MAGYAR HÍRLAP./ magyarhirlap.hu - 2021.02.25. (Vitéz Anita) Megosztás 2021. February 25. A rendszerváltozás előtt rögzült az óvatosság, az emberek nem szívesen idézték fel a hatalom részéről elszenvedett sérelmeiket, ezt a hosszan tartó öntabusítást oldhatja az, ha a kommunizmus hétköznapi hőseire emlékezünk – mondta lapunknak Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, akit az intézmény legújabb kiadványáról kérdeztünk. – Nemrég jelent meg a Nemzeti Emlékezet Bizottság és a Ma¬thias Corvinus Collegium közös kiadásában a hatvan portrét tartalmazó Magyar hősök című kötet. Miért volt időszerű a kiadvány megjelentetése? – (Földváryné Kiss Réka) Sára Sándor Feldobott kő című filmjének ars poeticáját választottuk mottónak. A filmben a főszereplő a következőképpen fogalmaz: „Majd számon kérik tőled a történelmet, és igazuk lesz – kérd számon a történelemtől az embert, és igazad lesz.” Ez a mindenkor érvényes gondolat különösen igaz a huszadik század traumatikus tapasztalataira. A totális diktatúrák társadalmi emlékezete egészen 1990-ig, a rendszerváltozásig tele volt csúsztatásokkal és elhallgatásokkal. Bár az elmúlt harminc évben lezajlott egy „levéltári forradalom”, korábban eltitkolt dokumentumokat ismertünk meg, és számos nagy jelentőségű történeti kutatásra is sor került, mégis azt gondolom, hogy nem elcsépelt, ha a cselekvő embert mutatjuk be a sorsfordító, sokszor drámai vagy tragikus történelmi helyzetekben. Ha egy mondatban kellene összefoglalni, miért érdemes kiadni egy ilyen kötetet, úgy fogalmaznék: arcot kell adni a történelemnek. Ehhez pedig emberi sorsokon át vezet az út. Sőt nemcsak sorsokon, hanem emberi döntéseken át, mivel az embernek még a legnehezebb pillanatokban is van döntési lehetősége. – Miért az emberi döntéshelyzetek állnak a kötet fókuszában? – Sokszor nem jó és rossz közül, hanem két rossz döntési lehetőség közül kell választani. Törekedtünk arra, hogy olyan életpályákat válogassunk be a kötetbe, amelyeket nehéz helyzetben meghozott, kockázatos döntésekre alakítottak, tulajdonképp ezek fűzik össze a hatvan élettörténetet. Nem mellesleg egyfajta információs kárpótlást is szerettünk volna adni, a kötet szereplői közül sokan ugyanis egész egyszerűen feledésre ítéltettek. A kommunista diktatúra időszakában sokakról egész egyszerűen tilos volt beszélni. A rendszerváltozás óta eltelt harminc év – egygenerációnyi idő –, és felnőtt egy olyan fiatal nemzedék, amelynek már nincs személyes tapasztalata a kommunizmusról. Hála Istennek, hogy így van, de ettől csak még fontosabb, hogy megismerjék a közelmúlt történelmét. Úgy gondoljuk, a 20. század diktatúráinak a története jobban átélhető, ha egyes személyek életútján keresztül mutatjuk be. Ezáltal közelebb hozzuk a korszakot, és olyan elfeledett történetekről is tudunk beszélni, amelyek méltók arra, hogy megemlékezzünk róluk. – Mondhatjuk, hogy a rendszerváltozás óta felnőtt generáció a kötet célközönsége? – A célközönséget nem szűkíteném le életkor alapján, szerintem a kötet fontos lehet olyanok számára is, akik például a családjaik révén maguk is – közvetetten vagy személyesen – érintettek. A rendszerváltozás előtt sok mindenről nem lehetett beszélni, nekem is volt olyan tapasztalatom, amely az óvatosság berögzülésére mutatott, az emberek nem szívesen idézték föl a hatalom részéről elszenvedett sérelmeiket. Ezt a hosszan tartó öntabusítást is oldhatja a kiadvány, amely így tulajdonképpen segíthet azoknak, akik átélték ezt a korszakot, de ugyanígy az ő leszármazottaiknak is. Elkezdhetnek tisztábban látni annak kapcsán, hogy mi minden történt a saját kortársaikkal vagy szüleik, nagyszüleik kortársaival. Így aztán kialakulhat egy generációs párbeszéd, a társadalom nagyszülői életkorban lévő tagjai és a fiatalok között. Ha a kötet