Magyar Demokrata- 2016.01.13. Megosztás 2016. January 13. Tavaly év végén ítélet született, igaz, csak első fokon Biszku Béla ügyében. Ez már a második Biszku-per egyébként, az elsőt, amelyben öt és fél év börtönbüntetésre ítélte a bíróság a pártállami politikust, megsemmisítette a másodfokú eljárás. Az újrakezdett perben háborús büntettek vádjával két év szabadságvesztésre ítélte Biszku Bélát első fokon csütörtökön a Fővárosi Törvényszék, a büntetés végrehajtását azonban három évre felfüggesztette. Meghökkentően enyhe ítélet annak, akinek a forradalomhoz köthető sortüzekben keresi a felelősségét az igazságszolgáltatás és a történelemtudomány... Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével beszélgettünk. Hány sortűz dördült el az országban 1956–57-ben, s mekkora volt az áldoztok száma? – A forradalom napjaiban, tehát 1956. október 23. és november 4. között több mint hatvan sortűz dördült el az országszerte. Közülük huszonnégy halálos áldozatot is követelt, a halottak számát mindmáig nem ismerjük pontosan. A dr. Kahler Frigyes vezette egykori Történeti Tényfeltáró Bizottság, akkori közkeletű nevén a „Sortűzbizottság” kutatásai nyomán azt is tudjuk, hogy a legtöbb sortűz, szám szerint negyvenöt, az október 26–29. közötti négy nap alatt dördült el, szoros összefüggésben azzal, hogy a forradalom vidéken is kezdett kibontakozni. A bizottság kutatásai azt mutatták, hogy a kommunista párt akkori keményvonalasai, félve a hatalom elvesztésétől, egyfajta krízismegoldási eszközként használták a fegyveres erőszakot a fegyvertelen civil lakossággal szemben. Céljuk a forradalom leverése volt. Nagy Imre politikai győzelmét követően azonban már nem dördültek el sortüzek a forradalom alatt az országban. Az újabbakra gyökeresen eltérő helyzetben és kifejezetten politikai szándékkal került sor 1956 decemberétől. November 4. után ugyanis kettős hatalom alakult ki Magyarországon, a második szovjet katonai beavatkozás és a szabadságharc fegyveres leverése ugyanis közel sem jelentette a magyar nép politikai ellenállásának végét. A szovjet csapatok, valamint Kádár és köre képezte az egyik hatalmi központot, a másik oldalon pedig a forradalom vívmányait megőrizni kívánó munkástanácsok álltak. Kádár december 4-ig még integrálni szerette volna saját rendszerébe ezt a másik oldalt is, a társadalom azonban világossá tette, hogy nem kér ebből. Az ajánlat elutasítása nyilván meglephette és fel is dühíthette Kádárt. Bosszúból rendelte el az újabb sortüzeket? – Biztosan benne volt ez is. Tény, hogy Kádár ekkor, december legelején fogadta el orosz sugalmazásra az Ideiglenes Központi Bizottság határozatát a rendteremtésről, ami biztosította számára a fegyveres fellépés lehetőségét is. A Kádárhoz és köréhez lojális saját fegyveres erő, a karhatalom újbóli megszervezése után, decemberben a sortüzek újabb hulláma vette kezdetét. Bő egy hónap alatt több mint húsz sortűz dördült el országszerte, közülük a legvéresebb a december 8-i salgótarjáni sortűz volt, amely a most, elsőfokú eljárásban befejeződött Biszku-per egyik vádpontjában is szerepelt. Ezek a sortüzek egyértelműen a kádári megtorlás eszköztárának részei, jellegüket tekintve tehát a társadalommal szembeni megtorló sortüzek. Mit mutatnak a dokumentumok, milyen irányítási, döntési rendszerben kaptak parancsot a pufajkások a sortüzekre? Hol volt ebben a láncolatban Biszku Béla helye? – A sortüzek vizsgálata felvet egy alapvető történeti kérdést, amely a mostani perben vád tárgyává tett két sortűz, a december 6-i, egykori