Origo - 2020.07.06. (Elter Tamás) Megosztás 2020. July 07. A második világháború végén Magyarország a Vörös Hadsereg hadműveleti területeként szovjet megszállás alá került, ez a realitás pedig alapjaiban meghatározta az ország jövőjét is. A szovjet támogatással végrehajtott magyarországi belpolitikai „fordulat" után, 1949 végére teljes egészében kiépültek a sztálinista diktatúra közjogi és közhatalmi keretei, az elnyomás társadalmi szintűvé vált, minden a pártállam ellenőrzése alá került. A Rákosi-rendszer az „osztályharc kiéleződésének" sztálini tanát alkalmazva, az elnyomást újabb és újabb belső ellenségnek megtett csoportok üldözésével tette folyamatossá. A jogfosztások rendszerében az 1951-es budapesti kitelepítés külön fejezetet alkot. Ennek hátteréről, valamint a budapesti kitelepítés egyik kevéssé ismert fejezete, az „osztályellenségnek" minősített zsidók – köztük számos holokauszt-túlélő – jogfosztásának okairól beszélgettünk Földváryné Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével Dombi Gábor „Osztályellenségek: Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai" című könyve megjelenésének alkalmából. A Rákosi-diktatúra egyik hírhedt jogfosztó akciójára, az 1951-es budapesti kitelepítésre vonatkozó levéltári dokumentumok még korántsem tekinthetők teljesen feldolgozottnak. Ehhez képest, miért tekinthetjük úttörő vállalkozásnak Dombi Gábor frissen megjelent művét, amely elsősorban a kitelepítés zsidó áldozatainak sorsát igyekezett feldolgozni, személyes életutak alapján? Az 1951-es kitelepítés politikai hátterét adó döntések, párthatározatok jól ismertek, de a végrehajtással kapcsolatos részletek még korántsem tekinthetőek feltártnak. Dombi Gábor könyve azért tekinthető úttörő jelentőségűnek ebben a témában, mert egy olyan csoport, a holokausztot túlélt zsidóság sorsát dolgozza fel, amely a kommunista rendszerben, alig pár évvel a vészkorszak után, újabb jogfosztást szenvedett el. Az ő sorsuk azért számít különlegesnek, mert egy olyan csoportról van szó, amely az előző, majd az 1945 után fokozatosan kiépülő új rendszernek is áldozatává vált. A Rákosi-rendszer a sztálini diktatúra logikáját követve bárkiből képes volt ellenséget kreálni, származásától és a tényleges társadalmi helyzetétől függetlenül. Az osztályellenség fogalmába a módosabb parasztok – a rendszer egykori terminológiáját használva, a „kulákok" – ugyanúgy beletartoztak például, mint a Horthy-rendszer vezető rétege, egykori köztisztviselők, középosztálybeliek, katonatisztek, valamint a holokausztot túlélt zsidó származású nagy- és középpolgárság is. Dombi Gábor könyvének másik különlegessége, hogy egyéni sorsokon keresztül mutatja be a budapesti kitelepítést. A Rákosi-diktatúra legfőbb célja a rendszerellenesnek vélt szervezetek, majd egyes társadalmi csoportok felszámolása, illetve megfélemlítése volt. Magát a kitelepítést is a megfélemlítési politika egyik eszközének tekinthetjük, csakúgy, mint a munkatáborokat, valamint a „megbízhatatlan elemek" elhurcolását a déli és nyugati határsávból a hortobágyi munkatáborokba, vagy a kuláküldözést. A rendszer elnyomó logikájának fontos részét alkotta, hogy bárkit osztályellenségnek kiálthattak ki. A jogfosztó törvények és a koncentrációs táborok borzalmait túlélt zsidók tehát ugyanúgy beleeshettek ebbe a súlyos jogfosztással együtt járó címkézésbe, mint bárki más. Egyszerűen nem léteztek védett csoportok. A könyv másik erénye, hogy megpróbál képet adni arról, hogyan viselték el mindezt az egyes mikroközösségek, társadalmi csoportok. Érdekes körülmény, hogy rendkívül erős mikroszintű szolidaritás létezett, amit még az elnyomó rendszer sem tudott szétzúzni. A Rákosi-diktatúra számos jogfosztó intézkedése közül az úgynevezett osztályellenségek kitelepítése miben tekinthető hasonlónak a hazai svábság jelentős részének kitelepítésével, illetve a felvidéki magyar lakosság Magyarországra toloncolásával, amit a csehszlovák–magyar lakosságcserére vonatkozó egyezmény alapján hajtottak végre? A hazai németség, illetve a csehszlovákiai magyarok kitelepítése nemzetközi szerződéseken alapult, amelyek a kollektív bűnösség elvét követték. A belföldi kitelepítések viszont egyértelműen a