Országos tanulmányi versenyt rendeztek a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából

Mv: Míg ma egy település számára a börtön munkahelyteremtést, a kommunista érában a szenvedések éveit jelentette. Akkor is, ha nem rácsok, hanem szögesdrót határolta. A dédapák nem beszélhettek, a nagyszülők nem mertek, a szülők pedig már nem hallottak róla. A Gulág szörnyűségeiről már a negyedik generációja nem tanulhat, illetve csak az elmúlt években került be a tananyagba a második világháború utáni időszak elhurcolásainak, kegyetlen munkatáborainak időszaka, de mindmáig sok a fehér folt. Pedig ahhoz, hogy értsük a mai világot, és tervezhessük a jövőt, fontos a múlt évszázad közepén történtek ok-okozati összefüggéseinek a megértése is. A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében országos tanulmányi versenyt hirdettek, melynek döntőjét a héten rendezték. Az eseményen Horváth Ágnes is ott járt.

R: Honnan érkeztetek?

Megszólaló: Edelényből, a Szent János Görögkatolikus Gimnázium és Szakgimnáziumból. A versenynek különböző részei voltak. Az első fordulóban képeket kell felismerni személyekről és tájakról, például lágerekről, vagy földrajzi helyekről.

Megszólaló2: Az interneten sajnos még nem sok mindent találni, de amit találtunk, azt mindent megnéztünk és memorizáltunk. Illetve a verseny oldalán is voltak kitéve képek, térképek, de felkészítő tanárunk is amilyen könyvet csak tudott, előkutatott nekünk.

R: Hányadikosok vagytok?

Megszólaló: 11.

R: Tanultál a Gulágról már?

Megszólaló: Eddig nem sokat.

Megszólaló2: Tóbiás Krisztina a tanárnő.

Tóbiás Krisztina Marianna, történelemtanár, Szent János Görögkatolikus Gimnázium és Szakgimnázium: Az új tanmenet szerint 11. év vége körül kellene, illetve hát ők már előnyben vannak, hiszen sokkal mélyebben és áthatóbban tanulmányozták ezt a történelmi részt. Nagyon-nagyon kevés anyag volt eddig róla. Tulajdonképpen az egyetemen nekünk még nem is tanítottak semmit. Tehát az, amit mit tudunk, az saját kutatómunka vagy érdeklődés. Úgyhogy nagyon hasznos és jó dolog nekünk azt gondolom, pedagógusoknak is, hogy lehetőség van a Gulágról beszélni.

R: Bank Barbara, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a tagja. Ahogy néztem, hogy átadja a díjakat arra gondoltam, hogy tulajdonképpen ezek a diákok is ennyi évtized elteltével valamiféle gyűjtőmunkát is folytattak, merthogy rengeteg feltáratlan tudás van még.

Bank Barbara, történész, Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja: Hát egy versenyre tankönyvekből nem tudnak készülni. Internetről, könyvekből, szakirodalomból, amiket mi adtunk nekik, cikkekből gyűjtötték őket, képeket, ami ezzel foglalkozik. Adták egymásnak, úgyhogy egy nagyon nagy kutatómunka és a vége ez a verseny. Én azt gondolom, hogy mind a 21 csapat nyert ezzel, akik bejutottak a döntőbe. Voltak olyan csapatok, akik felkerestek embereket a környezetükben, akik még élnek, akiket elhurcoltak, számunkra is újdonságot adtak.

R: Mit gondol egyébként, hogy mennyi ideig fogunk újdonságokkal találkozni ebből az időszakból?

Bank Barbara: Ez a másfél-két év rámutatott arra, hogy még mindig vannak fehér foltok, és erről tényleg nem volt szabad beszélni, de most is vannak olyan emberek, akik most sem szívesen beszélnek erről az időszakról. Benne van a zsigereiben a félelem. És az a több százezer ember, aki útközben, kint a táborban, vagy hazatérés közben haltak meg, azokról szó sincsen, mert azok nem kerülnek bele semmilyen nyilvántartásba. Hát ő róluk becslések vannak és az útközben meghaltakról annyi, hogy kidobták a vagonból őket és kész.

Megszólaló2: Nekem a családon belül is volt, de őket már nem ismertem. Viszont Szolyván a megemlékezésen találkoztunk Hartmann Klárával, akivel készítettünk ott egy ilyen kis beszélgetés is, őt mutattuk be az esszénkben, és akivel most elérhetőséget is cseréltünk már, és most is várja a képet és az esszét. És ő 14 évesen került elhurcolásra, a szülei már nem éltek, senkije nem volt, és amiket át kellett élnie, hogy ő nem csinált semmit, és mégis verték, ütötték, kínozták, éheztették, illetve utána dolgoznia kellett Szibériában és Kazahsztánban. Nagyon megrázó volt. És ő ezeket a történeteket ahhoz képest pár könnycseppel el tudta már nekünk mesélni.