hozzá tud járulni ennek megindításához, erősítéséhez, akkor célt ért. – Mennyire különlegesek a kötetben szereplő személyek életútjai? Hiszen sokan közülük a különleges helyzetet leszámítva inkább átlagembereknek tűnnek. – Ez szándékos döntés volt. A kötetbe belekerült ugyan néhány olyan személy is, akik a pozíciójuknál fogva a politikai, a gazdasági, a kulturális, illetve az egyházi elithez tartoztak, ilyen például Esterházy János vagy Ordass Lajos. A legtöbb történet azonban olyan egyszerű emberekről szól, hogy akár mi is a helyükben lehettünk volna. Az emberek nem születnek hősnek, mindenki él a maga világában, a saját hivatása szerint falusi bíróként, kisvárosi polgármesterként, tisztviselőként, tudós feltalálóként vagy orvosprofesszorként. – Vagy szerzetesként… – Így van. Ezek mind hétköznapi sorsokként indultak, amelyeket azonban a történelem más útra terelt. Ez sajnos elég sokféleképpen megtörténhetett: náci diktatúra, kommunista diktatúra, 1944, a vészkorszak, 1956… Ezek a helyzetek választás elé állították az embert. Döntenie kellett arról, hogy menti-e az embertársait, akár a személyes szabadsága, az élete kockáztatása árán is, kiáll-e mások jogaiért, a nemzeti függetlenségért. A kötet szereplői nem akartak hősök lenni, a történelem kényszerítette őket olyan helyzetekbe, amelyekben súlyos döntéseket kellett hozniuk. És ők vállalták a kockázatot, hősiesnek nevezhető döntéseket hoztak. Talán ezeknek a kevésbé ismert embereknek a helyzetébe könnyebb belehelyezkednünk, mint egy vezető politikus vagy államférfi életébe. Egy édesanyával könnyű azonosulni, akinek a férjét 1956-os szerepvállalása miatt bebörtönzik, majd kivégzik, ő pedig ugyanebben a diktatúrában kényszerül fölnevelni a gyerekét. – Brusznyai Árpád, a forradalom után kivégzett veszprémi tanár feleségéről, Honti Ilonáról van szó. Számomra ez volt a kötet legizgalmasabb fejezete. – Igen, ő is döntött, mégpedig úgy, hogy megőrzi a „fasiszta ellenforradalmárnak” bélyegzett férje tiszta emlékét, átadja gyerekének, és végig egyenes gerinccel, tartással él, nem engedve a hatalom nyomásának. Hősiessége a csöndes, évtizedeken át tartó hűségben és kiállásban mutatkozott meg. – Brusznyai Árpád özvegyének sorsa mennyire nevezhető tipikusnak? Férje letartóztatása után naplót írt, így a megpróbáltatásairól rendelkezésre áll egy nagyszerű forrás. Más mártír családok, özvegyek sorsának kutatása kapcsán mennyire széles a lehetőségek köre? – Korábban sor került már ilyen jellegű kutatásra, annak eredményeképpen Titokkal a lelkemben éltem címmel megjelent egy nagyon megrázó kötet, amely özvegyeknek és árváknak, illetve bebörtönzött forradalmárok családjainak a történeteit gyűjtötte egybe. – Mi a naplók és visszaemlékezések tanulsága? – Az, hogy ezek a történetek nagyon különböző mintázatokat mutattak. Volt, aki úgy próbálta meg a gyerekét „megmenteni” a családi múlt következményeitől, a hátrányos megkülönböztetéstől, hogy a család nevet változtatott. Voltak, akik nem beszéltek arról, mi történt velük. Az egyéni magatartásminták különbözők, Brusznyainé esete azért különleges, mert ő az általa vezetett naplóval a napi küzdelem mellett az emlékrögzítést is vállalta. Ennek révén nyomon követhető a per alakulása, valamint azok a lelki küzdelmek, amelyeken ő és kislánya végigmentek. – Drámai olvasni a naplót, ahogy még reménykedik az írója, mi pedig, akik beleéljük magunkat az olvasmányélménybe, már tudjuk a történet végét. – Igen, így van. Emellett Brusznyai Árpád története viszonylag ismert, így van mihez kapcsolni a női szemszöget, a család nézőpontját, amelynek számbavételét sokan elmulasztják. Pedig érdemes belegondolni, hogy milyen élete lehetett azoknak, akiknek a férjét, apját, testvérét kivégezték, vagy öt-tíz-tizenöt év börtönre ítélték. Ez egy nagyon