Magyar nemzeti felkelés: véráldozatot terveztek a nácik ellen (Könyvismertető)

Világháború, német megszállás, nyilas terror: ahogy szorult a hurok, úgy nőtt a magyar ellenállás, amelyben arisztokraták küzdöttek együtt kommunistákkal, nyilasokat gyilkoltak az utcán és felkelést szerveztek Budapesten. Százak és ezrek kockáztatták az életüket, vállaltak életveszélyt, hogy embereket mentsenek, megőrizzék hazájuk szabadságát és becsületét. Bátorságuk jutalma a legtöbbször kínzás volt és halál, akik túlélték a náci uralmat, azokkal a kommunisták számoltak le.

A magyar XX. század máig ható, egyik legnagyobb rákfenéje, hogy az egymást követő rendszerek következetesen elődjükkel szemben, annak ellenében határozták meg önmagukat. Feketére és fehérre festették a múltat, a mából visszatekintve mintha sakktáblát látnánk aszerint, épp melyik narratívát fogadjuk el. Történészeink hosszú évtizedek óta dolgoznak a színek árnyalásán, és számos témában sikerült is szakmai konszenzust elérni, a köztudatba azonban ebből nagyon kevés csordogált át.Gondoljunk csak bele, fel tudnánk-e sorolni az 1944–45-ös időszak, a náci megszállás és a nyilas rémuralom bő egy évének hőseit? Persze, hogy nem, mert utána 40 év pártállami propaganda verte a fejünkbe a 10 millió fasiszta dogmáját, hogy ebben az országban csak egy maréknyi tisztességes kommunista harcolt szabadságért, emberségért, hazáért. Ők pedig ’45 utáni tetteikkel vesztették el becsületüket a történelem ítélőszéke előtt.

A valóság viszont az, hogy a vészkorszak százával, ezrével adta a hősöket, a vezető politikusoktól a hétköznapi emberekig sokan fordultak szembe tevőlegesen is a rendszerrel. Kommunisták, egyháziak, tanárok, diákok, renegát szélsőjobbosok korra és nemre való tekintet nélkül vállaltak életveszélyt, hogy embereket mentsenek, megőrizzék hazájuk szabadságát és becsületét. Ellenállási szervezetet hoztak létre Magyar Front néven, fegyveres felkelést terveztek Budapesten, a rendszer ellenségeit, üldözötteit bújtatták és segítették. Névtelen emberek, akiket ha elfogtak, kérdés nélkül a Dunába lőttek vagy koncentrációs táborba hurcoltak. Amikor pedig azt hihették, hogy eljött a szabadság, akkor a szovjet és az irányítása alatt álló magyar titkosszolgálat indított ellenük hajtóvadászatot, illetve a Moszkvából hazatérő magyar kommunisták takarították el őket az útból. Azért, mert akinek volt mersze a nácik ellen fellépni, az az újabb diktatúra szemében is veszélyes ellenfél.

Róluk szól a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Ellenállók 1944–45 című kiadványa, amely 104 életúton keresztül mutatja be a magyar ellenállás résztvevőit és tevékenységüket. A lista közel sem teljes, a téma bőven igényel még további kutatásokat, a cél csupán képet adni az elfeledett magyar ellenállásról. A könyvet szerkesztő történészekkel, dr. Bartha Álkossal, a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársával, dr. Kiss Rékával, a NEB elnökével és dr. Szekér Nórával, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatójával, osztályvezetőjével beszélgettünk.

---

Embermentés, ez a legfontosabb

Először is definiáljuk az ellenálló fogalmát, laikusként hajlamosak vagyunk összemosni az antifasizmussal – nyilván jelentős az átfedés, ám előbbi sokkal tágabb fogalom. Az antifasiszták ideológiai alapon szálltak szembe a fasizmussal, például a szociáldemokraták már az 1920-as évektől Mussolini, majd Hitler felbukkanásától kezdve. Ezzel szemben ellenállónak tekintünk mindenkit, aki társadalmi, eszmei háttértől függetlenül szóval vagy tettel szembeszállt a nácizmussal, hazája és embertársai védelmében, kockáztatva saját épségét. Maradva ezen a vonalon, itthon a rendszerváltozás előtti fő narratíva csak a fegyveres harcot sorolta ide, de például a magyar emigráció tagjai körében közkeletűen elfogadott, illetve néhány hazai történész, mint például M. Kiss Sándor, Vigh Károly vagy Juhász Gyula által az 1980-as években felvázolt ellenállásfogalom is tágabb keretet szabott. A nemzetközi szakirodalom ugyancsak jóval kiterjedtebben értelmezi ezt a fogalmat.

