Megosztás 2015. September 14. Münnich Ferenc (1886. november 18. Seregélyes, Fejér vármegye–1967. november 29. Budapest) Apja, Münnich Ede gyógyszerész volt, később állatorvossá képezte magát, anyját Szájbéli Ilonának hívták. Az elemi iskolát a Zemplén vármegyei Szinyéren járta ki, a gimnázium első két évét Szatmárnémetiben, a többit Budapesten, Iglón és Nyíregyházán végezte, majd magánúton érettségizett Munkácson. Jogi tanulmányait az eperjesi evangélikus jogakadémián kezdte el, 1910-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg doktori oklevelét. Sorkatonai szolgálata alatt tisztképzőre jelentkezett, 1911-ben zászlósként szerelt le, és 1914- ig különböző ügyvédi irodákban dolgozott. Az első világháború kitörése után behívták katonának, a galíciai offenzíva idején kitüntették, és hadnagyi rangot kapott. 1915. novemberben egységével orosz hadifogságba esett, a tomszki hadifogolytáborba vitték, ott ismerkedett meg a szocialista-kommunista eszmékkel. 1917-ben az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, később az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tomszki szervezetének tagja lett. 1918 nyarán volt hadifoglyokból internacionalista osztagokat szervezett, zászlóalj-, majd ezredparancsnokként maga is részt vett a polgárháborúban. 1918. novemberben hazatért, a hónap végén részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakításában, majd a frontot megjárt katonák között szervezte a pártot. 1919. február 21-én a KMP több vezetőjével együtt letartóztatták, 1919. március 21-én, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásakor szabadult a Gyűjtőfogházból. A proletárdiktatúra idején előbb a Hadügyi Népbiztosság Szervezési Osztályának vezetője, áprilistól a román fronton a Magyar Vörös Hadsereg 6. hadosztályának politikai biztosa volt. Részt vett az északi hadjáratban, s megkapta a visszafoglalt felvidéki területeken kikiáltott Szlovák Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosi posztját (1919. június 16–30.). 1919. júliusban, miután a Clemenceau-jegyzékek hatására a magyar erők kiürítették a Felvidéket, a Vörös Hadsereg főparancsnokságán lett politikai biztos. 1919. augusztusban Bécsbe menekült, a magyar kommunista emigráció frakcióharcaiban Kun Béla hívének számított. 1921. februárban a Kommunista Internacionálé megbízásából egy közép-németországi fegyveres felkelés előkészítése céljából Németországba utazott, de letartóztatták és kitoloncolták. Ezt követően Moszkvában telepedett le, ahol 1922 decemberében a Népgazdasági Tanács Fűtőanyag Főigazgatóságán az Országos Olajszindikátus Revíziós Bizottsága elnökének nevezték ki. 1930-tól a magyar kommunista emigráció lapja, a Sarló és Kalapács szerkesztőbizottsági tagja, 1931–1933-ban felelős szerkesztője volt. A spanyol polgárháború idején (1936–1939) Otto Flatter néven a 12. nemzetközi brigádban Zalka Máté helyetteseként, majd a 15. spanyol hadosztály vezérkari főnökeként, végül a 11. nemzetközi brigád parancsnokaként a köztársaságiak oldalán harcolt. Francisco Franco csapatainak győzelme, a népfrontkormány összeomlása után 1939. februárban Franciaországba menekült, ahol az Argeles-sur-Mer-i internálótáborba zárták, 1939. májusban szervezkedés miatt Colliere várába vitték. 1940. novemberben, mint szovjet állampolgár, a Szovjetunió vichyi főkonzulja közbenjárására visszatérhetett Moszkvába. A német erők támadását (1941. június 22.) követően 1941. augusztustól 1942. februárig partizánkiképző tiszt volt. 1942. októberben a moszkvai rádió magyar osztálya főszerkesztője lett, az idő tájt ismerkedett meg az emigráns KMP vezérkarával: Rákosi Mátyással, Gerő Ernővel, Révai Józseffel és Vas Zoltánnal. 1945. szeptemberben tért vissza Magyarországra, októberben átigazolt a Magyar Kommunista Pártba. 