ítélkező Ledényi Ferenc, aki már 1952-től a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumát, illetve annak elődszervezetét vezette, szintén 1957-ben szerezte meg jogi doktori oklevelét, előtte a négy polgárit és a bírói és ügyészi akadémiát járta ki. A megtorlás során 32 halálos ítéletet hirdetett ki, amelyből 28-at végrehajtottak. Hárman egyáltalán nem végezték el a jogi egyetemet. Közéjük tartozott Barta Kálmán, aki ennek ellenére 1965-ös nyugdíjazásáig megmaradhatott a Debreceni Katonai Bíróság élén. A többiek a „hagyományos” úton szerezték meg diplomájukat, kilencen 1950–1953 között, de akadt, aki 1955-ben, illetve 1957-ben. A kivégzéssel végződő megtorló perekben tehát több mint felerészben olyanok bíráskodtak, akiknek nem végezték el az egyetemet, vagy csak friss diplomájuk volt, esetleg néhány év szakmai tapasztalattal rendelkeztek, s a jogi szakvizsgáról pedig nem is álmodhattak.

Nem szabad azonban megfeledkezni a többiekről sem. A két legtöbb halálos ítéletet kihirdető bíró az 1945 előtti jogásznemzedék tagjai közül került ki, de már korán az új hatalom szolgálatába állt. Tutsek Gusztáv és a fentebb már említett Borbély János egyaránt 1933-ban tette le az egységes bírói és ügyvédi vizsgát. Tutsek 1945-től a budapesti népbíróság, majd 1967-es nyugdíjazásáig a fővárosi bíróság bírája volt. Az első fokon eljáró bírók közül ő hirdette ki a legtöbb halálos ítéletet, 62-t, ezek közül a fellebbviteli tárgyaláson 46-ot hagytak jóvá, majd hajtottak végre. Borbély 1948-tól a népfőügyészséget vezette, 1950-től a legfőbb államügyész helyettese volt. 1953-ban eltávolították az igazságügyi karból, ahova 1957 tavaszán került vissza a Legfelsőbb Bíróság tagjaként. 1962-ben a kommunista és a szociáldemokrata vezetőkkel szembeni koncepciós eljárásokban játszott szerepe miatt nyugdíjazták. A 14 per közül, amelyben Tutsek a legsúlyosabb ítéletet szabta ki, 9-et másodfokon Borbély János tárgyalt. Kettőjük együttműködése következtében 34 ötvenhatos fejezte be bitófán az életét.

„Szürke eminenciások”: a népbírók

Magyarországon népbírósági tanácsokat kivételes, korlátozott hatáskörű ítélkezési fórumokként először a háborús bűnösök megbüntetésére állítottak fel 1945-ben, tagjaikat a koalíciós pártok delegálhatták. A népbíróságok megszüntetésével egy időben, 1949-ben vezették be szovjet mintára a népi ülnöki rendszert, „hogy a büntető igazságszolgáltatásban a jogi szakképzettség mellett a dolgozó nép meggyőződése és felfogása teljes erővel érvényesülhessen”. A népi ülnökök kiválasztásának alapja, ahogy ez a fenti idézetből is kiolvasható, a „dolgozó néphez” (értsd: a kommunista párthoz) való feltétlen hűség volt. Az 1956-os forradalom után részben a Rákosi-korszakban kijelölt népi ülnökökkel kezdték meg a megtorló perek tárgyalásait, részben újakat jelöltek ki. A népbíráskodás újbóli bevezetésekor a népbírók megválasztásáról is rendelkeztek. Eszerint a népbírókat az Elnöki Tanács bízta meg határozatlan időre a harminc év feletti, büntetlen előéletű magyar állampolgárok közül. Jogállásuk azonos volt a fővárosi, illetve a megyei bíróságok, valamint a Legfelsőbb Bíróság bíróiéval, munkájukért kiemelt javadalmazást kaptak.