Marx téri, a Nyugati pályaudvar előtti és a salgótarjáni sortűz vizsgálatának is az egyik kulcskérdésévé vált. Ez a kérdés érdemben érinti Biszku szerepének megítélését is. Nevezetesen: mi vezetett a sortüzekhez? Vajon a sortüzek pusztán alkalmi megnyilvánulások, esetleges események voltak, tehát csupán helyi történésekre való lokális reakciókról, egymástól elszigetelt esetek soráról van szó, ahol lényegében csupán az adott helyszínen tartózkodó parancsnokok konfliktuskezelési képességén, helyzetértékelésén és döntésén múlott, hogy eldördültek-e a fegyverek? Avagy a helyi történések mögött tetten érhető egy központi hatalmi-politikai akarat, amely elvezet a tényleges erőszakig? Másként fogalmazva, a sortüzek az MSZMP vezetésének tudtával, jóváhagyásával vagy éppen kezdeményezésére történtek-e? És így pedig terheli-e felelősség a legfőbb pártvezetést, közte Biszkut a sortüzekért? Akik éltek a pártállamban, ismerik annak működési mechanizmusát, azok valószínűtlennek tartják, hogy csak úgy, rögtönzésszerűen bele mertek volna lőni a tömegbe a hatalom fegyveresei… – A kérdés hol látensen, hol jobban kiéleződő történészi viták tárgya, immáron több mint két évtizede. Az értékelések részben a pártállami diktatúra által gyártott és töredékesen ránk maradt dokumentumok különböző történeti interpretációján alapulnak, részben a pártállami diktatúra működésének, döntési-felelősségi mechanizmusainak eltérő megítéléséből fakadnak. A kérdések mindazonáltal végső soron a pártállami diktatúra lényegét feszegetik. Véleményem szerint Biszku szerepe és felelőssége a sortüzekben is csak a pártállam döntéshozatali mechanizmusainak kontextusában ítélhető meg. Erről különben két évtizeddel korábban a német történetírás mellett az ottani igazságszolgáltatás is kialakította álláspontját Egon Krenznek, az NSZEP első titkárának és társainak jogerős elmarasztalásával. Milyen dokumentumok árulkodnak Biszku szerepéről? – Tudjuk, hogy a párt vezetője, Kádár János legelső intézkedéseinek egyikeként megbízta Uszta Gyulát a Katonai Tanács fölállításával. November 21-én pedig az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága a párt kapcsolattartójaként a tanácsba delegálta Földes Lászlót. December elején, a már említett IKB-ülésen megszületett a döntés az erőszak politikájáról és a fegyveres fellépés lehetőségéről, Földes pedig már az új „vonal” ismeretében vehetett részt a Katonai Tanács december 4-i ülésén. Az erről fennmaradt rövidített jegyzőkönyv szerint a párt delegáltjaként egyértelműen agresszívebb lépéseket követelt, és itt hangzottak el az ekkor már IKB-tag Uszta hírhedt szavai a gyors és kegyetlen leszámolás szükségességéről, amit ott senki sem utasított vissza. Ne feledjük, a forradalmároknak ekkor csak elszórt és a szovjet hadsereg jelenléte miatt elhanyagolható fegyveres ellenálló ereje maradt, vagyis olyan erő, amellyel szemben fegyverrel kellett volna fellépni. A hatalomnak ugyanakkor továbbra is kiterjedt társadalmi-politikai ellenállással kellett szembenéznie. A december eleji fordulatot követően dördültek el a fegyverek először Budapesten a Marx téren, majd Salgótarjánban, Egerben és az ország számos más pontján. Biszku a döntéseket meghozó legszűkebb pártvezetés tagjaként egyetértő voksával megszavazta a határozati javaslatban eredetileg még nem is szereplő, abba utóbb beleszerkesztett, immár a fegyveres fellépés lehetőségét biztosító párthatározatot. Ráadásul később, belügy miniszterként, mint a sortüzekért adott kitüntetések előterjesztője, közvetlenül elismerte