„Ne csak őrizd, gyűlöld is!”

Miközben a kommunizmus a humanizmust, az ember felszabadítását és boldogságát hirdette, Recsken – és még sok más helyen – nagyüzemi módon működtette terrorgépezetét – mondta a lapunknak adott interjúban Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke. Emlékeztetett, a kommunisták a magyar társadalom minden másként gondolkodó tagját ellenségnek tekintették. M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese arról beszélt, Recsk, Kistarcsa, Sajóbábony és Tiszalök voltak a leghírhedtebb táborok. Ahol egyébként az őrök jelszava az volt: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Vasárnap lesz hetven esztendeje, hogy létrehozták a recski kényszermunkatábort.

– Mit szimbolizál Recsk?

– Földváryné Kiss Réka: Ha azt mondjuk, hogy Recsk, akkor az Andrássy út hatvanat sem szabad elfelejteni. A kényszermunkatábor és az ÁVH központja a magyarországi kommunista diktatúra, a terror és az erőszak közös szimbóluma. Magukba sűrítik az egész Rákosi-korszakot, annak minden embertelenségét.

– Mi volt a tábor lényege?

– Földváryné Kiss Réka: Recsk olyan titkos internálótáborként működött, ahol a foglyokat a szovjet Gulag mintájára rabszolgaként dolgoztatták. Az internálásnak az volt a lényege, hogy az embereket bármiféle bírósági ítélet, határozat híján el lehetett zárni a külvilágtól. Még egy koncepciós eljárásra sem volt szükség. Az internálást, amely egyébiránt régi intézmény, nem a kommunisták találták ki, de azt, hogy a társadalom ellen ilyen, ha szabad így fogalmazni, nagyüzemi szinten alkalmazzák, ők fejlesztették tökélyre.

– A kényszermunkatáborok ötlete kinek a fejéből pattant ki?

– M. Kiss Sándor: Recsket 1950-ben hozták létre. Amikor utóbb Hegedüs András volt miniszterelnökkel erről beszélgettünk, azt mondta, valamiféle tervteljesítés jegyében született az ötlet. Mivel volt ott egy kőbánya, adódott, hogy ez legyen a helyszín.

– Földváryné Kiss Réka: A mintát nyilvánvalóan a Szovjetunió táborai szolgáltatták, Recsk létesítéséről a pártvezetés legfelsőbb szintjén, az MDP Titkárságán döntöttek. A Péter Gábor-féle Államvédelmi Hatóság 1950-től teljesen önálló, még a Belügyminisztériumtól is független szervezetté, hatalmi tényezővé nőtte ki magát. Az ÁVH ekkor szerezte meg az internálótáborok felett a felügyeletet. Rendkívül fontos elmondani, a jogilag internáló-, valójában kényszermunkatáborokban rendkívül rideg viszonyok uralkodtak. A visszaemlékezőktől tudható, hogy az őröknek nem kellett elszámolniuk az emberi élettel, s a válogatott kegyetlenkedések és brutalitások ellen sem lépett fel senki. A rabok gyakorlatilag teljesen ki voltak szolgáltatva az ÁVH-sok kényének-kedvének, rosszindulatának.

– M. Kiss Sándor: A jelszavuk mindent elmond: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!”

– Lehet példákat említeni?

– Földváryné Kiss Réka: Számtalan szörnyű esetre derült utólag fény. Például felküldtek egy rabot villanyt szerelni egy oszlopra, majd a részeg őr – azzal a felkiáltással, hogy a fogoly szökni próbál – egyszerűen lelőtte. Óriási a kontraszt, hiszen miközben a kommunista propaganda a humanizmust, az ember felszabadítását és boldogságát hirdette, Recsken – és még sok más helyen – nagyüzemi módon működtette terrorgépezetét. S van még itt valami, amit mindenképpen meg kell említeni Recsk kapcsán. Ha megnézzük, hogy ki volt az a durván ezernyolcszáz ember, aki ebbe a táborba került, akkor azt látjuk, hogy a magyar társadalom minden szegmense képviselve volt.

– Politikai, vallási és társadalmi hovatartozástól függetlenül?