Ide sorolja a szellemi ellenállást, újságcikkeket, felszólalásokat, amíg lehetett szabadon, majd szamizdatokat, röplapokat, tüntetéseket. Magyarországon a háború kitörésekor, 1939. szeptember 1-jén vezették be újra az előzetes cenzúrát (korábban az első világháború alatt és után, 1921-ig volt érvényben), majd az 1944. március 19-ei német megszállást követően minden hasonló tevékenység teljes illegalitásba szorult. Az ellenálláshoz tartozik az embermentés, sőt ez a legfontosabb: emberi életek megmentésének volt a legtöbb kézzelfogható »haszna«– fogalmaz Bartha Ákos.

Kollaboráns is lehet ellenálló

Persze találkozunk Magyarországon is fegyveres harccal, robbantásokkal, rajtaütésekkel, gyilkosságokkal – erről kicsit később lesz szó –, illetve külön ki kell emelni az úgynevezett közigazgatási ellenállást. Közszolgák, rendőrségi alkalmazottak, irodisták a zsidótörvények idején ezreket óvtak meg a jogfosztó intézkedések következményeitől, utóbb a haláltól, pusztán akták tologatásával, elsüllyesztésével vagy mentesítések kieszközlésével. Ezzel pedig nagyon fontos részhez érkeztünk a történtek árnyalásában, a kollaboránsok szerepéhez. A rendszer működtetésében részt vevőket életútjuk, a háború utáni perek és az elmúlt rendszer emlékezetpolitikája alapján szinte automatikusan a sötét oldalra soroljuk, holott adott esetben kollaboráns vagy korábban kollaboránsnak feltüntetett személy is lehetett ellenálló. Sőt, voltak is szép számmal.

Szokták kérdezni tőlem, hogyan kerül az ellenállók közé Keresztes-Fischer Ferenc, hiszen belügyminiszter volt. De ne feledjük, hogy csak a német megszállásig állt a tárca élén, ha pedig megnézzük, milyen fontos szerepet játszott a nyilasok bomlasztásában, vagy hogy minisztersége alatt a nácizmussal szemben álló hálózatot épített ki és mozgatott, máris érthetővé válik beválogatása a kötetbe. Nem véletlen, hogy a német biztonsági szervek a megszállást követően szinte azonnal lefogták, majd Mauthausenbe hurcolták– mondja Szekér Nóra. Aki pozícióban van, annak nagyobb a cselekvési mozgástere, itt nem lehet kizárólag az 1945 után született életrajzok, értékelések alapján megítélni valakit.

Ahogy szorult a hurok, úgy nőtt az ellenállás

Már a világháború kirobbanása előtt létezett törésvonal a politikai elitben a náciellenesek és azok között, akiknek ezzel, mondjuk úgy, nem volt gondjuk. Sokakat elgondolkodtatott utóbb a doni katasztrófa is, majd újabb mérföldkő a német megszállás 1944. március 19-én: megjelent egy idegen hatalom a maga fegyveres erejével, erőszakszervezetével, titkosszolgálatával, innentől lehet értelme fegyveres ellenállásnak. 1939 szeptemberétől szinte azonnal megindult a kiútkeresés, a kutatások eredményei alapján nagyon különböző társadalmi hátterű és értékrendű csoportok jöttek össze a cél érdekében– mondja Kiss Réka. A végpontot a kiugrási kísérlet kudarca és a nyilas-hatalomátvétel jelentette október közepén, ezzel kormányzati körökben megszűnt a kiútkeresés, az ellenállócsoportok pedig maximális együttműködésre kényszerültek. Olyan emberek ültek le egymással, akik korábban ezt soha nem tették meg, a kötet egyik tanulsága pedig, hogy két-három lépésben bárki bárkihez eljuthatott, az illegális kommunista a Horthy környezetébe tartozó arisztokratáig. Magyarán: háború, német megszállás, nyilasuralom, ahogy szorult a hurok, és Magyarország egyre beljebb jutott a zsákutcában, úgy változott, színesedett és fokozódott az ellenállók tevékenysége.