Megszólaló: Ok nélkül szenvedtek ezek az emberek, hiszen nem követtek el semmit. Úgyhogy abban a tudatban kellett elviselniük a veréseket és a megaláztatásokat, hogy ők nem tettek semmit, és muszáj volt mégis.

Tóbiás Krisztina Marianna: És vannak (...) történetek, és van még túlélő is. Kutatni még lehet. Lehetnek más versenyek, vagy csak egész egyszerűen nem lehet tudni, hogy nem egy szakdolgozat fog ebből kikeveredni valamelyiknek, vagy a doktori disszertációhoz egy anyag. Úgyhogy azt gondolom, jó alapot kapott a gyerekek arra, hogy tovább menjenek ezen az úton. Helyettük szedtek össze a vasút mellett embereket és mentek tovább. Muszáj beszélni róla. Az a gyerek, aki most itt sikerélményt szerzett, valószínűleg a szüleivel is beszél, a szülők is érdeklődnek, de ott van a baráti kör is. Tehát ha már csak idáig eljutunk, azt gondolom, hogy többet tettünk meg annál, amit eddig megtettek emberek.

R: Haraszti György, a Gulág Emlékév szakmai tanácsadója.

Haraszti György, oktató, Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem: Nem az a fontos, hogy a kormányzat emlékévet hirdet. Nem az a fontos, illetve nagyon fontos, hogy sok önkormányzat, tudományos és nem tudományos egyesület emlékezik meg, hanem ez tovább él a következő generáció számára. Pont azok számára, akiknek már a nagyszüleit vagy a dédszüleit érintette ez, és ez a diákságnál, tanuló ifjúságnál szélesebb kör nem lehetséges. Ha őket ez valamilyen módon megfogja, és 61 néhány csapat képes volt több mint három és fél hónapon keresztül versenyezni, a döntőbe 25 csapat eljutni, 3 csapat győztesként, akkor ez tulajdonképpen egy maximális siker.

R: Bemutatkoznak a győztesek?

Megszólaló3: Gulyás István Flórián.

Megszólaló4: Bozsik András.

Megszólaló5: Kaposvári Lóránt.

Megszólaló4: Felkészítő tanárunknak volt ez az ötlete, egy Gulág túrán, egy emléktúrán hát menjünk erre a versenyre, merthogy ez van.

Majorszki András, történelemtanár, Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium: Majorszki András. Miskolcon a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumból érkeztünk. Iskolánk nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a Gulág, a málenkij robot történetét feltárjuk, és két komolyabb emléktúrán is részt vehettek a diákjaink. Tehát eredeti láger helyszíneket járhattak be.

R: Volt, ami nagyon megdöbbentett?

Megszólaló3: Leginkább a távolság volt az, ami engem megdöbbentett, és még nem is mentünk ugye teljesen a Gulág Szovjetunió részére.

Megszólaló4: A táborhelyeket meglátogattuk és általában mindegyik úgy nézett ki, hogy egy nagy síkságon volt, és ilyen mocsaras vidéken. Szóval én is úgy el tudtam képzelni, hogy itt valamikor emberek szenvedtek. Főleg amikor így a távolba néztem és gondoltam, hogy valamikor több százezer embertársam is ugyanígy nézett a távolba és hazavágyódott.

Majorszki András: Andrásnak voltak ilyen családi kötődésű történetei, amelyek motiválták arra, hogy ezzel a témával foglalkozzon, mert erről mi azért sokat beszélgettünk.

Megszólaló4: Dédapám volt fogságban, ahogy szerintem sok magyar nemzettestvérünknek is a dédapja, és engem azért is izgat, mert ugye otthon a történelem a nagy téma, nagyon sok ilyen hadifogoly és katonatörténetet hallottam, és ezért érdekel engem ez a Gulág témakör.

R: Mit gondoltok, hogy miért érdemes akár egy ilyen versennyel a diákokkal előásatni a múltat?

Megszólaló3: Ha a múlt hibáit megismerjük, akkor a jövőben remélhetőleg nem fogjuk őket elkövetni, és hogy emlékezzünk az áldozatokra.

Majorszki András: Tényleg ez a verseny adott egy mélységet ennek az egész témának.

R: Másképp látjátok a világot?

Megszólaló4: Szerintem másképp látja, legalábbis én, amikor olvastam a szakirodalmakat, meg ugye a történteket a kályha mellett, éppen ettem anyukámnak a borsólevesét, akkor ez így megérintett engem, hogy ez most így ér, és közben meg olvasom, hogyan szenvednek. Szóval igazából így szerencsésnek éreztem magam, és ezt el is mondtam a családomban is, hogy ez tényleg nagyon fontos, hogy ezt lássuk, hogy mi ilyen körülmények között lehetünk, és most nem kell ezeket a szenvedéseket nekünk átélnünk.

