Felszabadítás? Megszállás? – A Vörös Hadsereg Magyarországon (L. Balogh Béni írása)

mandiner.hu - 2015.08.05.

  • Megosztás
  • 2015. August 05.

Krausz Tamás az Eszmélet c. folyóirat 106. számában (1945. nyár) Egy levéltári kurzuskötet a Győzelem 70. évében címmel közöl recenziót. Írásában a „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947 című, nemrég megjelent dokumentumkötetet bírálja személyeskedő, gyakran gunyoros hangnemben. Véleménye szerint a könyv propagandajellegű és kimeríti a „tudományos botrány fogalmát”. Az egész kötet, de mindenekelőtt a bevezető tanulmány „megdöbbentően” szakszerűtlen, „amelyet minden túlzás nélkül, ismerve a magyar levéltári kutatás és kiadás múltját, jeles szakmai tradícióját, »árulásnak« is nevezhetnénk” – írja.

A könyv szerkesztőjeként és a bevezető szerzőjeként a személyemet, illetve a kötetet ért legfontosabb vádakra, Krausz durva csúsztatásaira és ferdítéseire kívánok reagálni. Teszem ezt abban a reményben, hogy sikerül bebizonyítanom: a hazai levéltáros szakma széleskörű összefogásaként létrejött kötet – a recenzens állításaival ellentétben – kiegyensúlyozott szemléletű, tárgyilagos, szigorúan tudományos igényű forráskiadvány e hosszú évtizedekig tabunak minősített témakörben.

A recenzens kitartóan és agresszíven sulykolja, hogy a bevezető „durván tendenciózus, nem is törekszik az objektivitásra”. Ahhoz képest azonban, hogy milyen súlyos kifogásokat, vaskos minősítéseket fogalmaz meg, az érvelése meglepően gyenge lábakon áll, és csekély bizonyító erővel rendelkezik. Vádaskodásainak lényegét és az ezzel szembenálló valóságot a következő pontokban foglalom össze.

Első pont: Krausz szerint a bevezetőben „szerfölött hosszú kirándulást” tettem „a szovjet történelem zegzugos útjain”, és persze eltévedtem annak számomra „ismeretlen labirintusaiban”, mivel „a legfőbb útjelzőket” sem ismertem fel. Gunyorosan írja: „L.B.B. hirtelenjében felcsapott »szovjetológiai szakembernek« (orosz nyelvtudás s minden előzetes »szovjetológiai« kiképzés nélkül!), és rittyentett egy több mint 50 oldalas tanulmányt, jórészt a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió történetéről, főképpen a II. világháború periódusában.” Felrója, hogy a Vörös Hadsereg történetének „alapműveként” Gosztonyi Péter egyik könyvét említettem, amely „már a 90-es évek elején sem volt korszerű munka”. Nem használok orosz levéltári forrásokat, nem kutattam moszkvai levéltárakban, és oroszul tudó munkatársakat sem küldtünk oda.

A valóság ezzel szemben az, hogy a kötet bevezetője nem elsősorban a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió történetét taglalja, hiszen az irodalomjegyzékkel együtt összesen 54 oldalas tanulmányból csupán az első alfejezet, azaz nyolc oldal szól a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió második világháborús győzelméről. A többi rész Magyarország és a térség szovjetizálásának kérdéseit, a historiográfiai előzményeket, a szovjet csapatok bejövetelének körülményeit, a megszállás/felszabadítás problémakörét, végül az elkövetett atrocitásokat és a gazdasági károkozást tárgyalja. Az első alfejezetben a téma hazai és külföldi szakirodalma alapján foglaltam össze a kérdést. Ennek 37 lábjegyzete közül a Krausz által említett Gosztonyi-mű négyet tesz ki. A többi − a szövegben való előfordulás sorrendjében − Krausz Tamás, Kolontári Attila, Jurij A. Nyikiforov, Ormos Mária, Szakály Sándor, Romsics Ignác, David M. Glantz, Ránki György, Isaac Deutscher, Timothy Snyder, Anne Applebaum, John Lukacs, Vladimir Pechatnov, Vladislav Zubok, Constantine Pleshakov, Donal O’Sullivan, G. Murasko, A. F. Noszkova és mások magyar, angol, német nyelvű munkáira történő hivatkozás. Ami az orosz levéltári források hiányát illeti: a Vörös Hadsereg 1944–1945. évi magyarországi hadműveleteire vonatkozó iratok túlnyomó többségét Podolszkban, az Oroszországi Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Archívumában, a világ egyik legzártabb, leghierarchikusabb levéltárában őrzik. Nemes gesztus lenne Krausz Tamás részéről, ha kiterjedt oroszországi kapcsolatrendszerét igénybe véve közbejárna, hogy a jövőben magyarországi kutatók is hozzáférjenek ehhez az iratanyaghoz. Ma még sajnos nem kutatható.

