MTI/NEB- 2014. december 11. Megosztás 2014. December 10. A Nemzeti Emlékezet Bizottságának első tudományos konferenciája a hetven évvel ezelőtti újrakezdés szimbolikus eseményéhez, az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásához kapcsolódott. A Parlament Felsőházi termében megrendezett tanácskozást Kövér László, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg. A magyar reményeket lerombolta a geopolitikai realitás 1945-ben, a nemzeti politika azonban a szabad és szuverén államban élő magyarság reményéből akar realitást kovácsolni - mondta Kövér László. A házelnök kifejtette: a válság remény nélkül embertelen. A magyarság a 20. század vesztesei közé tartozott, elhalt milliónyi magyar remény és 1945 megágyazott a szocializmusnak nevezett újabb gyarmati rendszernek. A debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés idején még reménykedhettek abban, hogy a háború befejezése és a szovjet csapatok távozása után létrejöhet egy kiváltságok nélküli Magyarország, demokratikus haza, amely saját kezébe veheti sorsát, ám a nemzeti felelőséggel gondolkozó magyarok mindenütt üldözötté, áldozattá váltak. Nagy árat fizetett a szabadságért egy tehetséges nemzedék - idézte fel Kövér László. Ukrajnán és gázvezetéken innen, demokráciadeficiten és kitiltásokon túl ma is fájdalmasan aktuális a kérdés: lehet-e Magyarország a magyaroké, Európa az európaiaké, vagy a történelem ismétli önmagát és a geopolitika legyőzi a reményt - vetette fel a kormánypárti politikus, majd leszögezte: „Nem vagyok hajlandó feladni a reményt, hogy a valóság jobbá tehető!” Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója előadásában arról beszélt, hogy az 20. századi világháborúk győztesei úgy tüntették fel magukat, mint akik a zsarnokság ellen, a szabadságságért, a kis nemzetek önrendelkezéséért és a demokráciáért harcoltak, holott 1938-ban Münchenben Anglia és Franciaország megegyezett Hitlerrel és átengedte neki Közép-Európát azért, hogy Nyugaton megőrizhesse pozícióit. Majd pedig elfogadták Sztálint, a szovjet diktátort egyenrangú szövetségesüknek és neki szolgáltatták ki a régiót, így folytatva azt, ami Münchenben elkezdődött. M. Kiss Sándor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese előadásában rámutatott: az Osztrák-Magyar Monarchiában erős magyar függetlenségi gondolat a trianoni ország csonkítás után revíziós gondolatként élt tovább. A két világháború közti időszakban volt támogatottsága a radikális rendszerkorrekciónak főként a tulajdonviszonyok terén, ezt jelezte egyfelől a földosztás követelése, másfelől a radikális, antiszemitizmussal érintkező antikapitalizmus jelezte - fejtette ki a szakember. A két világháború közti elitet jellemezve M. Kiss Sándor előbb a kor vezető történészét Szekfű Gyulát idézte, aki neobarokk társadalomról értekezett, majd pedig a radikális Szabó Dezsőt, aki „görénykurzusként” aposztrofálta korát. M. Kiss Sándor idézte Bethlen István 1944-es feljegyzéseit is, melyekben az 1930-as évek miniszterelnöke arról írt, hogy egy gyenge minőségű elit vette át az ország irányítását, amely nem tudott megbirkózni az egyre súlyosabb problémákkal. A világháborúban a hortyista elitet már csupán az a hit kötötte össze a társadalommal, hogy az angolok foglalják el az országot - jegyezte meg a történész. Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója az 1945-46-os kommunista térfoglalás kapcsán azt emelte ki: a világháború végén a magyarok már kívülről várták a megoldást, felszabadulást, ami jól jelzi a Kárpát-medencei ezeréves magyar szupremácia elvesztését. Miközben a nemzetgyűlési választásokon a kisgazda párt nyert, az országos szint alatt kezdettől nagyrészt a baloldali, kommunista-szociáldemokrata erők kezében volt a hatalom. A helyi végrehajtás szintjén pozíciókat túlnyomórészt kommunisták, vagy hozzájuk lojális személyek kaphattak - tette hozzá a szakember. Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője arról beszélt, hogy a magyar polgári lakosság tömeges Szovjetunióba hurcolásának egyik okát Sztálin fogalmazta meg legegyértelműbben: a magyarokat meg kell büntetni. A szakember elmondta, hogy a civil lakosság munkatáborokba szállításának a megtorlás mellett másik oka a Szovjetunió második világháborúban elszenvedett mintegy 30 milliós embervesztesége miatti munkaerőhiány volt. Ezen túlmenően etnika tisztogatásokra is használták a málenkij robotot - magyarul „kis munka” -, ami valójában többéves kényszermunkát jelenthetett sok ezer kilométerre az otthontól. A hadifogolyként elhurcoltak között voltak nők, 13 éves gyerekek, és volt akit 1945. május 30-án, három héttel az európai háború vége után fogtak el és vittek hadifogolytáborba. Egyes visszaemlékezések arról számolnak be, hogy akadtak helyek, ahol alig lehetett katonát találni a hadifogolyként elhurcolt emberek között. Ennek egyik magyarázata lehetett, hogy amikor a szovjet parancsnokoknak egy hadműveletet nehezen, lassan sikerült végrehajtaniuk, nem egyszer arra hivatkoztak, hogy a vártnál nagyobb volt a védősereg. Ezután viszont ennek megfelelő hadifogolylétszámot kellett előállítaniuk - mondta el Bognár Zalán. L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főosztályvezető-helyettese azt mondta, hogy Magyarország külső kényszer és területi követelések nélkül lépett a Szovjetunió elleni háborúba, ellentétben például Finnországgal és Romániával. A szovjet kommunista vezetők magyarok iránti ellenszenvét fokozták az országukban megszálló feladatokat ellátó magyar csapatok által elkövetett atrocitások. A főosztályvezető-helyettes közölte: a megszálló szovjet csapatok Magyarországon is tömegesen fosztogattak, nemi erőszakot követtek el és elhurcolták, gyilkolták a civileket, ahogy azt több más országban is tették. Feitl István, a Politikatörténeti Intézet főigazgató-helyettese a korszak belpolitikájáról szólva azt mondta: a kommunisták nem árulták el, hogy mit akarnak, szemben például a szociáldemokratákkal, akik azt mondták: ma demokráciát, holnap szocializmust. És azt vallották: a szociáldemokrata pártban mindent lehet. A hagyományos polgári demokrácia társadalmi bázisát a szociáldemokrata párt a munkásság, a parasztpárt, az agrárnépesség helyzetbe hozásával próbálta szélesíteni. Ide tartozott a parasztság esetében a földosztás és a szabad szövetkezetek létrehozása, a munkásság esetében pedig a szakszervezetek befolyásának növelése, aminek köszönhetően 1945 végén a munkásság szervezettsége 75 százalékos volt - ismertette a szakember, aki szerint a kisgazdapárt 800 ezres tagsága is a demokratikus tömegeket erősítette. Feitl István felidézte: mindeközben a kommunisták célja a sokat hangoztatott népi demokrácia volt, amely valójában a proletárdiktatúrát jelentette. A kommunisták nem annyira szélesíteni akarták a demokráciát, mint inkább kirekeszteni a társadalom nagy csoportjait, így például a középosztályt és a hagyományos értelmiséget. Gaucsik István, a Pozsonyi Városi Múzeum kutatója az 1945-ös felvidéki helyzetet jellemezve elmondta: a Benes-dekrétumok az általános jogfosztás szomorú dokumentumai, a pozsonyi magyarok deportálása pedig már etnikai tisztogatás volt, de ezen túlmenően felszámolták a magyar állam ott maradt vagyonát is. A felvidéki magyarság ekkoriban vesztette el vékony középosztályát, elitjét és társadalomszervező erejét, önazonosságtudatában sérült közösséggé vált, ugyanakkor a szlovákiai magyar közösség összetartozása, identitása az elnyomatás évtizedeiben természetszerűleg megerősödött. Ma már azonban csak nyomokban létezik - mondta a kutató. Lönhárt Tamás, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanszékvezetője előadásában beszélt arról, hogy a szovjet katonai hatóságok határozott fellépése miatt nem űzték ki a magyarságot Erdélyből, a román közigazgatást egy ideig távol tartották Észak-Erdélytől, ám ennek valódi célja nem a magyarok nemzetiségi jogainak védelme, hanem a kommunisták helyzetének javítása volt. A szovjetek Észak-Erdély visszacsatolásáért cserébe kommunista kormány kinevezését kényszerítették ki Bukarestben. Kapcsolódó tartalmak: A konferencia meghívója Képek Címkék konferencia