Reformátusok Lapja - 2019.11.10. (T. Németh László) Megosztás 2019. November 10. Kérdés, hogy a pártállami rendszerben hogyan lehetett átörökíteni a keresztyén hitet, értékrendet, az egyházi gyakorlatokat, és ennek milyen nyílt vagy rejtett technikái voltak – fogalmaz Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Egyháztörténeti Tanszékének vezetőjével a történeti kutatások új irányairól és a pártállam időszakának egyházi lehetőségeiről beszélgettünk, kitérve a több mint nyolcvan kutató előadásával október végén megrendezett egyháztörténeti konferenciára is. A Hagyomány – Identitás – Történelem konferenciát idén másodszor rendezték meg a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. Az előadások felekezeti alapon közelítették meg a történelmi kérdéseket? Inkább azt mondanám, hogy döntően református kérdéseket érintettek, az intézményi háttér sok előadónál egyházi keretrendszert adott. Ugyanakkor törekedtünk arra, hogy ne csak felekezeti intézményi kötődésű előadók jöjjenek el – és szép számmal jöttek is. Az előadók témaválasztása volt olyan, hogy a református egyház meghatározó alakjaival, a református szellemi környezettel, az egyházi folyamatokkal foglalkozó kérdések merültek föl. Tehát inkább a témaválasztást látom felekezetinek, nem feltétlenül magát az interpretációt. A szemlélet sokféle, maga a témaválasztás is orientál, de nem biztos, hogy mindenki felekezeti alapon közelítette meg a témáját. A történelmet tudjuk református szemmel vizsgálni, azaz van a történelemnek református olvasata? Ez elég összetett kérdés. A 19. században, amikor a nagy nemzeti narratívák képződtek, valóban volt felekezeti olvasata a történetírásnak, és ez szerepet játszott a nemzeti történelem elbeszélésében. Németh László író azt írta a két világháború között a Magyar élet antinómiáiban, hogy a felekezeti dimenzió inkább érzékeny, mint fontos szempont, miközben Szekfű Gyula történész ezt a meghatározó társadalmi törésvonalak egyik jelentős pontjakét határozta meg. A kommunista diktatúra a felekezeti nézőpontot a történeti gondolkodás nyilvános eszmecseréiből teljesen kiszorította. Úgy látom, hogy 1990 után az egyháztörténet-írás újragondolása kezdődött meg. A felekezeti kötődésből és érdeklődésből kiindulva kialakultak például katolikus kutatócsoportok, és létrejöttek a református egyházhoz kötődő műhelyek. Nyilvánvaló, hogy a magyar kultúrának, történelemnek, művelődéstörténetnek vannak olyan területei, amelyek sajátos felekezeti színeket őriznek. Vannak eltérő hangsúlyok, de azt nem gondolom, hogy ezek ma kiadnának egy összefüggő katolikus vagy református elbeszélést, illetve keresztyén–nem keresztyén narratívát a teljes magyar történelemről. Különösen ahogy közeledünk a közelmúltunkhoz, úgy válik a történetmondásunk is egyre töredezettebbé. 1956-nak például vannak a reformátusok szempontjából fontos saját történetei, elég csak Gulyás Lajos református lelkész mártíriumára gondolni, de a forradalomnak, illetve a szabadságharcnak nincs önálló református olvasata. Ezért én nem látok az egész történelmen végigívelő felekezeti színt. Inkább olyan csomópontokról, kérdéskörökről lehet beszélni, amelyekkel mi, reformátusok foglalkozunk, vagy református nézőpontból elemzünk. A konferencián az is szóba került, hogy az előadások a tudományterületek újfajta megközelítéseit tükrözték. Ez azt is jelenti, hogy másképpen zajlik ma egy történeti kutatás, mint korábban? A történeti kutatás folyamatosan változik. A történetírásban minden kutató másképpen, eltérő kérdésfelvetésekkel vizsgálja ugyanazt a történeti forrást. Ez hozza magával a vitákat, az egymást kiegészítő értelmezéseket – és mindez akkor jó, ha a történész szakmai eszközrendszerével működik. Mindig vannak olyan kérdések, amelyek fókuszba kerülnek. Nagyon fontosnak tartom, hogy a trianoni évfordulóra készülve a konferencia külön is vizsgálta, hogyan reflektáltak az elszakított területek református egyházai az új helyzetre, milyen belső dilemmák és az új államokkal kialakult konfliktusok mentén indult meg az egyházi intézményesedés. Természetesen ezt korábban is elemezték a