– Földváryné Kiss Réka: Igen. Recsken egymás mellett törte a követ az az alternatív politikai elit, amelynek tagjai ugyan különféle irányzatokat képviseltek, 1944-ben mégis nyakig voltak a nyilas- és németellenes harcban, a saját bőrüket kockára téve mentették a zsidókat és az egyéb okokból üldözötteket. Ezek az emberek nem voltak kommunisták, s egy 1945 utáni, valóban demokratikus átalakulásban vezető szerepet játszhattak volna. Zimányi Tibor, Benkő Zoltán, Jónás Pál említhető közülük. S ugyancsak ott görnyedeztek mellettük a két háború közötti katonai és polgári elit prominensei. Aztán azok a volt szociál­demokraták, akik nem akarták elfogadni, hogy pártjukat bekebelezték a kommunisták. Voltak rabok a német koncentrációs táborokból, az egyszeri hatvani vasutasok, akik részt vettek a ferencesek küszöbön álló kitelepítése miatt kialakuló spontán tüntetésen, munkások, parasztemberek, kulákok. S mindezen túl azok a kommunisták, akik a moszkvai irányvonaltól eltérően képzelték el hazánk jövőjét. Összességében elmondható, azok kerültek Recskre, akiket az uralmon lévő kommunisták ellenségnek bélyegeztek – azaz gyakorlatilag a társadalom minden rétegét ide lehet számítani.

– M. Kiss Sándor: Miután Benkő Zoltánt 1948 októberében letartóztatták, az egyik kihallgató tiszt fasisztának nevezte. Benkő azzal vágott vissza, hogy 1944-ben többek között a Gömbös-szobor felrobbantásában is részt vett, mire a tiszt közölte vele: „Aki tudott robbantani 1944-ben, az tud 1945 után is.” Ez egy hátborzongatóan tömör mondat, amely kiválóan megragadja a kommunista észjárás lényegét.

– Mennyien haltak meg Recsken a kínzások, a primitív bánásmód következtében?

– Földváryné Kiss Réka: Mivel a fennmaradt nyilvántartások nagyon hiányosak, így pontos számot nem tudunk mondani. A tudományos közmegegyezés százat meghaladó számot sejtet.

– Kik voltak az őrök, és mi lett a sorsuk?

– Földváryné Kiss Réka: Recsk az egyik legnagyobb tabuja volt a rendszernek. Az emberek egymás között természetesen megpróbálták feltárni a múltat, és az 1956-ban elmenekült volt rabok is sokat beszéltek a nyugati sajtóban a kommunisták bűneiről, ám az egyik legnagyobb hatást mégis a Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia jegyezte Recsk című film érte el 1989-ben. Ez az alkotás nemcsak a rendszerváltásban, hanem a kommunista diktatúra erkölcsi megsemmisítésében is múlhatatlan szerepet játszott. A két alkotónak még a nyolcvanas években sikerült interjúkat készítenie az egykori őrökkel – ami azért is érdekes, mert a rendszerváltozás után az egykori ávósok egyre kevésbé bizonyultak nyitottnak. Akkor és ott azonban beszéltek a saját szerepükről. A legtöbben persze megpróbálták megmagyarázni, hogy mit miért tettek, vagy egyenesen mentegették menthetetlen cselekedeteiket, illetve magát a rendszert. S amit külön hátborzongató volt látni, az az egykori rabok és őrzőik közötti elképzelhetetlenül éles kontraszt. A hajdani rabok ugyanis mind erkölcsileg, mind társadalmi állásukban messze-messze felette álltak hajdani kínzóiknak.

– M. Kiss Sándor: A dokumentumfilm nemcsak idehaza, hanem külföldön is zajos sikert aratott. Franciaországban elnyerte az úgynevezett Félix-díjat, melyet a dokumentumfilmek Oscarjának is neveznek.

– Mi tudható a film készítéséről?

