Lukács György

  • Megosztás
  • 2015. September 14.

Lukács György

(1885. április 13. Budapest–1971. június 4. Budapest)

Apja, Lőwinger József egy időben házalással kereste kenyerét, fia, Lőwinger György Bernát születésekor már a Hitelbank egyik ügyvezető igazgatója, a Budapesti Giro- és Pénztáregylet igazgatósági tagja, valamint az Angol–Osztrák Bank vezérigazgatója volt. Anyját Wertheimer Adélnak hívták. Apja a család nevét 1890-ben magyarosította, 1899-ben szegedi előnévvel magyar nemességet kapott.

Középfokú tanulmányait a Deák téri evangélikus gimnáziumban végezte, ott érettségizett. 1902-től a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója volt. Doktori szigorlatot Kolozsvárott tett 1906-ban, Berlinben írt disszertációjával bölcsészdoktorátust szerzett 1909-ben. Első cikkeit még gimnazistaként adta közre, 1904 januárjában többekkel együtt megalapította a Thália Társaság nevű kísérleti színházat. Egyike volt Ady Endre legkorábbi méltatóinak, felfigyelt Móricz Zsigmond társadalomkritikai tevékenységére is. A Nyugatban és a Huszadik Században publikált. 1912-ben Heidelbergbe költözött. Nagy hatással volt rá Max Weber és köre, ekkor kezdte el esztétikai nézeteinek rendszerbe foglalását. Érdeklődését történetfilozófiai és etikai problémák kötötték le. 1917-től egyre gyakrabban utazott haza, vitadélutánokon találkozott barátaival, az úgynevezett Vasárnapi Kör történet- és vallásfilozófiai kérdésekkel foglalkozott. A fennálló rend etikai elutasítása a marxizmus felé fordította érdeklődését, főleg Rosa Luxemburg műveivel ismerkedett meg.

1918 decemberében belépett a november végén megalakult Kommunisták Magyarországi Pártjába. Az 1919. februári letartóztatások után a KMP újjászervezett Központi Bizottságának tagja, márciustól a Vörös Újság egyik szerkesztője volt. 1919. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásakor közoktatási népbiztos-helyettes, áprilisban a négy közoktatási népbiztos egyike lett. 1919. május–júniusban részt vett a Vörös Hadsereg egyik hadosztályának politikai munkájában, élelmezésének biztosításában, a fegyveres harcokban, a terror alkalmazásától sem riadt vissza.

A kommün bukása után az illegális KMP megszervezésének feladatával itthon maradt, később a letartóztatás elől Bécsbe menekült. 1920–1921-ben a párt Bécsben működő ideiglenes központi bizottságának tagja volt. Landler Jenő frakciójához csatlakozott, úgy vélte, a pártot csak az otthoni, legális munkásmozgalom (szociáldemokrata párt, szakszervezetek) megmaradt kereteit felhasználva lehet létrehozni. 1921-ben harmadmagával részt vett a Kommunista Internacionálé III. kongresszusán Moszkvában, októberben a frakcióharcok miatt kilépett a KMP KB-ból. 1923-ban kötetbe gyűjtötte 1918–1922 között írt politikai és filozófiai tanulmányait. A következő években főképpen a marxizmus és a munkásmozgalom ideológiájának történetével foglalkozott. Számos cikket közölt a KMP bécsi folyóiratában, az Új Márciusban, álneveken a Budapesten megjelenő 100%-ban. 1924 júniusában a Komintern V. kongresszusán a szociáldemokráciát a fasizmus egyik szárnyának bélyegezték, őt jobboldalinak, revizionistának minősítették.

1928-ban a KMP KB megbízta, hogy állítsa össze küszöbönálló II. kongresszusának programnyilatkozatát. Lukács az úgynevezett Blum-tézisekben kifejtette, hogy a párt közvetlen stratégiai céljának Magyarországon nem a proletárdiktatúrának, hanem a munkásság és a parasztság demokratikus diktatúrájának kell lennie. A tézisek egybeestek a Komintern VI. kongresszusának Magyarországról adott értékelésével, de a KB ülésén elvetették. Kényszerűen visszavonta tervezetét, majd nyilvánosan is önkritikát gyakorolt. 1930-tól a Marx–Engels–Lenin Intézet munkatársaként Moszkvában élt. 1931 nyarán Berlinbe utazott, hogy a Német Proletárforradalmár Írók Szövetségében a proletár avantgárddal szemben a realizmus irányvonalát képviselje. Két év múlva visszatért a Szovjetunióba, újra esztétikával kezdett foglalkozni. Írásai a Lityeraturnij Krityik című folyóiratban jelentek meg. Marx és Engels esztétikai megjegyzéseinek gyűjtését és rendszerezését végezte, majd a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Filozófiai Intézetének munkatársaként (1935–1939) a Der junge Hegel című monográfiáján dolgozott, 1942-ben megkapta a filozófiai tudományok doktora tudományos fokozatot.

Politikai pályájának újabb fordulata a Komintern VII. kongresszusához (1935. július) köthető: amit a Blum-tézisekben felvetett, pártpolitikává vált. 1938-ban a népfrontprogram jegyében megindult az Új Hang című folyóirat, amelynek egyik vezető publicistája lett. Fokozott figyelemmel követte a magyarországi eseményeket, állást foglalt az urbánusok és a népiek vitájában, tanulmányokat közölt Adyról, Babits Mihályról, Illyés Gyuláról. Az NKVD 1941. június 29-én letartóztatta, de augusztus 26-án szabadon bocsátották. 1941 végén családjával együtt a háborús Moszkvából Taskentbe telepítették ki, ahonnan 1943-ban térhetett vissza.