kutatók, de ez a probléma most, a századik évfordulóhoz közeledve újra előkerül. Ebben az esetben is látható, hogy egyegy évforduló általában tematizál. Más évfordulóhoz is kapcsolódott a konferencia. Igen, ilyen például a dordrechti zsinat évfordulója, amely öszszegyűjtötte a dogmatikai kérdésekkel foglalkozó kutatókat. De emellett fontos része volt a tanácskozásnak, hogy kiemelten foglalkozott azzal is, hogyan változott a lelkészek szerepe az újkorban. A mi szekciónkban nagy hangsúlyt kapott az a probléma, mit jelentett a szocializmusban a vallásgyakorlás mint kulturális ellenállás. A diktatúra önmagát a vallásokkal szembenállónak határozta meg, és az egyházi intézményrendszert a perifériára akarta szorítani. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) vezetője, Horváth János 1958-ban azt mondta, hogy az egyházak a pártállam legnagyobb legális ellenfelei, és a vallást mint „ideológiai terméket” végig ellenségnek tekintették. Kérdés tehát, hogy ilyen rendszerben hogyan lehetett átörökíteni a keresztyén hitet, értékrendet, az egyházi gyakorlatokat, és ennek milyen nyílt vagy rejtett technikái voltak. Például az alkalmazkodó ellenállás különböző formái: a kódolt beszéd, a leplezés, a mimikri. Számos variációja volt, hogyan próbálták ebben a kettős nyomás jellemezte bonyolult viszonyrendszerben – mert az egyházvezetés közvetítette az állam elvárásait – a gyülekezeti tagok és a helyi lelkészek, akár kockázatokat is vállalva, a saját autonómiájukat őrizni. Ez olyan kérdéskör, amelyet ebben az összefüggésben még nem vizsgáltunk. Ilyenkor, november elején az 1956-os Megújulási Mozgalommal is aktuális foglalkoznunk. Ez a történet is kevésbé van benne a közgondolkodásban, mint amennyire megérdemelné. Pap László és Ravasz László vezetésével, az ő hitelességükre építve jött létre olyan szerveződés, amely az egyház ideiglenes vezetését vállalta, de főleg annak lelki, szervezeti, belső megújulását igyekezett segíteni a forradalom első napjaiban. Ravasz nagyon bölcs memorandumot fogalmazott meg, amely tisztázta a kialakult helyzetet, és számot vetett a lehetőségekkel. Ehhez az egyházi megújuláshoz kérte a gyülekezetek támogatását, majd 1957 februárjáig több mint 900 gyülekezet küldte vissza a válaszát. Ez azt mutatja, hogy vidéken is óriási társadalmi kohézió és szolidaritás volt még akkor, illetve a presbitériumok bátran vállalták a kockázatot is, hogy névvel, aláírásokkal is elköteleződtek. Ravasz november 4-e, tehát a szabadságharc eltiprása után felmérte a politikai realitásokat, és arra jutott, hogy a meglévő, a rendszer által biztosított keretek maximális kihasználása is több lehetőséget jelent a vallásgyakorlásra, mint amivel az egyház az ötvenes években élni tudott. Hangsúlyozta, hogy az 1948-as, az egyházra kényszerített egyezmény, amely ugyan elvette az intézményeket, mégis meghagyta a lehetőséget családi istentiszteletek tartására, a fiatalokkal való foglalkozásra, evangélizációra, ifjúsági misszióra. Ő azt javasolta, hogy ehhez kell ragaszkodni, vissza kell térni az egyezményhez, miközben azt a pártállam a vallásszabadság hivatkozásaként, egyházpolitikájának legitimációs bázisaként használta. Ravaszék ezt az egyezményt a maguk javára fordították, és azt mondták, hogy használják ki a benne rejlő lehetőségeket: legyen szabad az evangélizáció, lehessen szabadabban foglalkozni a fiatalokkal – tehát a rendszer által elvileg engedélyezett, meglévő kereteket tágítani, és a hitéletet így gazdagítani. A nagy hittancsaták idején, 1959–60-ban országszerte hivatkoztak a lelkészek az egyezményre, az ÁEH hivatalnokai akkor kaptak észbe, hogy ez számukra a visszájára sülhet el. Az 1959 és 1961 közötti időszak a kényszerkollektivizálások miatt is sorsfordító. A hagyományos, autonóm történelmi parasztságot fizikai és lelki erőszakos eszközökkel, propagandával, zsarolással kényszerítették a téeszekbe. Nagyon fontosak ennek az egyházi lenyomatai: az egyik esperesi jelentésben például az olvasható, hogy olyan a falu, mint egy temető, mert egészen apatikusak lettek az emberek, és mint az esperes írja, ennek a hátterében téeszproblémák