nehezen feldolgozható helyzet akkor is, ha a férfi életben marad. – Az előbb említette, hogy a határhelyzetekben való kockázatvállalás volt az egyik kulcsfontosságú tényező, ami alapján az életutakat szelektálták, vagyis ezt tulajdonképpen tekinthetjük a hősök egyik karakterjegyének. Hogyan látja: létezhet ma olyan határhelyzet, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy hőssé váljon? – Ez már túlmutat a történész válaszadási kompetenciáján, de mivel minden jelen egyszer majd múlttá válik, azt gondolom, hogy a jövő generációk a megfelelő időbeli távolságból már látni fogják, hogy a mi korunkban melyek voltak ezek a döntési és határhelyzetek. Más a helyzet most, mint egy totális diktatúrában, amikor az ember a döntéseiben az életét teszi kockára, és minimum a szabadságvesztést – fogságot, börtönt, internálást – kockáztatja. De nem kell nagyon messzire menni, a világban ma is több háború zajlik, ahol ezek a kérdések más fénytörésben kerülnek terítékre, mint itthon. A morális helytállás lényege, hogy nem a könnyebb utat választjuk. Dönthetett volna például úgy Richter Gedeon, hogy a német megszálláskor elmenekül, de helyette úgy határozott, marad a gyógyszergyárában. Részéről ez a hazafias cselekedet, ez a bizalom – tudniillik hogy a magyar állam megvédi őt – végül az életébe került. – Van kedvenc története? – Soos Gézáét nagyon szeretem. Fiatal jogászként ígéretes államigazgatási karrier előtt állt, egy egyházi ifjúsági szervezet népszerű vezetője volt fiatal, csinos feleséggel és három gyerekkel, útban a negyedikkel. Vélhetően sokak által irigyelt élethelyzet, még akkor is, ha tudjuk, hogy közben zajlott a második világháború. A család életében az 1944. március 19-i német megszállás azonban gyökeres fordulatot hozott: Soos illegalitásba vonult, és a polgári ellenállás egyik vezetője lett. Wallenberg közeli munkatársa volt a zsidómentésben, sőt a svéd diplomata gyakorlatilag Soos kapcsolati hálóját használta fel a saját tevékenységéhez. Soos megszakított minden kapcsolatot a családjával, mivel a Gestapo üldözte, és tudta, ha lebukik, annak nagyon súlyos következményei lesznek. Tisztában volt vele, mit kockáztat az embertársaiért, a szabadságért, és mások életének a megmentése érdekében vállalta az illegalitást. Ezek olyan történetek, amelyek elgondolkodtatnak, mert rávilágítanak arra, hogy milyen határhelyzetekben kényszerülhet az ember döntéshozatalra. – Lesz második kötet? Az előszóban az olvasható, hogy a névsor bővíthető. Kíváncsi vagyok, merre bővítenék? – Szeretnénk folytatást. Idén lesz az ’56-os forradalom 65. évfordulója, és ennek kapcsán olyan ’56-os történeteket tervezünk bemutatni, amelyek bár szintén emlékezésre méltók, egyelőre nincsenek benne a köztudatban. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a forradalom kapcsán is hús-vér emberekről van szó, nem szentekről. Senki sem születik hősnek. Ők ugyanúgy élték az életüket, voltak mindenféle döntéseik – ezek közül emelkednek ki azok, amelyek hőssé tesznek valakit, így áll össze egy emlékezetre méltó életút. Ne feledjük, az a hős, aki határhelyzetben kockáztat. – Ezt Lénárd Ödön, a kötet egyik szereplője így fogalmazta meg: „A hős és a gyáva között ott van a különbség, hogy a hős fél és marad, a gyáva pedig fél és elszalad.” – Pontosan. Nagyon igaz és nagyon emberi, amit mondott. Piarista szerzetesként őt is meghurcolták a Rákosi- és a Kádár-diktatúra idején: Tizennyolc és fél évet ült börtönben, mondatait tehát a személyes életútja is hitelesíti. Forrás: Információs kárpótlás a kommunizmus elfeledett áldozatainak (magyarhirlap.hu, 2021.02.25.) kapcsolódó tartalom: Magyar hősök. Elfeledett életutak a 20. századból című kötet ismertetője Sajtómegjelenések a kötetről Címkék Földváryné Kiss Réka NEB-könyvtár könyvismertető