megfélemlítésre, illetve a Rákosi-diktatúra stabilizálási szándékára vezethetők vissza. A budapesti kitelepítés céljai között fontos szerepet játszott az a szándék, hogy bizonyos autonóm kulturális-világnézeti közösségeket felszámoljanak, illetve ugyanilyen fontos volt, hogy ezeket a rendszer által ellenségesnek minősített csoportokat, valamint azok tagjait össztársadalmi szinten is lejárassák. Persze nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a megürült lakásokat a rendszer megbízható káderei számára utalhatták ki. Hogyan illeszkednek a kitelepítésnek nevezett deportálások a Rákosi-diktatúra elnyomó rendszerébe? A kitelepítések a terror logikáját követték, és a terror rendszerére épültek, az elnyomás és a megfélemlítés egyik eszközeként szolgáltak. Hogy mindezt megértsük, egy kissé távolabbra kell tekintenünk. Azzal, hogy a második világháború európai eseményeinek utolsó hónapjaiban a Vörös Hadsereg foglalta el az országot, kiszorítva a német megszállókat és nyilas csatlósaikat, a szuverenitás még nem állt helyre. A régi Horthy-rendszer ugyan egyértelműen megbukott, de hogy milyen lesz az új politikai rendszer, az eleinte még korántsem volt egyértelmű a hazai belpolitikai aktorok számára. Így például a polgári pártok is radikálisan mást akartak ahhoz képest, ami 1945 előtt volt: valódi, polgári többpárti demokrácia megteremtésében gondolkodtak. A kommunisták természetesen teljesen másfajta rendszerváltásban voltak érdekeltek; a kizárólagos hatalom megszerzése és egy sztálini típusú államrendszer létrehozása volt a legfőbb céljuk. Ezért már kezdettől fogva igyekeztek minden eszközzel ellehetetleníteni koalíciós partnereiket. Az ezt célzó szervezett lejáratás a népbíráskodás bevezetésével kezdődött el, ugyanis a tényleges háborús bűnösök felelősségre vonása mellett a kommunisták a politikai ellenfeleik elhallgattatására, sőt likvidálására is felhasználták ezt az intézményt. Azt is gátlástalanul kihasználták, hogy kulcspozíciókat szereztek az állami erőszakszervezetekben. De sok más is a diktatúra kiépítését szolgálta. Számos olyan intézkedés történt, amelynek önmagában lett volna létjogosultsága, ám a kommunisták ezeket is a saját hatalmuk kiépítésére használták fel, mint például a már előbb említett népbíráskodást vagy akár az államosításokat. A politikai ellenfelek megsemmisítését és a diktatórikus rendszer bevezetését szolgálták többek között a koncepciós perek, a B-listázások, az internálások, valamint a demokratikus alternatívák kiirtása. Általánossá vált a megfélemlítés, a rendszer ellenségeinek kikiáltottak üldözése. Ezt szolgálták ki a tömegessé váló rendőrségi, illetve büntetőbírósági eljárások, az idén hetven éve létesített recski ávéhás kényszermunkatábor, az ugyancsak 1950-ben történt elhurcolások a hortobágyi zárt táborokba, és természetesen a kitelepítések is. Közismert, hogy a Rákosi-rendszer működtetésében Moszkva meghosszabbított kezeként szovjet tanácsadók is részt vettek, akik szinte valamennyi központi állami szervnél, valamint az erőszakszervezeteknél is jelen voltak. A kitelepítésnél volt-e szovjet minta, esetleg a kitelepítés előkészítésében is részt vettek a szovjet tanácsadók? A hatalmat belülről ismerő, 1956-ig a Rákosi-rendszer elitjéhez tartozó Hegedüs András mondja az 1985-ben Nyugaton, majd a rendszerváltozáskor itthon is kiadott életútinterjújában, hogy a tanácsadók az élet minden területén – belügy, állambiztonság, hadsereg, ipar, mezőgazdaság, nagyobb üzemek – jelen voltak, és alapvetően a szovjet rendszer, a szovjet intézmények hazai megvalósítása volt a feladatuk. A mezőgazdaság területén például ők felügyelték a gyapot és a gumipitypang meghonosításának kudarcba fulladt kísérletét. Farkas Vladimir visszaemlékezésében az ÁVH-nál dolgozó szovjet tanácsadókról számolt be, Kopácsi Sándor pedig a budapesti rendőr-főkapitányságon két ezredesi rangban jelenlévő szovjet tanácsadóra emlékezett vissza. Azt a történészi kutatások is megerősítették, hogy a szovjet tanácsadói rendszer a negyvenes évek végétől épült ki Magyarországon. Tudjuk például, hogy szovjet állambiztonsági tisztek Mihail Bjelkin altábornagy, a szovjet kémelhárítás regionális irányítójának vezetése alatt