a karhatalmisták szerepét. Mi az, ami miatt ilyen hosszan elhúzódik ez a per, mi az, ami fontos lehetne a bizonyítóerejű tények, dokumentumok közül, de elkerüli az igazságszolgáltatás figyelemét? És vajon mi vezetett a feltűnően enyhe ítélethez? – Ez még egy folyamatban lévő büntetőügy, amelyet nem tisztem értékelni. Amit történészként ehhez mégis hozzá lehet tenni: valóban az egyik legtöbbet taglalt kérdés, hogy írásba foglalt, közvetlen, a pártvezetéstől származó tűzparancsot nem ismerünk. Ezt a kérdést azonban, ha értjük a kor viszonyait és a pártállam működésének lényegét, meg kell hogy előzze három másik alapprobléma. Egyfelől megfordíthatjuk a kérdést: vajon tényleg leadhattak volna az országban bő egy hónapon keresztül összesen több mint húsz sortüzet az MSZMP akkori vezető testületének akarata nélkül? Másrészt, szükség volt-e egyáltalán írásba foglalt tűzparancsra, illetve érdeke volt-e Kádárnak és körének, hogy elvárásaikat írásba foglalják? A válasz az előbbi kérdésre egyértelmű nem: a diktatúra működéséből fakadóan a hatalomnak nem volt szüksége, hogy közvetlen, írásos tűzparancsot adjon ki. Tudjuk jól, hogy különösen a korai, átmeneti időszakban, már csak az ideiglenességből fakadóan sem keletkeztek gyakorta írásos utasítások, a döntések szóban hangzottak el. Ráadásul Kádár, aki maga is aktív szerepet játszott az ’56 előtti törvénysértésekben (majd maga is Rákosi áldozatává vált), nem véletlenül mondta 1956 novemberében, hogy „még egyszer nem csináljuk, hogy mindenért, ami ebben az országban történik, a párt a felelős”. Nem véletlen tehát, hogy ódzkodott a szó szerinti jegyzőkönyvektől, az utasítások, parancsok írásos rögzítésétől. Amúgy sem tartották valami bátor embernek, állítólag rekordidő alatt tört meg annak idején az ávós kihallgatók nyomása alatt – A szovjet pártpolitikusok kegyéből lett első emberré, de politikailag ekkor még meglehetősen kiszolgáltatott volt. Néhány héttel korábban akár egy bosszú-per fővádlottja is lehetett volna. A bátorságáról csak annyit, igyekezett jó előre megakadályozni, hogy később a párt vezető testületének fejeként felelősségre lehessen vonni korábbi törvénytelen, és tegyük hozzá, embertelen döntésekért. Nagyon fontos látni tehát, hogy a pártállami diktatúra által gyártott, a diktatúra működtetőinek érdekei szerint összeállított iratokból kell a történéseket rekonstruálnunk. Ez pedig nemcsak bizonyos, a jogállamban magától értetődőnek tekintett dokumentumok hiányát magyarázza, hanem arra is figyelmeztet, hogy a diktatúra sajátos kifejezésmódjával készült, sokszor félrevezető megfogalmazásokkal teli iratok elemzésekor rendkívül körültekintően, komoly történészi forráskritikával kell eljárni. A szóbeli eligazítások rendszerében az írásba foglalt eufemizmusok a döntéshozók későbbi védelmét is szolgálták. Olyan elszólásokból vagyunk kénytelenek dolgozni, mint Marosán hírhedt, önleleplező mondata a salgótarjáni sortűz előtt, miszerint „mától kezdve lövünk”. Összességében tehát a valóban elhangzottakra sokszor csak következtetni tudunk. S emiatt felértékelődik a már ismert dokumentumok (mert újak nem igen kerültek elő) történészi interpretációinak szerepe. Ezek szerint lehet olyan interpretáció is, amely részben-egészben felmenti a felelősöket? – A mozaikokat összerakva és a történeti folyamatot elemezve, a pártvezetés és Biszku szerepét tekintve alapvetően osztom Rainer M. Jánosnak egy 2011-es interjújában elmondott nézeteit, miszerint „az új karhatalom egységei politikai felhatalmazást kaptak arra – mert