Titkos kihallgatásoktól a Gyűjtőfogház „Vatikánjáig” – büntetés-végrehajtás az ÁVH fogságában

Az 1948 és 1956 közötti évek a magyar történelem egyik legsötétebb időszakát jelentették. A szovjet megszállás alatt álló országban a hatalmát a sztálini modell szolgai másolásával biztosítani szándékozó kommunista vezetés célja a társadalom teljes körű ellenőrzése volt, amelyet a félelem légkörének megteremtésével igyekeztek elérni. Máig nem tudjuk pontosan, hogy a kommunista hatóságok ezekben az években hány embert sújtottak valamifelé büntetőjogi szankcióval – az esetek jelentős hányadában politikai alapon –, ám számuk a visszafogott becslések szerint is sok százezerre rúg. Többek között ez is kiderült a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) igazságügyi munkacsoportja, a Magyar Börtönügyi Társaság (MBT) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Rendészettudományi Kara által az NKE Rendészeti Oktatási Épület és Kollégiumában április 25-én megrendezett, Igazságszolgáltatás és büntetésvégrehajtás az ÁVH felügyelete alatt című konferenciáján.

Az 1945-től fokozatosan bekövetkező kommunista hatalomátvétel a büntetés-végrehajtás területén is komoly változásokat hozott. Előadásában dr. Lőrincz József ny. bv. dandártábornok, az MBT elnökségi tagja, valamint dr. Estók József ny. bv. dandártábornok, az MBT történeti szekcióvezetője is kitért arra, hogy az 1950. évi II. tv. eltörölte az 1878-ban elfogadott büntető törvénykönyv, más néven Csemegi-kódex több mint hetven éve bevált rendelkezéseit, és bevezette az egyfokozatú büntetési rendszert, amelyben a szabadságvesztés egyetlen formáját a „börtönként” hivatkozott kategória jelentette. Mint Lőrincz József rámutatott, a kommunista hatalom a bűncselekmények súlya szerinti differenciálásra épülő korábbi gyakorlatot elvetve az osztályhovatartozást emelte a mérlegelés szinte kizárólagos sarokpontjává.

A politikai szempontok mentén vezérelt igazságszolgálatás jelentősen megnövelte a büntetés-végrehajtási intézetek terheltségét. Míg ma Magyarországon egy évben mintegy 70 ezer büntetőítélet születik, amelyek 12–13%-a jár szabadságvesztéssel, 1951–52-ben 650 ezer személy ellen indítottak eljárást, és 387 ezer főt ítéltek el, 75%-ukat börtönre – emelte ki Lőrincz József. Az egyre növekvő fogolylétszám az intézményrendszer gyors bővítését tette szükségessé. A problémát a hatalom – szovjet minta alapján – az ún. „nyitott végrehajtási helyek” (gyárak, bányák, üzemek, mezőgazdasági területek stb.) büntetés-végrehajtás számára történt átadásával, az elítéltek munkára fogásával igyekezett áthidalni. Az 1949-ben elkezdődött átalakítások következtében a rabmunkáltatás egyik keretét biztosító ún. őrparancsnokságok, illetve munkahely-parancsnokságok már az egész országot behálózták – mutatott rá Estók József. 1951 végére szerte az országban 46 ezer, egy évvel később 76 ezer fogvatartottat dolgoztattak. A rabok rendkívül kemény munkára történt befogásával (pl. Dunapentele-Sztálinváros és Komló szocialista mintaiparvárossá alakításánál) a hatalom célja hivatalosan a dolgozó nép védelme, az elkövető megjavítása és nevelése, valójában azonban a társadalom megtörése volt.

Rabkórház üvegablakok nélkül

A politikai rendőrség Magyarországon 1950 és 1953 között hatalma csúcsán állt. A már közvetlenül a második világháborút követően kommunista irányítás alá került szervezet az 1949. december 28-án megjelent 4.353/1949. MT. rendelet értelmében – a Belügyminisztériumtól szervezetileg függetlenedve – teljes önállóságot nyert el: az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) 1950. január 1-jétől kezdve közvetlenül a Minisztertanácsnak volt alárendelve.