vettek részt a Rajk-per előkészítésében. Rákosi Mátyás kérése nyomán 1949 őszén Kartasov ezredes vezetésével 12 szovjet állambiztonsági tanácsadó érkezett Budapestre, a teljesen önálló, a Belügyminisztériumból kiváló Államvédelmi Hatóság szovjet mintájú megszervezésére. Ettől kezdve az államvédelmi szervek irányításában jelentős szerepet töltöttek be a szovjet tanácsadók, akikkel Péter Gábor hetente találkozott. A Magyarországon dolgozó szovjet tanácsadók pontos létszáma azonban nem ismert, mint ahogy az sem, hogy pontosan mi volt a hatáskörük, feladatuk. Nem áll rendelkezésre elég forrás, hiányos a tudásunk, de bizonyos indirekt adatokból levonhatunk következtetéseket. Az a néhány dokumentum, ami rendelkezésre áll, arról tanúskodik, hogy a szovjet tanácsadók egyes esetekben közvetlenül is beavatkoztak a magyar ügyekbe. Tudjuk például, hogy a belügyi tanácsadók részt vettek a Belügyminisztérium Kollégiumának ülésein, a jegyzőkönyvek többnyire feltüntették a nevüket is, de a hozzászólásukat csak ritkán. A történész kollégák kutatásai, valamint a BM fizetési listái alapján 1952-ben 33 belügyi tanácsadóról, 1953 őszén pedig 42 tanácsadóról tudunk. A politikai rendőrség vizsgálati osztályának 1957. decemberi állománytáblázatában három tolmácsi-fordítói hely szerepel az osztálytörzsben, tehát a központi irányításban. 1959-ben, tehát az 1956 utáni megtorlás első hullámának lecsengését követően ebből kettőt megszüntettek, mert az előterjesztés szerint most már egy tolmács is elég lesz „a legfontosabb vizsgálati anyagok fordításához." Visszatérve az 1951-es budapesti kitelepítéshez, olyan forrást jelenleg nem ismerünk, amely arra utalna, hogy a szovjet tanácsadók miként vettek részt az előkészítésben, de az kétségtelen, hogy ennek is szovjet minta volt az előképe. Mit mutatnak a kutatások a kitelepítettek és a mikrokörnyezetük kapcsolatáról, beleértve az azt elszenvedő zsidó honfitársainkat is? Rendkívül erős volt a szolidaritás a kitelepítést elszenvedők irányába, pedig azoknak a vidéki, sokszor kuláknak kikiáltott embereknek sem volt egyszerű a helyzete, akikhez gyakran népes családokat költöztettek be. Nem számított a jogfosztást elszenvedő áldozatok származása, bátran kijelenthetjük, hogy néhány esetet leszámítva általános volt a segíteni akarás és az irántuk tanúsított rokonszenv, illetve megértés, a döntő többség a diktatúra áldozataiként tekintett rájuk. Milyen fontosabb kiadványokat említene meg e témában, amelyek a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a gondozásában jelentek meg? Tavaly, 2019-ben az erőszakos kollektivizálás, a gazdatársadalom szétverése volt a fő témakörünk. E tárgyban készült egy rövidfilm, volt egy vándorkiállításunk, illetve tudományos szimpóziumunk, valamint megjelentettünk egy tanulmánykötetet is „Magyar dúlás" címmel az 1956 utáni kádári téeszesítésről. Az idei kutatásaink fókuszában pedig a hetvenedik évfordulóra emlékezve a „magyar gulág", a kényszermunkatáborok, zárt táborok állnak. Készült egy ehhez kapcsolódó kisfilmünk, „Mi, a rendszer ellenségei" címmel. Szeptemberben önálló tematikus honlappal jelentkezünk, valamint egy mozgó kiállítást is útjára indítunk, amelyet minden érdeklődő iskolába szívesen eljuttatunk. Ehhez kapcsolódóan a középiskolások számára tematikus történelemversenyt hirdetünk. A legújabb kutatási eredmények bemutatását pedig a témának szentelt hazai és nemzetközi tudományos konferenciákkal szeretnénk elősegíteni. Célunk, hogy méltó módon emlékezzünk meg a kommunista diktatúra társadalommal szembeni tömeges terrorjának áldozatairól. Azokról az emberekről, akik szenvedését – maga is a recski kényszermunkatábor foglyaként – Faludy György örökítette meg: „Két napja Borostóbi Jóska halt éhen, ma délben Szuha bukott szemem előtt a hóba" Forrás: Kitelepítések, koncepciós perek, kényszermunkatábor: így lett teljes a kommunista terror (Origo, 2020.07.06.) Kapcsolódó tartalom: Csak semmi majré - magyar zsidó történetek – Klubradio.hu / beszélgetés a szerzővel (2020.06.11) Osztályellenségek. Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai - a kötet ismertetője, olvasható, elektronikus változata Címkék áldozatok diktatúra Földváryné Kiss Réka