1945. április 2-án Budapesten távollétében beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, s az év augusztusában hazatelepült. 1945 novemberében a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán az esztétika és a kultúrfilozófia nyilvános rendes tanárává nevezték ki. 1946 januárjától egyik szerkesztője volt a Fórum című folyóiratnak, majd a Társadalmi Szemle szerkesztőbizottsági tagja lett. 1948. júliusban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, novemberben igazgatósági tagjává választotta. 1949. októberben, az MTA szovjet típusú átszervezése után – amelyben ő is szerepet vállalt – rendes tag lett, és bekerült a testület elnökségébe (e tisztét 1958. évi visszavonulásáig megtartotta). 1948 márciusában neve szerepelt az első Kossuth-díjasok között. Egyike volt a nemzetközi békemozgalom szorgalmazóinak, az 1949-ben megalakult Békevilágtanács magyar képviselőjeként Wrocławban részt vett a szervezet első nemzetközi kongresszusán.

Közéleti karrierjében ismételt törést az úgynevezett Lukács-vita jelentett 1949 nyarán, ugyanis népfrontos felfogása és szellemi magatartása nem felelt meg a proletárdiktatúra szükségességét hirdető hivatalos álláspont képviselőinek. A pártsajtóban Rudas László támadta, Révai vitazáró cikkében utalt a Blum-tézisek és szerzőjük korábbi sorsára, a Szovjetunióban kapott bírálatokra is. Ismételten nyilvános önkritikára kényszerült, a kifejezetten politikai természetű feladatoktól önként visszavonult. A politikai-ideológiai életből való hátrébb lépése után filozófiai és esztétikai tanulmányokat írt. Sztálin 1953. márciusi halála után javulni kezdett körülötte a hangulat, 1955-ben munkásságát újabb Kossuth-díjjal ismerték el.

A Petőfi Kör 1956. június 15-i filozófusvitáján személye, az őt ért méltatlan támadások, igazságtalanságok előtérbe kerültek. Politikai gondolkodásából és tekintélyéből következett, hogy 1956. október 24-én bekerült a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségébe. Október 27-én Nagy Imre kormányában a népművelési tárca vezetésével bízták meg. Október 31-én az új kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt Intéző Bizottságának tagja lett, a testület ülésén a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség kimondása ellen szavazott. Az 1956. november 4-i szovjet támadás megindulásakor Nagy Imrével és a forradalom más vezetőivel együtt a jugoszláv követségre menekült. November 18-án Vas Zoltán, Szántó Zoltán és ő családostul elhagyták a követség épületét. A szovjet hatóságok útban hazafelé feltartóztatták, és a mátyásföldi KGB-parancsnokságra vitték, majd 23-án – a követségről az előző nap kijövő Nagy-csoporttal együtt – a romániai Snagovba hurcolták őket. 1957. áprilisban feleségével együtt hazatérhetett. 1957. májusban megfosztották 1951 decembere óta folyamatos parlamenti mandátumától, 1958-ban nyugdíjazták.

Az 1960-as években kölcsönös közeledés következtében visszatérhetett a magyar szellemi életbe, 1967-ben visszavették a pártba. 1969-ben kezdődött el műveinek gyűjteményes magyar nyelvű kiadása. Fiatal filozófusokból, társadalomtudósokból tanítványi kör alakult ki körülötte, akik közül később többen a rendszer kritikusai, sőt tagadói lettek.

Fő művei

A modern dráma fejlődésének története.Kisfaludy Társaság, Budapest, 1911.

Írástudók felelőssége. Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1944.

Irodalom és demokrácia.Szikra Kiadó, Budapest, 1946.

Az ész trónfosztása: az irracionalista filozófia kritikája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1954.

Az esztétikum sajátossága. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965.

Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971.

A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. Magvető Kiadó, Budapest, 1975.

A társadalmi lét ontológiájáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1976.

Irodalom

Hermann István: Lukács György élete. Corvina Kiadó, Budapest, 1985.

Poszler György: Az évszázad csapdái. Tanulmányok Poszler Györgyről. Magvető Kiadó, Budapest, 1986.

Szerdahelyi István: Lukács György. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

Megélt gondolkodás / Lukács György. Életrajz magnószalagon. Az interjúkat készítette Eörsi István és Vezér Erzsébet. Szerkesztette Eörsi István. Magvető Kiadó, Budapest, 1989.

Az 1944. december 21-re Debrecenbe összegyűlt, majd később Budapestre összehívott Ideiglenes Nemzetgyűlés almanachja. 1944. december 21.–1945. november 29. Főszerkesztő Vida István. Szerkesztette Kiss József és Somlyai Magda. Magyar Országgyűlés, Budapest, 1994. 269–273.

A Magyar Tudományos Akadémia tagjai.II. kötet. I–P. Főszerkesztő Glatz Ferenc. MTA Társadalomkutató Központ–Tudománytár, Budapest, 2003. 809–811.

Bölöny József–Hubai László: Magyarország kormányai, 1848–2004. Ötödik, bővített és javított kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. 388–389.

Lukács György gondolkodása – jelenkori perspektívából. Szerkesztette Pierre Rusch és Takács Ádám. Gondolat Kiadó, Budapest, 2013.

Scheibner Tamás: A magyar irodalomtudomány szovjetizálása. A szocialista realista kritika és intézményei, 1945–1953. Ráció Kiadó, Budapest, 2014.