Kirajzolódhat a megtorló gépezet

Az ‘56-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlásokat jórészt azokkal hajtatták végre a Kádár-rendszer „hatalombirtokosai”, akik a Rákosi-korszak ÁVH-sai voltak– mondta el lapunk érdeklődésére válaszolva Földváryné Kiss Réka. A Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnöke szerint a forradalom utáni megtorlások politikai háttere, az ok-okozati összefüggések a nyilvánosság előtt sajnos még ma is eléggé homályosak. Utalt arra is, nem volt szempont, hogy a minap közzétett félezer személy közül kik élnek még, illetve kik hunytak el időközben.

–Miként állt össze a lista?

– Pontosítani szeretnék: nem listát írtunk. A most nyilvánosságra hozott adatbázis a forradalom vérbe fojtásában és az azt követő megtorlásban szerepet játszók névsorát, életraj­zait, karrierpályáit tartalmazza. De tartalmazza azokét is, akik a kommunista struktúrában betöltött tisztségük révén vettek részt a megtorló gépezet működtetésében. Ez a félezer név az 1956 és 1962 közötti pártállami gépezet, valamint a minisztériumi és pártvezetői struktúra, az állambiztonság és a jogszolgáltatás vezetői körét tárja elénk.

–Kiderül, ki miben volt felelős?

– Ahol közvetlen szerepvállalásra utaló adatokat találtunk, ott igyekeztünk ezeket az információkat az életrajzban feltüntetni. Nagyon bízom abban, hogy ezek a kutatási eredmények új szempontokat nyújthatnak ahhoz a szakmai és közéleti vitához, amely a történeti és jogi felelősség kérdésköréről szól.

–Kiderül például, hogy ki alkalmazott fizikai erőszakot?

– Ismerve a kor viszonyait és a pártállami működés lényegét: kérdés, szüksége volt-e arra a diktatúrának, s érdeke volt-e az, hogy írásba foglalja a fizikai erőszakra vonatkozó intézkedéseit.

–Utalások sincsenek?

– Eufemizmusok szintjén találhatunk efféléket. Például megfogalmazzák, hogy a vizsgáló a vádlottal „határozottan és hangosan beszélt”, vagy „testi fáradságot nem ismerve törekedett az ügy felderítésére”. A módszerekről inkább az előmeneteli információk árulkodnak – ha például valaki hirtelen előrelép, sok kitüntetést, pénzjutalmat kap, ez már beszédesebb. Általánosságban elmondható, javarészt szörnyű bikkfanyelven készült iratokról beszélünk.

–A vizsgálók műveltségi szintje tetten érhető?

– Arra láttunk nemegyszer példát, hogy jó néhányan az érettségit is csak felnőtt fejjel tették le, és találtunk olyat is, aki csupán néhány osztályt végzett az általános iskolában. Persze voltak egyetemet végzettek is közöttük.

–Visszatérve a most bemutatott életpályákra, tudható, hogy közülük mennyien lehetnek még életben?

-Az ’56-ot követő megtorlások struktúrájának és személyi körének feltárása volt a célunk. Ez határozta meg a kutatási irányainkat.

–Nem fenyegették meg e miatt?

– Semmi efféle nem történt. Fontosnak tartom ugyanakkor leszögezni, hogy a személyes felelősség megítélése rendkívül összetett eljárás, folyamat. Elegendő csak arra hivatkozni, hogy annak politikai, jogi és történelmi vonatkozása gyakran különbözhet, sőt, különbözik. A diktatúrától megörökölt, legtöbbször töredékes, bosszantóan hiányos iratanyagot másként forgatják a történészek, s másként a jogászok – példának okáért ilyesmit láthatunk a Biszku-perben. Ebben az esetben az egyik legtöbbet taglalt kérdés, hogy nincs írásba foglalt, közvetlen, a pártvezetéstől származó tűzparancs. De a kor ismeretében megfordíthatjuk a kérdést: vajon szükség volt-e egyáltalán írásba foglalt tűzparancsra? Mindnyájunk számára sok tanulság levonására ad majd alkalmat, ha a folyamatban lévő büntetőeljárás befejeződik.

–Mit tart az adatbázis, a feltárt adatok szempontjából újszerűnek?

– Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával közös kutatás keretében a NEB az ’56 és ’62 közötti állambiztonsági vezetők, közel 300 személy karrierjét vázolja föl. Az életpályák elemzése megerősíti, számtalan adattal támasztja alá azt a tudásunkat, hogy a kádári politikai rendőrség a kezdetekben szinte kizárólag a Rákosi-rendszerből verbuválódott. 1956 végén ugyan volt egy személyi felülvizsgálat, de az ’56 előttiek, nagyrészt ÁVH-sok kilencvenkilenc százaléka ezen átment. A megtorlást tehát döntően a Rákosi-időkben szocializált állambiztonsági állomány vezényelte le.

–Mi a helyzet az elbocsátott légióval?

A megtorlások lezárását követően, a hatvanas évek közepén-második felében sokan távoztak ugyan a rendszerből, s úgynevezett civil foglalkozást választottak, de a kapcsolataik ott sem szakadtak meg az állambiztonsággal. Bár 1962-63-ban volt egy átszervezés, sokan ezután is benne maradtak a gépezetben. A politikai rendőrség közelebbi vizsgálata megcáfolhatja az egyik közkeletű nézetet, amely a Kádár-rendszerből maradt ránk: az „elbocsátott légió” toposzát még Moldova dobta be a köztudatba, eszerint a Kádár-rendszer ’62 után megszabadult a Rákosi-rendszer maradványaitól. Valójában sokan megmaradtak a régiek közül az állambiztonságban, vagy csak látszólag kerültek partvonalra: bekerültek a pártállami káderforgóba, a karrierjük így nem tört meg.

–Mikor várható a folytatás?

– A forradalom és szabadságharc idei, hatvanadik évfordulója kapcsán jó néhány projektünk és pályázatunk fut párhuzamosan. Így a NEB többek között éppen az 1956 utáni megtorló perekről kezdett meg a Magyar Nemzeti Levéltárral együttműködve egy átfogó kutatást. Célunk, hogy rendezett képet kapjunk – és természetesen adjunk – a vidéki megtorlások eddig kevés hangsúlyt kapott összefüggéseiről. A politikai ügyek köztörvényesítése is a Kádár-rendszer nem túl ismert jellemzői közé tartozik.

– Milyen az együttműködés a társszervekkel?

– A társintézményekkel, illetve szakmai műhelyekkel, kutatóintézetekkel, egyetemekkel, közgyűjteményekkel egyre intenzívebb az együttműködésünk, folyamatosan bővítjük a közös szakmai-tudományos munkánkat. A nemzetközi kapcsolatainkat tekintve is kiemelt szerepet szánunk annak, hogy lehetőségeinkhez mérten részt vállaljunk közös nemzetközi kutatási programokban.