Mint arra előadásában Bank Barbara rámutatott, az MDP KV PB 1950. február 20-i határozatában a következőképpen definiálta az ÁVH szerepét: „Az ÁVH pártunk kezében olyan kiváló fegyver kell hogy legyen, amely a munkásosztály hatalma, vagy pártunk ellen irányuló minden ellenséges akciót idejében és sikeresen meg tud hiúsítani.” Ennek jegyében 1950-től több büntetés-végrehajtási intézetet (a váci börtön, a Gyűjtőfogház, a Mosonyi utcai Állambiztonsági Fogház, ismertebb nevén Toloncház), valamint internálótábort (kistarcsai, recski, tiszalöki, kazincbarcikai, valamint a legújabb kutatások szerint a bernátkúti és a sajóbábonyi) az ÁVH kizárólagos felügyelete alá rendeltek. Ezek vezetésének feladatai a szervezeten belül a Jogi és Börtönügyi Főosztály néven megalakult, majd Vizsgálati Főosztály névre átkeresztelt VI. Főosztály 2. osztályához tartoztak.

A Mosonyi utcai Állambiztonsági Fogházat, ismertebb nevén a Toloncházat 1950. júliustól fokozatosan vette át az ÁVH, kiszorítva a rendőröket az épületből (amely részben rendőrlaktanyának adott helyet). Bár a szervezet jelentős bővítéseket hajtott végre, a fogház a fogva tartás körülményei tekintetében az egyik legrosszabb körülményeket biztosító büntetés-végrehajtási intézet maradt. Az épületben két olyan cella is helyet kapott, amelyekbe negyven főt zsúfoltak be, annak ellenére, hogy ezekben valójában tíz-tíz elítélt fért volna el viszonylag kényelmesen. Jellemző a Mosonyi utcában uralkodó viszonyokra, hogy bár átadtak egy új konyhát, kilopták a helyiségből az edényeket és az evőeszközöket, így egy ideig a szomszédos laktanyából és a siketek intézetéből szállították át az élelmet a fogházba. Szintén sokatmondó tény, hogy noha az államvédelmisek felépítettek egy zárófalat annak érdekében, hogy a rendőrségtől elhatárolják magukat, 1950. november 22-ét követően – miután az egész épületet az ÁVH foglalta el – a fal teljesen funkcióját vesztette, ezért le is bontották.

A Mosonyi utcai cellákban titkos kihallgatások folytak: a Recskről, Kistarcsáról, a Fő utcából és más intézetekből ide került rabokat hallgatták ki éjszakánként. A fogház területe emellett 1950 telétől hadifogolyszűrő-táborként is működött. Az ide került hadifoglyok egy részének ez azonban nem a szabaduláshoz vezető út utolsó állomását jelentette. Sokakat befogtak kecskeméti repülőtér-építésre, voltak, akik a tiszalöki internálótáborba kerültek, ahol beszálltak a vízierőmű építésének munkálataiba, akik pedig 1951 októberében a kazincbarcikai internálótáborba kerültek, a Borsodi Vegyi Kombinát falainak felhúzásában segédkeztek.

A fogházban rabkórházat is kialakítottak, ahova – a különösen veszélyesnek bélyegzett raboknak fenntartott második emeletre – többek között a recski internáltak is ide kerültek. Az első emeleti kórtermek ablakkereteiben nem volt ablaküveg, így a lebetegedett elítélték sokszor rosszabb állapotban távozhattak a rabkórházból, mint ahogy bekerültek. Emellett mindössze harminc ágy (matracokkal) szolgálta az elítéltek „kényelmét”, holott akár hetven-százhúsz ember is tartózkodhatott egyszerre a kórházban.

„Szubalpin börtön” és az ÁVH mocskos játszmái

Nagy István főhadnagy, a Szegedi Fegyház és Börtön reintegrációs tisztje a Csillag börtön Rákosi-korszakbeli történetéről tartott előadást, míg a NEB Hivatalának kutatója, Szokolay Domokos egy – feltehetően az ellenállásban és az embermentésben is részt vett – tartalékos zászlós, Tix Miklós sopronkőhidai börtönnaplója, valamint Nika Géza, az 1944 őszén Sopronkőhidára áttelepült Vkf. III. sz. bíróság hadbíró századosa visszaemlékezését idézte fel, felvázolva a két forrás összehasonlításában rejlő lehetőségeket.