Második pont: A recenzens azt állítja, hogy Ungváry Krisztián nyomán a hidegháború időszakának legfagyosabb periódusában keletkezett koncepciókat újítom fel a II. világháború kitörésének körülményeit és a náci Németország Szovjetunió elleni háborúját illetően. Szerinte három − „jóindulattal fogalmazva” − téves elgondolást veszek át „elődeimtől”, azokat is „lebutított formában”. Az első ezek közül az 1939. augusztusi Ribbentrop−Molotov paktum „bántóan egyoldalú és leegyszerűsítő” interpretálása, amely által „a háború kirobbanásáért a felelősség jó részét Hitler és a nyugati hatalmak vezetőinek válláról (lásd a Müncheni Egyezmény és a megbékéltetési politika történetét!) át lehessen pakolni Sztálinéra és a Szovjetunióéra.” A második a Szovjetunió elleni náci támadásnak a „preventív háború” szellemében, azaz a „goebbelsi propagandának” megfelelő értékelése. Magyarország 1945 utáni szovjetizálásának kérdése kapcsán ismét gunyoros formában bírál. Szerinte csak a saját koncepciómmal egyező álláspontokat − így például az Ungváry Krisztiánét vagy a Romsics Ignácét − tartom fontosaknak, nem pedig a dokumentumokkal alátámasztható érvelést.

Krausz állításai távol állnak a valóságtól. A Ribbentrop−Molotov paktum kapcsán vallott álláspontom korántsem „bántóan egyoldalú és leegyszerűsítő” interpretálása a tényeknek. A korabeli szovjet szándékok értelmezését illetően napjaink orosz történészei is vitatkoznak. Közülük mindenekelőtt Mihail Meltyuhov, Vlagyimir Nyevezsin, Dzsahangir Nadzsafov képviseli − Krausz Tamással ellentétben − azt a véleményt, miszerint az 1939−1941 közötti szovjet külpolitikai lépéseket nem lehet pusztán a német fenyegetésre adott kényszerű reakcióként értelmezni. Kolontári Attila, a téma és az orosz levéltári források jó ismerője szerint ma már egyértelműen bizonyítható: Sztálin abban a tudatban kötötte meg az alkut Hitlerrel, hogy annak következménye egy európai háború lesz, amelyben a felek végletesen legyengítik egymást, a szembenálló országokban megérik a helyzet a társadalmi forradalomra, a Szovjetunió pedig a haderejével döntő befolyást gyakorol majd az eseményekre. Mindez bizonyos mértékig – bár a kortársak ezt még nem sejthették – előrevetítette azt is, hogy néhány év múlva, a második világháború egyik győzteseként, milyen tervei lesznek Sztálinnak a csapatai által felszabadított/megszállt kelet- és közép-európai térségben. Hiszen a szovjet külpolitika ideológiai és geopolitikai céljai – a világforradalmi törekvések, az „imperialista hatalmak” elleni harc – a háború előtt és után is sajátos pragmatizmussal, valamint kellő türelemmel párosultak. Pánszláv törekvések, a Szovjetunió biztonsági érdekei, a cári külpolitika birodalmi hagyományainak felújítása, a bolsevizmus exportja – mindezt egyszerre kell vizsgálnunk, ha Moszkva valós szándékait akarjuk értelmezni.

