Lengyel lapban jelent meg a NEB kutatójának ismeretterjesztő cikke

„Az orosz tábornok elvörösödött, a szemei összeszűkültek, s a fegyveréhez kapott. Kis idő múlva önuralmat parancsolt magára, s halkan mondta:»Katyń! Ezt a szót többé ne vegye a szájára! Magának szerencséje van, hogy ezt csak tőlem kérdezte!«Miután elrohant, akkor győződtem meg végleg apám haláláról…”. 

A Pamięć.pl folyóiratban jelent meg M. Madarász Anitának, a NEB kutatójának ismeretterjesztő cikke.

*

Részletek a magyar nyelvű ismeretterjesztő munkaanyagból:

• Katyń, 1940. április-május. Három hadifogolytábor rabjait végezték ki a Katyń környéki erdőkben: katonákat, tiszteket, zömmel tartalékos és vezérkari tiszteket. Korompay Emánuel Aladár tartalékos százados egyike volt azoknak a magyaroknak, akiket 1940 tavaszán a lengyel nemzeti tragédia során meggyilkoltak. A hazájáért és eszméiért harcolni kész Korompay nagyon művelt volt, sok nyelvet beszélt, a tudománynak szentelte mindennapjait. Civil életében diplomataként, egyetemi lektorként, nyelvtanárként dolgozott, katonaként a századosi rangig jutott. Az élete szorosan és végérvényesen egybefonódott Lengyelország történetével és sorsával, mikor megismerte majdani feleségét Galíciában, az első világháború éveiben. Két hazája volt, s egy pillanatig nem habozott, hogy segítségére siessen az egyiknek, mikor annak biztonsága veszélybe került. Férjként, családapaként önként vonult be a lengyel hadseregbe, amikor Hitler csapatai 1939 szeptemberében megindultak Lengyelország ellen. Rövidesen, a Molotov-Ribbentrop paktum által született német-szovjet „barátságnak” köszönhetően, szovjet hadifogságba került, ahonnan már nem volt visszaút. Fogoly bajtársaival együtt reménykedve várta, hogy idővel viszontláthatja családját, szeretteit. Kovács István, a lengyel-magyar történelmi kapcsolatokat kutató történész, diplomata szerint „esélye lehetett volna a megmenekülésre Korompay Emánuelnek, aki a 20. századi magyar-lengyel kapcsolatok egyik legkiemelkedőbb alakjaként életét áldozta azért a nagy ideáért, amelyet barátságnak, hűségnek, becsületnek hívtunk a globális relativizmus mindent összemosó korszaka előtt”. A magyar-lengyel kapcsolatok őszinte támogatója és ápolója valahol mind a mai napig egy tömegsírban nyugszik számos sorstársával együtt.

• Korompay oktatóként, tudósként értékeset és maradandót alkotott, munkásságával örökre beírta magát a tudománytörténetbe: 1936-ban megjelentette az első magyar–lengyel és lengyel–magyar szótárat, amelynek ő volt a szerkesztője. Erről ilyen formán emlékeztek meg a Napkelet című irodalmi folyóiratban a megjelenés évében: „Ez a szótár az első ilyen kísérlet, amelyet bizonyára rövidesen terjedelmesebb szótárak is fognak követni. Az első magyar-lengyel szótár igen csinos és könnyen kezelhető kis kötet, amely a legégetőbb szükségleteket ki fogja elégíteni.”

• A második világháború kitörésének hírére Korompay önként jelentkezett katonai szolgálatra. A mozgósítás még 1939 augusztusában érte őt Magyarországon, ahol tanítványaival épp egy tanulmányi kiránduláson vett részt. Századosként, a bevonulását követően, Lvov környékére vezényelték, és ott esett szovjet fogságba. Az elfogott lengyel tisztek 1939 októberében 138 „átmeneti” táborba kerültek a Szovjetunió belső területén, majd egy hónappal később, november folyamán három nagyobb táborba, Kozelszkbe, Sztarobelszkbe és Osztaskov környékére szállították át őket. Korompay a Lvovot védő összes lengyel tiszttel együtt a Harkovtól délkeletre lévő sztarobelszki, egy egykori kolostorban berendezett hadifogolytáborba került.

• A családfő először 1939 karácsonyán adott magáról életjelet, és az engedélyezett nyílt levelezőlapon közölte rokonaival, hogy Sztarobelszkben raboskodik, majd később egy másik levélben azt írta, hogy innen hamarosan áthelyezik valahová. Kapronczay Károly történész írta „Orsós Ferenc és a katyńi tömegsírok azonosítása” című munkájában, hogy „a háborút túlélt volt bajtársai szerint [Korompay] sokáig halogatta az esetleges szökés gondolatát, sőt amikor egy alkalommal a kivonultatott foglyoktól lemaradt, az orosz felvigyázó falhoz nyomta és rákiáltott, akkor magyarul szólalt meg. Csak bajtársai »igazolták« lengyel mivoltát, mert a helyszínen lelőtték volna.” Ezután már nem érkezett tőle további levél, többet nem hallottak felőle.

• 1940.március 5-én Berija szovjet belügyi népbiztos egy több oldalas feljegyzést írt Sztálinnak, amelyben javaslatot tett az osztaskovi és kozelszki, illetve a sztarobelszki NKVD-táborok „megtisztítására”, a lengyel foglyokkal szembeni szigorú intézkedésekre. A felterjesztést az SZKP négy vezetője március 25-én elfogadta, így Berija és a Belügyi Népbiztosság (NKVD) szabad kezet kapott a foglyokkal szembeni eljárásra. A dokumentum harmadik pontja a kivégzések módjáról rendelkezett: „Tekintettel arra, hogy mindannyian a szovjet hatalom megrögzött és hajthatatlan ellenségei, az NKVD nélkülözhetetlennek tartja, hogy a legsúlyosabb büntetést, az agyonlövést rója ki.” Korompay Emánuelt Harkovban, egy fogdában tarkólövéssel végezték ki, és holttestét a közeli Pjatyihatkiba vitték, hogy elföldeljék, eltüntessék.

• Egyetlen leánya maradt csupán életben a három közül, akit 1944 végén Szibériába hurcoltak és csak az 1950-es években nyílt arra lehetőség, hogy hazatérjen. Korompay Ilona, az édesapja fellelése érdekében 1945 tavaszán egy habarovszki internálótáborban egy, a lengyelekkel szimpatizáló szovjet tiszttől megkérdezte: „Hallott ön Katyń-ról? Mi lett a tisztek sorsa?” 1990-ben Korompay Ilona így emlékezett vissza a beszélgetésre:

• Annak ellenére, hogy neve ott szerepel a Harkovban kivégzettek jegyzékében, Korompay Emánuel holttestét sohasem azonosították. Története, bár nem egyedülálló, a hálás utókor féltve őrzi emlékezetét és örökségét.