– M. Kiss Sándor: A forgatást számos furcsaság kísérte. Amikor például Gyarmathy Lívia kiszállt Recskre, kiszúrták a kocsija kerekét. Aztán azt is érdemes visszaidézni, amikor meglátogattuk az egyik volt recski ÁVH-s tisztet a Déli pályaudvar közelében. Megkérdeztük, hogy az „elvtárs” hajlandó-e beszélgetni velünk a munkásmozgalom történetéről. Kötélnek állt, olyannyira, hogy engem még sörrel is megkínált. Aztán amikor finoman „ráfordultunk” Recskre, ő hirtelen kiugrott a szomszédba telefonálni, s ránk hívta a rendőrséget. A kiérkező – vélhetően álcázott rangot viselő – őrmester jóindulatúan annyit kérdezett a feljelentőtől, hogy a sört „ki töltötte ki a Kiss elvtársnak”? A válasz után leszögezte, ha ez a vendéglátó volt, akkor itt nincs erőszakos behatolás, mint ahogy a telefonban állította. Utóbb aztán az „őrmester” már a gangon a szemünkbe nézve azt mondta, ha folytatjuk ezt, akkor erősen megüthetjük a bokánkat. S akad itt még egy rendkívül súlyos mondat, ami akkor hangzott el, amikor Gyarmathy Lívia a már kész filmet Zuglóban, az akkori Lumumba, a mai Róna utcában a filmgyárban levetítette egy volt ávós parancsnoknak. Utána, ahogy a Thököly út felé sétáltunk, megkérdeztem az illetőtől: „Muszáj volt?” Mire azt válaszolta, „Kiss elvtárs, ezt maga nem érti. Maguk miatt csináltuk.” Ezeknek az embereknek nem volt semmiféle lelkiismeret-furdalásuk.

– A volt őrök közül senki nem került utóbb bíróság elé?

– Földváryné Kiss Réka: A rendszerváltozás máig sokat vitatott kérdése a nyilvánvaló politikai felelősök büntetőjogi felelősségre vonásának elmaradása. A volt őrök közül senkit sem állítottak bíróság elé, de valójában itt is ugyanaz a kérdés vetődik föl, mint az elhíresült sortűzperek esetében: kik a valódi felelősök? Péter Gábor megérte a rendszerváltást, s mivel Recsk egy ÁVH-s tábor volt, felvetődhetett volna az elszámoltatása. Erről a történelmi lehetőségről azonban lemaradtunk. Ma már a legfontosabb feladatunk a felelősök néven nevezése, az erkölcsi elégtétel megadása az áldozatoknak, és történeteiknek a közös nemzeti emlékezetbe való beemelése.

A recski internálótábor a Heves megyei Recsk község mellett emelkedő Csákánykő-hegy kőbányája közelében, 1950 júliusa és 1953 szeptembere között az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által működtetett kényszermunkatábor volt, az összes magyarországi internáló- és munkatábor közül a leghírhedtebb – azaz a „magyar Gulag”. A létrehozásáról szóló júniusi MDP titkársági döntést követően hetven éve, 1950. július 19-én kezdte meg működését. 1951. május 20-án nyolc fogvatartott szökött meg olyformán, hogy az egyikük őrnek öltözött, és úgy tettek, mintha külső munkára mennének. A csoport legtöbb tagját elfogták, azonban egyiküknek, Michnay Gyulának sikerült eljutnia Nyugatra, és a Szabad Európa Rádióban beolvasta hatszáz rabtársa nevét. Mind a magyar, mind a nyugati politikai vezetés ekkor értesült a táborról, a hozzátartozók innen tudhatták meg, hogy szeretteik még élnek. Sztálin 1953. március 5-i halála után a szovjet vezetés addigi politikájának korrigálása mellett döntött, Rákosi Mátyás helyére a miniszterelnöki pozícióba Nagy Imre került. Az általa vezetett minisztertanács 1953. július 26-án határozott az internálótáborok felszámolásáról. Az épületeket, tornyokat és kerítéseket lebontották, a tábor helyét idővel benőtte az erdő. A rendszerváltozás után a területet megtisztították, de az ott elhunytak és meggyilkoltak sírjai – egy-két kivétellel – a mai napig nincsenek meg.

Forrás: Magyar Hírlap, 2020.07.18.

Kapcsolódó tartalom:

• Nem merülhetnek feledésbe a kommunizmus bűnei (Beszélgetés a recski kényszermunkatábor „megnyitásának" 70. évfordulóján Földváryné Kiss Rékával és Bank Barbarával - KARC FM , Hangoló- 2020.07.16.)

• Ürgék. Recsk, 70 (Magyar Nemzet Lugas melléklete/mno.hu - 2020.07.18.)

• Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története (színes magyar dokumentumfilm, 1988, rendező: Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza)

• Mi, a rendszer ellenségei — Kommunista táborvilág Magyarországon (Ismeretterjesztő rövidfilm a NEB megbízásából, az 1945 és 1953 közötti szabadságmegvonás-típusokról)