1945. novembertől Pécs törvényhatósági jogú város főispánja, 1946. májustól altábornagyi rangban Budapest rendőrfőkapitánya volt. A Rajk-per idején a „spanyolosok” iránt megnyilvánuló bizalmatlanság miatt felállították székéből, és külügyi pályára irányították, emiatt 1949 májusában megszerzett parlamenti mandátumáról is lemondott. Követként – illetve 1954. áprilistól nagykövetként – 1949. szeptembertől Helsinkiben, 1950. december végétől Szófiában, 1954. szeptembertől Moszkvában, 1956. júliustól Belgrádban képviselte a Magyar Népköztársaságot. Diplomáciai szolgálata révén áldozatként és tettestársként egyaránt kimaradt a párttagok ellen lefolytatott koncepciós perekből, így Rajk László és társai újratemetésén ő mondta az egyik gyászbeszédet. 1956. októberben részt vett a Gerő Ernő által vezetett magyar párt- és állami küldöttség jugoszláviai tárgyalásain. A delegációval együtt a forradalom és szabadságharc kitörése napján érkezett vissza Budapestre. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége október 23-áról 24-ére virradó ülésén kooptálták a testületbe, október 25–27. között tagja volt a KV Katonai Bizottságának. Október 27-én Nagy Imre kormányának belügyminiszterévé nevezték ki, október 28-án pedig bekerült az MDP hattagú elnökségébe, amelyre a KV átruházta a jogait. 1956. november 1-jén Jurij Andropov hívására Kádár Jánossal együtt a szovjet nagykövetségre ment, s még aznap éjjel vele együtt Moszkvába repült. A szovjet pártvezetés eredetileg őt akarta az ellenkormány élére állítani, de végül – Tito javaslatát elfogadva – Kádár mellett döntöttek. Így Münnich november 4-én a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyetteseként tért vissza Magyarországra, november 12-én megbízták a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek vezetésével. Tagja lett a széthullott MDP utódaként megalakított Magyar Szocialista Munkáspárt vezető testületeinek, az Ideiglenes Intéző Bizottságnak és az Ideiglenes Központi Bizottságának (1957. júniustól Politikai Bizottság és Központi Bizottság). Ő szervezte meg a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat, amelynek kegyetlenkedéseiről elhíresült tagjait közkeletűen csak pufajkásoknak nevezték, és állíttatta fel a Munkásőrséget. Minisztersége idején dördültek el a tüntetők elleni sortüzek a vidéki városokban (Salgótarján, Miskolc, Eger). 1957. márciustól a honvédelmi és a belügyi tárcától megválva a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány első elnökhelyettese, 1958. január 28-tól – Kádár utódaként – elnöke volt. Hivatali ideje alatt folytatódott a forradalom résztvevőivel szembeni megtorlás, a restauráció, s lezajlott – az ötvenes évek téeszesítési kampányait idéző módon – a parasztság bekényszerítése a termelőszövetkezetekbe. 1961. szeptember 13-án Kádár János második kormányában államminiszter lett. 1965. júniusban vonult nyugállományba, 1966. decemberig a PB tagja, s élete végéig KB-tag és országgyűlési képviselő (1958. novembertől) maradt. Fő művei Egységben a békéért, a szocializmusért. Válogatott beszédek, írások. Kossuth Kiadó, Budapest, 1959. A Magyar Tanácsköztársaságról. Kossuth Kiadó, Budapest, 1969. Viharos út. Önéletírás. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1966. Három forradalom hőse. Münnich Ferenc válogatott beszédei és írásai. A kötet anyagát válogatta és a bevezető tanulmányt írta Hetés Tibor. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1986. Forrás Tankok ellen, száz halálon át. Münnich Ferenc a spanyol polgárháborúban. Szerkesztették Münnichné Berényi Etelka és Györkei Jenő. Gondolat Kiadó, Budapest, 1976. Irodalom Botos János: Münnich Ferenc a forradalmár, a politikus, a katona. BM Könyvkiadó, Budapest, 1987. Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához. Szerkesztette Nyírő András. Interart Stúdió, Budapest, 1989. 297–298. Bölöny József–Hubai László: Magyarország kormányai, 1848–2004. Ötödik, bővített és javított kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. 399–400.