Itt érdemes ismét hangsúlyozni a magyar ellenállás összetettségét egyéni életutak szempontjából is. Egyesek – mint említettük – már a kezdet kezdetén nyíltan szembehelyezkedtek a náci Németország politikájával, míg mások később, akár csak a nyilaspuccs után eszméltek rá, hogy mi történik. Sőt, 1938–39-ben esetleg még a másik táborba tartoztak, ’44–’45-ben viszont már aktívan felléptek a nácizmus ellen.

Magyar Front és budapesti felkelés

A történészek egyetértenek abban, hogy a német megszállást követően az addig sokszor egymással is rivalizáló ellenállócsoportok „fölé” nemzetközi viszonylatban is gyorsan, 1944 májusára létrejött egy ernyőszervezet, a Magyar Front. A Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, valamint az akkoriban Békepárt néven működő kommunista párt budapesti tagjai szervezték meg, de csatlakoztak az együttműködéshez katonatiszti körök, legitimisták, egyháziak, értelmiségiek, diákok, rendkívül változatos hátterű csoportok.

A nyilaspuccs után a hatalom „átfordítása” többé nem jöhetett szóba, nem maradt más esély, csak a felkelés és a szabadságharc. Ennek, pontosabban egy budapesti felkelésnek a megszervezésére jött létre a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága 1944 novemberében Bajcsy-Zsilinszky Endre vezetésével. A Vörös Hadsereg már Budapest határában tört előre megállíthatatlanul: ez volt az utolsó pillanat, hogy a németek kiűzése magyar közreműködéssel történhetett volna meg, és legalább szuverenitásunk – a határokról nem is beszélve – részleges megőrzése mellett várhattuk volna a háború utáni rendezést. A tervezett véráldozatnak ez lett volna a fő célja. A terv az volt, hogy felkelést robbantanak ki a fővárosban, a szovjeteknek valahol Dél-Pesten folyosót nyitnak, és ők magyar segédcsapatok segítségével elfoglalják Budapestet– részletezi Bartha Ákos. Mint tudjuk, semmi nem lett belőle. A sebtében szervezett konspiráció tele volt biztonsági résekkel, hamar beépült a nyilas titkosszolgálat, és Mikulich Tibor százados árulása folytán november 22-éről 23-ára virradó éjszaka felszámolták a szervezkedést, innentől kezdve pedig hólabdaszerűen kezdték felszámolni az ellenállás sejtjeit.

Halál és kínzás volt a bátorság jutalma

Akik megmaradtak, azok viszont folytatták a magyar részről legkiterjedtebb szervezett embermentést – elsősorban az úgynevezett Kisegítő Honvéd Karhatalmi Alakulatok (Kiska) révén. Ezek idősebb, sebesült, rokkant, illetve éppen nem a fronton szolgáló katonákból területi alapon felállított rendvédelmi egységek voltak, amelyeknek jó néhány vezetőjét, parancsnokát sikerült megnyerni a bizottság céljainak, és ezt a vonalat a nyilasoknak nem sikerült felszámolniuk. Az ostrom végéig röpiratoztak, embereket mentettek és nyilasokat tettek el láb alól. Dokumentálható módon: elvágták a torkukat egy-egy sötét kapualjban, emiatt a pártszolgálatosokat idővel már csak csoportosan engedték őrjáratra.

Érdemes kiemelni Stollár Béla Klotild utcai Kiska-csoportját: fegyverrel fogadták a karácsony napján letartóztatásukra érkező nyilasokat, többórás tűzharc alakult ki, és a támadóknak végül csak német segítséggel sikerült az ellenállókat legyőzni. Többen – köztük Stollár is – hősi halált haltak. Vagy említhetnénk az egyik legütőképesebb Kiska-alakulatot, az angyalföldi XIII/1.-et vezető Gidófalvy Lajos főhadnagyot, akinek az egységében megfértek egymás mellett „rongyos gárdisták”, szökött katonák, munkaszolgálatosok, kommunisták és angyalföldi vagányok. Fontos stratégiai csomópontokat védtek a fővárosban, megtámadtak egy nyilas pártházat, kivégzésre kísért foglyokat szabadítottak ki, és árvaházakat védtek a razziáktól.