R: Menczer Erzsébet, a SZORAKÉSZ elnöke. Nem tudom, hogy mióta mer mesélni vagy tud mesélni az édesapja történetéről?

Menczer Erzsébet, elnök, Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete: 1989 óta. Addig nem tudtam, hogy mi történt a szüleimmel. Nekem édesapám és édesanyám is Gulág elítélt volt. Voltak az embernek benyomásai fiatal korában, ami egy erős indulatot váltott ki, hiszen egy rakás tiltás volt. De, hogy mi, miért történik arra igazából 1989-ben kaptunk a bátyámmal választ, amikor az édesapám elmesélte nekünk, hogy mi történt velük és több mint nyolcszázezer ártatlan magyarral. Na onnantól kezdve beszélek, hogy mikor hallják meg az ember szavát, ez mindig függ a politikai érzékenységtől, politikai oldalaktól és a kormány és a társadalom erre a témára való odafigyelésétől és affinitásától. Az én meglátásom szerint egyáltalán emlékezet-politika akkor lehet Magyarországon, amikor jobboldali kormány van. Mert ha megnézzük, az összes emléknap, ami a rendszerváltás óta született, az mind jobboldali kormányok idején lett törvénybe foglalva és hát egyáltalán a kommunista elnyomórendszer bűneit feltáró tevékenységek. Akár csak a Terror Háza Múzeum vagy majd év végén átadandó, szovjet megszállás áldozatainak emlékműve, vagy a német megszállás áldozatainak emlékműve, ami már áll ugye a Szabadság téren, vagy a most átadandó málenkij robot emlékpark, ezek mind-mind jobboldali kormány idején születnek meg. És ekkor képes a média is odafigyelni mindazokra a mondatokra, történészi szavakra, kiállításokra, amit azért mi teszünk már 27 éve.

R: Azt mondta, hogy ez most már a negyedik generáció, aki jóformán nem is tanul a Gulagról.

Menczer Erzsébet: Valóban így van. Tanulni soha nem tanult senki, mert a mi szüleink, nagyszüleink ugye átélői, megélői voltak a történelemnek. És amikor, akár a kényszermunkások '49, '48, '47-ben amikor hazajöttek vagy a Gulag rabjai '53-'55-ben, hallgatási fogadalmat kellett hogy tegyenek, alá kellett írniuk, hogy tilos erről bármit is beszélni, különben visszaviszik őket és a családtagjaikat is. Ez egy nagyon erős fenyegetés volt.

R: Hány embert érint ez a tragédia, amiért érdemes a pokolra emlékeztetni.

Menczer Erzsébet: Szerény számításaink szerint több mint nyolcszázezer ártatlan magyart hurcoltak el kényszermunkára, illetve ítéltek el súlyos évekre és vitték a Gulagra. Sosem lesz ez pontos szám. Csak gondoljanak bele, 2016 tavaszán jelenti be a honvédelmi államtitkár úr, hogy most találták meg moszkvai levéltárban 450 ezer magyar hadifogoly iratanyagát, most fogják hazahozni. Tehát először is nem volt ennyi hadifogoly, csináltak. Ennyi katonánk sem volt és ők sem hadifogolyként voltak kezelve, hanem vagy kényszermunkásokká váltak vagy politikai elítéltekké. Nyilván lesz átfedés az eddigi kutatások, meg a hazahozandó iratok között, de ez a szám, ez fel fog menni egymillió fölé. Gondoljunk bele azokba a családokba, akik itthon maradtak és elvették mindenüket, kitelepítették őket, internálták őket, Recskre zárták őket, börtönbe zárták őket. Én azt mondom, hogy 2,5-3 millió ember szenvedett egészen 1956-ig, amíg fel nem lázadtak és azt nem mondták, hogy elég volt.

R: Ön az édesapja szemébe nézhetett, hogy az édesanyja szemébe nézhetett, nyilván valamiféle érzelmi érintettség is volt, ami miatt nagyon közel van az a hetven év, ami ezeknek a diákoknak borzasztóan távol van.

Menczer Erzsébet: Ugye ma még mindig azzal küzdünk, hogy mit tanítunk a diákoknak és mit nem. Tehát a történészeknek és a történelem tanároknak óriási felelőssége van abban, hogy mi fog belekerülni a történelemkönyvbe, ezért dicséretes, hogy ma ennyien itt voltak. Az, hogy végre 2,5 éven keresztül a társadalom figyelmét ráirányítottuk egy hetven éven át letagadott szenvedéstörténetre, egy vészkorszakra, ez innentől kezdve letagadhatatlanná válik. De még mindig vannak ma Magyarországon olyanok, akik elbagatellizálják, hogy ez nem történt meg, de megtörtént.

- Zene -

Mv: Országos tanulmányi versenyt rendeztek a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, ott készült Horváth Ágnes összeállítása.