Prof. dr. Zinner Tibor, a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézet tudományos tanácsadója az 1960-as amnesztiát követően a váci börtönben kitört sztrájk történeti kontextusának felvázolását követően a lázadás okait vette számba. Hangsúlyozta, hogy minden, az esemény okaival kapcsolatos teória fogdaügynöki jelentéseken alapul, az ügyben érdemi tényfeltáró vizsgálatot nem folytattak. A sztrájk a legvalószínűbb elmélet szerint azért tört ki, mert az amnesztia csak az elítéltek szűk körére terjedt ki. Az eseményeknek emellett van egy – rendkívül valószínűtlen – antiszemita olvasta is (az esemény arra adott reakció volt, hogy elsősorban a zsidó származású politikai foglyokat bocsátották szabadon), a harmadik magyarázat szerint pedig az embertelen viszonyokban keresendők a sztrájk (a rabok 80%-a tagadta meg a munkát) kitörésének okai. A sztrájkot követően tizenöt ember azonnal a Gyűjtőfogházba hurcoltak, de csak egyiküket (!) vonták felelősségre, több mint húsz elítélt, köztük Göncz Árpád és Bibó István, Márianosztrára, – Göncz kifejezésével élve – „Magyarország egyetlen szubalpin börtönébe” került, míg százkilencvenhárom foglyot Sátoraljaújhelyre szállítottak. Három hónapon belül az összes ’56-os és politikai elítéltet elvitték Vácról, és a Gyűjtőfogház lett az „organikus” politkaifogoly-gyűjtőhely.

Török Ádám, a NEB Hivatalának kutatója Tiszolczy Lajos pomázi orvos történetén keresztül mutatta be a kommunista „igazságszolgáltatás” embertelenségét. Az 1944-ben az ellenállási mozgalomba és az embermentésbe is bekapcsolódott Tiszolczyt 1952-ben az ÁVH pressziós alapon együttműködésre kényszerítette. Többek között törvénytelen magzatelhajtások (ebbe beletartoztak a szovjet katonák által megerőszakolt és teherbe esett pomázi nőkön végzett abortuszok) végrehajtásával, valamint Horthy-korszakbeli politikai szerepvállalásával (a Magyar Élet Pártja és a Magyar Országos Véderő Egylet Testedzők Köre helyi szervezeteinek tagja volt) zsarolták meg. Feladata – a később keletkezett vizsgálati iratok szerint – a Pomázon tapasztalható jelenségek, valamint „ellenséges elemek” megfigyelése volt.

Az orvos az öngyilkosság szélére került. Kálváriájáról beszámolt egyik ismerősének, páter Bónis Lajosnak (vélhetően közölte vele, hogy róla is jelentenie kell), aki pedig beavatta egy „államellenes szervezkedés” részleteibe: elmondta, hogy tagja egy olyan szervezetnek, amelynek egy rendszerváltás esetén az indulatok megfékezése, a rendfenntartás elősegítése lett volna a feladata. A szervezet célkitűzésével az orvos egyetértett, és csatlakozási szándékát is kifejezte, azonban közölte Bónissal, hogy túl elfoglalt a szervezkedésbe való bekapcsolódáshoz. Az ügy kapcsán Tiszolczyt 1954 szeptemberében letartóztatták. (Bónist már nyáron őrizetbe vették.) 1954 novemberében a Budapesti Hadbíróság a népi demokratikus államrend elleni szövetkezés, valamint államtitoksértés vádjával hatévi börtönre ítélte, amelyet a másodfokon ítélkező Katonai Felsőbíróság 1955 februárjában helybenhagyott. Tiszolczy a nyíregyházi börtönbe került, ahol – hozzáértő szakemberek híján – orvosként is tevékenykedett. 1956 szeptemberében szabadult, a hátrányos jogkövetkezmények alól 1962-ben mentették fel. Ezt követően 1987-ben bekövetkezett haláláig orvosként dolgozott. Már nem érte meg, hogy ítéletét 1990-ben semmissé nyilvánították, 2011-ben pedig a vészkorszakban az üldözöttek érdekében végzett embermentő tevékenységéért a jeruzsálemi Jad Vasem Intézettől posztumusz megkapta a Világ Igaza kitüntetést.

Dachaui minta és a svédül mondott áhítat

A kommunista diktatúra az egyházakat legnagyobb ellenségei között tartotta számon. A „klerikális reakció” elleni harc jegyében számos egyházi személy került valamilyen formában a hatóságok szoros felügyelete alá: a szabadságmegvonás színtere vagy formája lehetett a börtön, a házi őrizet vagy a szociális otthon.

Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követően több, az ÁVH kezelésében lévő büntetés-végrehajtási intézetben is koncentráltan tartottak fogva egyházi személyeket, főként annak érdekében, hogy ne érintkezzenek a többi rabbal, így megakadályozva, hogy segíteni tudjanak a kétségbeesetteken. Emellett a könnyebb megfigyelés, illetve egy esetleges beszervezés és az együttműködés más módszereinek tekintetében is előnyös lehetett ez a konstelláció. A módszer előképét a második világháború alatt a dachaui koncentrációs tábor jelentette, amelyben két barakkban különítették el az egyházi személyeket.