Tevékenységük idővel a hungaristáknak is szemet szúrt, akik 1945. január 8-án csendőrök és rendőrök segítségével lecsaptak az alakulat főhadiszállásául szolgáló Vilmos főherceg laktanyára. Gidófalvy ekkor még elkerülte a letartóztatást, néhány nappal később azonban örökre nyoma veszett. Mindeközben Budapesten és környékén különböző kommunista akciócsoportok vasúti síneket, vonatokat, katonai célpontokat robbantottak, ami valóban akadályozta a németeket, de közel sem oly nagy mértékben, mint ahogy a későbbi propaganda visszhangozta.

Megbecsülni sem tudjuk, hányan haltak meg vagy szenvedtek fogságot, kínzást ellenállói tevékenységük miatt, a kötet szereplői számtalan példával szolgálnak kommunistáktól egészen korábbi náciszimpatizánsokig. Kevéssé ismert, mellbevágó tény mindemellett, hogy sokan, akik ellenállóként, embermentőként túlélték a német megszállást és a nyilasterrort, nem sokkal később az új, szovjet hatalom áldozataivá váltak. A történészek számos ilyen, élet írta abszurd történetet hoznak a könyvben, itt hármat villantunk fel.

Nem volt számottevő fegyveres erejük, értelemszerűen nem lehettek külföldön diplomatáik, legfőbb céljuk ekkor az volt, hogy Horthy Miklóst rávegyék a kiugrásra. Ritka pillanat a magyar történelemben, amikor a fronton belül még a kommunisták is legitim célként tekintették a kormányzat támogatását az irányváltásban, miközben saját propagandakiadványaikban továbbra is keményen kikeltek ellene. Illegális szervezetként a Magyar Front nyilvánvalóan nem rendelkezett irodával, egyfajta lobbicsoportként képzelhetjük el, amely kapcsolati hálóján keresztül fejtette ki tevékenységét. Kiss Sándort bő két éven belül kétszer hurcolták az Andrássy út 60. alagsorába, először a nyilasok, majd a kommunisták kínozták meg kíméletlenül. Bakay Szilárdot, azon főtisztek egyikét, akik komolyan vették a németekkel szembeni fegyveres ellenszegülést, a kiugrási kísérlet előtt egy héttel elfogták, majd Mauthausenbe hurcolták. Túlélte, hazajött, 1946-ban a szovjet szervek elrabolták, és egy hevenyészett eljárás végén kivégezték. A fegyveres ellenállás egyik legfontosabb alakulatát Mikó Zoltán vezérkari százados szervezte meg Görgey-zászlóalj néven, amely papíron a szélsőjobboldali szabadcsapat-vezető Prónay Pál egysége alá volt rendelve. Mikó az embermentésbe is bekapcsolódott, és hiába tett meg mindent Budapest ostromának lerövidítése érdekében, a szovjetek elhurcolták, halálra ítélték, és 1945 augusztusában Odesszában kivégezték.

A szovjet típusú diktatúrák szerte a keleti blokkban kivégzéssel, internálással, emigrációba kényszerítéssel fejezték ki „hálájukat” a náciellenes tevékenységért. Ezt diktálta a hatalmi logika: aki hazája függetlensége, embertársai védelme érdekében az életét kockáztatja, az a következő megszálló számára is potenciális ellenfél. Magyarországon pedig a mindvégig itthon küzdő „frakciós” kommunisták sem kerülhették el sorsukat, a Moszkvából egyenesen a hatalomba érkező Rákosi és köre azonnal leszámolt velük.

Forrás: Magyar nemzeti felkelés: véráldozatot terveztek a nácik ellen (24.hu/Bihari Dániel, 2025.04.21.)

Kapcsolódó tartalom:

• A könyvbemutatóról, s további sajtómegjelenésekről

• Könyvismertető