állnak. De olyan is előfordult, hogy az emberek a megszorított helyzetben is próbálkoztak. Az egyik téesztaggyűlésen a férfiakat a párttitkár számon kérte, hogy a gyerekeket miért járatják hittanra. A férfiak arra hivatkoztak, hogy különben a feleségük elválna tőlük. Gondoljunk bele, milyen megalázó, kiszolgáltatott helyzet volt ez a hatalommal szemben. Ez a jelenet jól mutatja, hogyan lehetett túlélni ezt a helyzetet, és a nők szerepére is felhívja a figyelmet a vallási hagyományok átörökítésében. Egy-egy hosszú, pártállami frazeológiával megírt dokumentumban az ilyen néhány mondat az, amely a történészek számára ablakot nyit arra a világra. Mi volt a legfőbb oka, hogy a hatvanas évektől sokan elfordultak az egyháztól? Sok minden együttesen. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a kommunizmustól függetlenül nyugaton is megindult a szekularizáció. A fogyasztói társadalom jelenléte, a tömegkultúra, a televízió megjelenése szintén erőteljesen átalakította az emberek szokásait. Sok lelkész arra panaszkodott, hogy a tévé miatt nem mentek templomba az emberek. A hatvanas évek pártállam által erőltetett durva szekularizációjával együtt ezek egymást erősítő hatások voltak, és gúzsba kötötték az egyházat. 1958-ban a párt legfelső szintjén hoztak olyan rendelkezést, hogy a fiatalokkal iskolai oktatáson – amit egyébként ellehetetlenítettek – és a konfirmációi előkészítőn kívül nem lehetett foglalkozni. Nem szervezhettek diavetítést, sportrendezvényt, nem lehetett kirándulásokra vinni őket. Tehát minden személyes kommunikációt próbáltak nagyon keményen megakadályozni. A tiltott és a tűrt eszközök területe is nagyon képlékeny volt, mert a hatalom szándékosan nem állított fel világos szabályokat arra, hogy mit tilt, mit tűr, mit tekint ellenséges egyházi tevékenységnek. Lényegében bármilyen legális egyházi tevékenységet ellenségesnek bélyegezhetett, ami rendkívül szituatív és kiszámíthatatlan környezetet eredményezett. Egy állambiztonsági belső jelentés szerint az „egyházépítő” és úgynevezett „szervezetszerű hitéleti tevékenységet” minősítették ellenséges tevékenységnek. Tehát nem csupán az aktívan politizálókra tekintett a rendszer ellenségesen, hanem bárkire, aki aktív hitéleti tevékenységet folytatott, különösen ha a fiatalok vagy az értelmiség körében igyekezett a saját értékrendjét, nézeteit továbbadni. Így érthető, miért lehetett a hatvanas években állambiztonsági ügy abból a konkrét esetből is, amikor valaki a fiataloknak szilveszterkor diavetítést szervezett. A konferencián külön témává vált a nyolcvanas évek a határon túli magyar kapcsolatok, valamint a német menekültek történetének nézőpontjából. Az is kiderült, hogy a határon túli magyarok és a német menekültek között is voltak kapcsolódási pontok. Mint elhangzott, a kapcsolatokról az egyházi vezetés és a politikai hatalom is tudott. Ez is nagyon fontos terület, és kevéssé kutatott. Ez a történet azt mutatja meg nekünk, milyen folyamatok és társadalmi utak vezettek a rendszerváltáshoz. Fontos kérdés, hogy milyen állapotban élte meg a magyar társadalom a rendszerváltást, és ebben van-e az egyházi hálózatoknak szerepe. A kutatások arra mutatnak rá, hogy van. A nyolcvanas évekre újraszerveződött a fiatalokból álló nem egyházi csoportokhoz – például táncházakhoz, egyetemi klubokhoz – kötődő laza hálózat, amely megtalálta a kapcsolatot a határon túli magyarsághoz. A hetvenes években ezek még esetiek, egyediek voltak, de a nyolcvanas évekre rendszerszerűvé álltak össze. A konferenciáinkon Kárpát-medencei, erdélyi és magyarországi kutatók közösen, egymást segítve tudnak a határon túli és anyaországi forrásanyagon dolgozva együttműködni. Ez az előttünk álló időszakban nagyon ígéretes kutatási terület lesz. Kiderült az is, hogy ez nem csupán magyar–magyar történet, hanem vannak nyugatra mutató külföldi szálai, amelynek nemcsak nyugati – német, holland, svájci –, hanem keletnémet vonatkozásai is kirajzolódnak. Ezeket elkezdtük feltárni, és ezen az úton kell tovább haladnunk, hiszen most nagyon izgalmas történet kezdeténél vagyunk. Címkék Földváryné Kiss Réka