A népbírósági eljárásokban a tanácsvezető bíró mellett első fokon két, másodfokon négy népbíró ítélkezett, tehát mindig számbeli fölényben voltak a tanács vezetőjével szemben. Az 1956 utáni, kivégzéssel végződött megtorló perekben több mint kétszáz laikus bíró (népbíró, népi és katonai ülnök) vett részt. Társadalmi összetételük nem hagy kétséget afelől, hogy politikai megbízhatóság szerint választották ki őket. Soraik között a második világháború előtti szakszervezeti aktivisták és illegális kommunisták, a Rákosi-korszak párt- és állami, aktuálisan beosztás nélküli és nyugdíjas funkcionáriusai, magas rangú katona- és rendőrtisztek, köztük a volt Államvédelmi Hatóság egykori munkatársai, egyúttal a politikai rendőrség aktív tagjai, a karhatalom vezetői és beosztott tisztjei egyaránt megtalálhatóak voltak. Felelősségük az ítélet meghozatalában, ahol minden szavazat egynek számított, ugyanakkora volt, mint a tanácsvezető bíróé, akinek csak szavazategyenlőségkor volt némi mérlegelési lehetősége, példa erre az alábbi történet is. A fennmaradt peres iratok között általában nem található meg az ítéletet meghozó tanácskozás jegyzőkönyve, csak a közös döntés alapján megszületett eredmény. Kivétel ez alól a Blaski József és társai per elsőfokú tárgyalása. A jegyzőkönyvből kiderül, hogy Menráth István népbíró életfogytig tartó börtön, Horváth István népbíró halálbüntetés, Guidi Béla tanácsvezető bíró pedig (aki egyébként, mivel még csak bírói és államügyészi akadémiai oklevele volt, a mai értelemben nem számít jogvégzettnek) 15 év börtön kiszabását javasolta mind Blaskira, mind a fiatalkorú Mansfeld Péterre. Mivel a tanács háromféle álláspontot foglalt el, Guidi Menráthhoz csatlakozva elfogadta az életfogytig tartó börtön kirovását mindkét vádlottra. A másodfokú tárgyaláson Mansfeld esetében ezt súlyosították halálbüntetésre.

A legtöbb halálos ítélet meghozatalában közreműködő népbírók

  • 66 Maróti Károly (1900–1976)
  • 58 Fehér Kálmán (1914–1988)
  • 50 Sulyán György (1910–1983)
  • 46 Varga István (1905–1976)
  • 45 Sánta Istvánné (1920)
  • 45 Szabó Sándor (1886–1975)
  • 42 Melegh Lajos (1900–1979)
  • 39 Zentai József (1922–1975)
  • 38 Dudás János (1897–1977)
  • 36 Csonka Tibor (1914–1984)
  • 34 Masszi Lajos (1896–1975)
  • 31 Bihari Lajos (1906–1976)
  • 28 Bíró Mihály (1914–2001)
  • 28 Keresztes Sándor (1895–1960)
  • 27 Györe József (1902–1985)
  • 27 Gyurkó Lajos (1912–1979)
  • 23 Rudas Ernő (1918–2006)
  • 23 Schnierer Ferenc (1895–1968)
  • 23 Szente József (1902–1997)
  • 22 Török Sándor (1917–2003)
  • 21 Szebeni György (1922–1979)
  • 20 Németh Ferenc (1891–1984)
  • 19 Horák Ferenc (1915–1990)
  • 17 Lakatos Péterné (1927–1997)
  • 15 Liszt Vilmos (1913–1983)
  • 14 Berecz Béla (1907–1994)
  • 14 Habas János (1917–1985)
  • 14 Horváth István (1899–1966)
  • 14 Laczkovich Miklós (1899–1990)
  • 14 Varga Antal (?)
  • 13 Farkas Benő (1912–1980)
  • 12 Kalmár Tamás (1924–1997)
  • 12 Susán Pál (?)
  • 11 Baranya László (1921–1991)
  • 11 Kiszel Sándor (1917–1998)
  • 11 Lakatos Béla (1923–1976)
  • 10 Smigura Sándor (1927)

Kapcsolódó tartalom:

Perek'56 adatbázis