Közép-Európai idők – a régió az európai lelkiismeret hordozója

Nemrég egy erősen baloldali német történészprofesszor, Jörg Baberowski a német kancellárt és a német („mainstream”) sajtót kárhoztatva kijelentette: Németország a keresztény értékek alapján állt eddig, de most „minden, ami az európaiaknak kedves” el fog tűnni a tömeges bevándorlás hatására. Hozzátette: „A polgárok gyanakodnak, és azt gondolják, hogy a politikusok és az újságírók [mesterségesen] véleményeket akarnak generálni és a közhangulatot akarják befolyásolni. Kelet-Németországban sokan még nagyobb érzékenységgel reagálnak erre, mivel arrafelé tudják, hogy mi az a diktatúra, és milyen abban élni.”.

Visszatérő vád a közép-európaiakkal szemben, hogy populisták, xenofóbok, bizalmatlanul viszonyulnak a politikai pártokhoz és a parlamentarizmushoz, továbbá, hogy nem hisznek az EU-ban. Mindez a térségünkkel foglalkozó publicisztikákban rendszeresen előjön, ahogyan a visegradinsisght.eu hasábjain publikáló cseh egyetemi tanár panaszolja. De előkerül a jól ismert értelmiségi nyílt levél műfajában is, ahol a főként közép-európai és balti civil szervezetek által, elvileg a totalitárius múlt feltárására létrehozott Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának elnöke alkotott nagyot: „25 évvel a kommunizmus bukása után […] nem sikerült fejlett demokráciákat létrehoznunk Közép- és Kelet-Európában. […] A jogállamiság minősége ebben a térségben az elmúlt 10 évben romlott.”.

Számunkra régről és jól ismert vádak ezek. Ugye emlékszünk még az ominózus „Európa segíts!” című írásra, amelyet Göncz Árpád köztársasági elnök tett közzé a Corriera della Sera című napilapban? Vagy akár a legutóbbi „állampolgári kezdeményezésre”, amely az Ébredj Európa! néven futott be karriert egész az Európai Bizottságig? Sőt, Magyarország esetében gyakran láthatjuk, hogy kormányzati háttértámogatással bőven ellátott szereplők nácizzák, diktatúrázzák, stb. a működésüket biztosító kormányzatot, sőt, inkább az egész országot. Egyébként a Platform is hasonló tüneteket mutatott: gyakorlatilag kizárólag magyar forrásból sikerült megállapítaniuk, hogy milyen rossz a demokrácia helyzete Közép-Európában.

Eddig tartott a szokásos lemez. Ugyanis egy változás mégiscsak megfigyelhető. A fentiekben idézett cseh professzor a demokráciáért való aggódás közben a következőt is megjegyzi: „Az 1970-es és 80-as években a Közép-Európai kommunistaellenes másként gondolkodók nem csak a kommunista rezsimek ellen jelentették a lelkiismeret szavát, hanem ami valószínűleg fontosabb, Nyugat-Európa fogyasztói boldogsága ellen is – ez utóbbi ugyanis a nyugatiak szeme elől eltakarta azt, ami Kelet-Európában történt. Ez azt jelenti, hogy erős intellektuális erő van Közép-Európában. De ha mást nem, akkor Közép-Európa tükröt tarthat a kontinens elé, hogy abban saját problémáikat láthassák meg.”

Az említett szervezet, a Platform egyik fő célja lenne, hogy a kommunista diktatúra történetének „hírét vigye” Brüsszelben. Vagyis – ha úgy tetszik – a cél a közép-európai történeti tapasztalat elfogadtatása. Ahogyan Tony Judt megfogalmazta: Kelet-Európa nem szimpátiát és támogatást kér pusztán, hanem megértést. Az eddigi uniszónó szovjet (és társutas) antifasizmus helyett új utak látszanak kibontakozni a történelemtudományban és szemléletben is. Az út hosszú: nemzetközi színtéren Timothy Snyder Véres övezet című könyve jelzi a paradigmaváltás egyik lépését, itthon pedig a Terror Háza Múzeum 2002-es megnyitása volt a fordulópont. Az, hogy 2014-ben létrejöhetett a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, ennek a paradigmaváltásnak a jól kézzelfogható jele és következő lépése. Nem véletlen az sem, hogy éppen a Közép-Európa országai a legtevékenyebbek a közös múltfeltárás terén – a Platformnál jóval szervezettebben és profibban működő kormányközi testület, az Európai Együttműködés és Szolidaritás Hálózata (ENRS) a legnagyobb országok közötti fórum az egész kontinensen. Tulajdonképpen ezen a téren a közép-európaiak mutatják az utat.

A kissé cinikus mondás szerint a politika története maga a politika. Közép-Európa ideája és a közép-európaiság nem új keletű fogalmak. Annak idején az egyik csehszlovákiai szamizdat lapot így hívták: Közép-Európa. 1989 őszén a magyar fiatalok a közép-európai összetartozás jegyében mentek ki Prágába tüntetni a kommunista diktatúra ellen. Éppen a két diktatúra és különösen is a szovjet elnyomás fél évszázada jelenti azt a közös pontot, ami máig hatóan közös tapasztalatot jelent és identitásformáló erővel bír. De miről van szó? Egy anekdokta szerint Révai, a kommunista kultúrpápa megpróbálta meggyőzni Márait arról, hogy ne emigráljon. Sorban olyan intézkedéseket hozott fel, amelyekre Márai kényszerűen bólogatott, és a felsorolás végén Révai diadalmasan vágta ki: Márai, maga 95 százalékban egyetért velünk! Akkor miért nem áll be közénk? Mire Márai azt mondta: Mert csak a maradék 5 százalék miatt érdemes élni.

Nos, úgy tűnik, hogy ezt az 5 százalékot Közép-Európa sikeresebben mentette át a diktatúra évtizedein, mint a Nyugat-Európa a fogyasztói-liberális berendezkedésben. Sokan kritizálták már a nyugatiak hozzáállását Közép-Európához: Andrzej Nowak a Jagelló Egyetem tanára az ENRS konferenciáján kijelentette: szerinte a nyugat-európaiak tanár-diák viszonyt képzelnek el, ahol kedvükre oktathatják a tőlük keletre élőket. A holland Volkskrant – egyébként középbalos – napilap viszont már egyenesen ezt írja: „A nyugat-európai vezetők az európai integráció építőmestereiként láttatják magukat. Úgy bánnak a kelet- és közép-európai vezetőkkel, mint a csintalan iskolás gyerekekkel. Rosszul teszik: ők most ugyanis az európai lélek letéteményesei.”. A cikk címe: „Európa lelke Kelet-Európában van”.

Úgy tűnik, hogy a kontinensen elérkezett Közép-Európa ideje.

Forrás:

• Közép-Európai idők – a régió az európai lelkiismeret hordozója – gondola.hu (2016.01.02.)