Soós Viktor Attila, a NEB tagja előadásában ebben a tekintetben kiemelte a Mosonyi utcai fogházat, a Conti utcai börtönt, a Gyűjtőfogházat, valamint a váci és a márianosztrai fegyház és börtönt. A Gyűjtőfogház legfelső szintjét – az ott fogva tartott szerzetesek és papok magas számára utalva – egyenesen „kis Vatikánként” emlegették. Vácon számos egyházi személyt magánzárkában helyeztek el, és voltak, akik életüket vesztették az embertelen körülmények következtében. Márianosztrán sokakat dolgoztattak is, a hozzátartozóknak pedig gyakran nagy nehézséget jelentett a csehszlovák határtól nem messze fekvő büntetés-végrehajtási intézetben fogvatartottakkal való kapcsolattartás.

Az állambiztonság gyakran vetette be a házi őrizet eszközét egyházi személyekkel szemben. 1956 előtt ez Mindszenty Józsefet és Grősz Józsefet is érintette, és önkéntes magányra kényszerítették az el nem ítélt, de az egyházi közéletből száműzött Ravasz László református püspököt is. A fogva tartás ezen formájának gyakorlata nem ért véget 1956-ban: Badalik Bertalan veszprémi katolikus püspököt 1957 nyarán a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Hejcére internálták, ahol hét évet töltött házi őrizetben.

Szociális otthonokban (Pannonhalmán, Hejcén, Vácon stb.) főként beteg, idős, polgári foglalkozás végzésére nem alkalmas szerzeteseket helyeztek el a szerzetesrendek működési engedélyének 1950-ben történt megvonását követően.

Az egyházi személyek túlélési stratégiái változatos képet mutatnak. Ordass Lajos evangélikus püspök tíz pontban foglalta össze a mentális egészség megőrzéséhez szükséges mindennapi teendőket, amelyek között angolul és svédül mondott áhítat mellett szépirodalmi művek és tréfák felidézése, valamint dalok éneklése is helyet kapott. A Kádár-korszakban az egyházi személyek közül utolsóként, 1977-ben Lénárd Ödön piarista szerzetest bocsátották szabadon, aki összesen tizennyolc és fél évet ült a rácsok mögött. Lénárd cigarettapapírokra rögzített gondolatai, versei segítségével igyekezett ép elméjét megőrizni.

Fotó: Magyar Vagon- és Gépgyár (MÁVAG), 1949. április 25. A felvétel a gyár dolgozói által a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) adományozott csapatzászló átadásakor készült. A civilek balról jobbra: Zöld Sándor, Donáth Ferenc, az asztal mellett Farkas Mihály, Kádár János. Hidas István szónok, Péter Gábor és a zászlóanya Farkas Mihályné (Käthe Rüdiger).Forrás: Fortepan, Bauer Sándor

A büntetőbíráskodás során elmarasztaltakat eltérő fokozatú büntetés-végrehajtási intézetekben őrizték. Ezeknek története kevésbé vagy alig feltárt a kommunista diktatúra időszakából. Ennek a konferenciának többek között ezért volt kiemelt célja az újabb kutatási eredmények bemutatása, mert nem feledhetők ennek a korszaknak a borzalmai. Az emberek és intézmények történetét át kell adni a mostani, s a későbbi generációnak, hogy mindez még egyszer ne történhessen meg.” Így összegezte a tudományos ülés célját Bank Barbara történész, a NEB tagja.

Nagyon kevés irat áll a rendelkezésünkre erről a korszakról, arról, hogy mi történt ezekben a büntetés-végrehajtási intézetekben, vagy például az internáló táborokban! A kommunista rendszer ugyanis igyekezett azokat megsemmisíteni” - hangsúlyozza Bank Barbara. Ezért emelte ki Lőke Gyula államvédelmi alezredes, az Államvédelmi Hatóság Börtönügyi Osztályának vezetőjének nevét, aki az ÁVH által felügyelt internálótáborokért volt felelős. Lőke 1957-ben azt a feladatot kapta, hogy vizsgálja felül az ezekben a táborokban keletkezett iratokat, és jelezze, melyeket kell később megsemmisíteni. Így az dönthetett tehát az iratok sorsáról, aki maga is kiszolgálója, működtetője volt a kommunista diktatúra megtorló gépezetének - mutatott rá a történész.

Kapcsolódó tartalom:

• Az M5 csatorna Ez itt a kérdés című adásában beszélgetés e témáról (2019.05.13.)

• A konferencia programja