ehhez kellett politikai akarat –, hogy lépjenek fel a tüntetésekkel, demonstrációkkal szemben, és szerezzenek látványosan érvényt az új kormány politikájának. De Kádár – aki akkor miniszterelnök is volt – nemhogy minden fontos döntésbe bevonta a pártot, hanem éppen ott, a legszűkebb körben kezdeményezte ezeket. Véleményem szerint tehát az Ideiglenes Intéző Bizottság minden tagja felelős a sortüzekért.” Ehhez csak Biszku Bélának a pártvezetés mindenhatóságáról 1958 elején elmondott szavait érdemes hozzátenni: „amit a Politikai Bizottság meghatároz, az egyes kommunistáknak is és a politikai nyomozó állománynak, hogy úgy mondjam, az asztalon lévő bibliának [sic!] kell lennie…” Megítélésem szerin, Kádár, Münnich, Marosán és Biszku felelőssége, hogy csak a legfontosabb neveket említsem, történetileg nem kérdőjelezhető meg. Milyen tapasztalatokra tett szert a lengyel testvérszervezetnél? Ott mi az elszámoltatás alapfilozófiája? – A kommunista bűnök felelősségre vonása Lengyelországban eltérő formában és struktúrában működik. Ott a történészek és az ilyen ügyekre szakosodott ügyészek egy intézményen, a Nemzeti Emlékezet Intézetén belül tevékenykednek. De a lengyel felelősségre vonási gyakorlatnak is vannak ellentmondásai. Éppen néhány hete lángolt fel újra a közéleti vita arról, hogy a 45 emberáldozatot követelő, 1970-es tengermelléki sortüzek fő politikus felelőseit miért nem sikerült elítélni. Az önök intézete fontos és izgalmas munkát végez, akárcsak a Retörki és a Veritas. Mi az oka annak, hogy az elért eredményeket a média nem a kellő hatékonysággal tárja a nyilvánosság elé? Másrészt valljuk be, a magyar társadalom tagjainak egy része csak a mának él, saját komfortját építgetve, nem érdekli a múlt, s talán a jövő sem… Lehetséges, hogy ezért sem keltett össznépi felháborodást Biszku Béla szembeszökően enyhe ítélete? – Ezen a téren még valóban nagyon sok a teendő, bár vannak pozitív példák is. Szeretnék utalni a tavaly november 25-én, az MTA Dísztermében megrendezett nemzetközi Gulag-konferenciánkra, vagy az ELTE-n éppen a lengyel testvérintézménnyel együtt szervezett, a két kommunista diktatúra sortüzeit összehasonlító konferenciánkra, amelyeket mind tudományos szempontból, mind a társadalmi érdeklődés és az áldozatok előtti méltó emlékezés szempontjából fontos eseményeknek tartunk. Mindkét konferenciát jelentős társadalmi és médiaérdeklődés övezte, nagyon megerősítő visszajelzéseket kaptunk mind az előadók, mind a hallgatóság részéről. Ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy a fiatalabb generációkat csak nagyon különböző eszközökkel lehet megszólítani. Ezen a téren nagyon jó visszhangja volt például az úgynevezett rendhagyó történelemóra kezdeményezésünknek. Kollégáimnak is megrendítő volt megtapasztalni, hogy az egykori Gulag-túlélőkkel való személyes találkozás hogyan tette átélhetővé és élményszerűvé a fiatalok számára a diktatúra borzalmait és tömeges tragédiáját. „A bizottság kutatásai azt mutatták, hogy a kommunista párt akkori keményvonalasai, félve a hatalom elvesztésétől, egyfajta krízismegoldási eszközként használták a fegyveres erőszakot a fegyvertelen civil lakossággal szemben. Céljuk a forradalom leverése volt. Nagy Imre politikai győzelmét követően azonban már nem dördültek el sortüzek a forradalom alatt az országban. Az újabbakra gyökeresen eltérő helyzetben és kifejezetten politikai szándékkal került sor 1956 decemberétől” A Biszku-perrel kapcsolatban megjelent írások a sajtóban A Demokrata cikke Címkék Földváryné Kiss Réka