A történészek abban a kérdésben sem jutottak még közös nevezőre, hogy Németország 1941. június 22-i katonai támadása a Szovjetunió ellen preventív jellegű volt-e vagy sem, más szóval a szovjet vezetésnek voltak-e támadó szándékai Németországgal szemben. Krausz − mint láttuk − ezt a felvetést a goebbelsi propagandához hasonlította. Kolontári viszont az új kutatási eredményeket összegezve arra a következtetésre jutott, hogy a Vörös Hadsereg Vezérkarának Hadműveleti Osztályán már 1939 őszén megkezdődtek egy Németország elleni lehetséges háború tervezőmunkái, és a szovjet felkészülés párhuzamosan zajlott a némettel. Moszkvában azzal számoltak, hogy a háborút ellenséges területen kell megvívni. A Németország elleni hadviselésre 1939 őszétől 1941 májusáig több haditerv készült. Ezek közül a legutolsó, az ún. Zsukov-terv − amelyet magyarul Ungváry Krisztián közölt − legfőbb feladatának a német hadsereg megsemmisítését tűzte ki egy megelőző csapás keretében. Az esetleges szovjet akciót azonban – ha valóban volt ilyen szándéka Sztálinnak (a feltételes módot a bevezetőmben is használom!) – minden bizonnyal nem 1941-re tervezték.

Magyarország és a térség szovjetizálásának a kérdése szorosan összefügg a Vörös Hadsereg 1944−1947 közötti magyarországi jelenlétével, ezért bevezetőmben viszonylag nagy teret szenteltem ennek. A fogalmi tisztázást követően − elsősorban Rainer M. János nyomán − bemutattam a sztálinizmus történeti magyarázatainak négy nagy paradigmáját: a totalitárius paradigmát, az erre reflektáló revizionista irányzatokat, a modernizációs elméletet és végül a sztálinizmus, mint civilizáció elméletét. Krausz itt is félremagyaráz, mert nemcsak Ungváry és Romsics véleményét tartottam fontosnak, hanem Békés Csaba, Borsody István, Heller Ágnes és Fehér Ferenc, Kalmár Melinda, Borhi László, Gyarmati György, Standeisky Éva, Charles Gati, G. Murasko és A. F. Noszkova, valamint Rainer M. János nézetei mellett az ő meggyőződését is ismertettem. Ezt követően szögeztem le saját álláspontomat, miszerint Sztálin végső célja, ha erre Magyarország esetében nem is voltak kész tervei, valószínűleg már kezdettől fogva a Vörös Hadsereg által megszállt országok szovjetizálása volt. Ugyanakkor azt is megemlítettem, hogy Sztálin Lengyelországtól, Bulgáriától, Romániától eltérően, ahol azonnali szovjetizálást sürgetett, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Magyarországon a fokozatosság elvével számolt. Magyarországon ráadásul kezdetben kínos gonddal ügyelt arra, nehogy azt a látszatot keltse, miszerint a Vörös Hadsereg nyomában rögtön ott teremnek a kommunisták, és kikiáltják a proletárdiktatúrát, mint 1919-ben. Moszkva tehát kezdetben önkorlátozást gyakorolt, és nem érvényesítette teljes hatalmi súlyát Magyarországon. A Független Kisgazdapárt „leszalámizása” és szétzúzása 1947–1948-ban, majd a két munkáspárt egyesítése, a fontosabb termelőeszközök, valamint az iskolák államosítása, a katolikus egyház elleni hadjárat, végül pedig az 1949. májusi, alternatíva nélküli választás azonban hamarosan véget vetett az átmeneti időszaknak, és megvalósította, illetve kiteljesítette a szovjet típusú rendszert Magyarországon.

Harmadik pont: Krausz a szememre veti, „hogy míg L.B.B. az 1939 és 1941 közötti periódusban a szovjet »expanzív külpolitika« tételét kívánta megalapozni, nem vizsgálta meg hasonló részletességgel a magyar külpolitika botladozásait, amelyek a Szovjetunió − Hitler kérése nélkül − igazolhatatlan megtámadásához vezettek 1941 júniusában.” Szerinte kiosztok-beosztok, leszólok és minősítek történészeket, „így például a korszak legjelentősebb marxista történészét, Ránki Györgyöt, aki 1971-ben a horthysta Magyarországot Hitler utolsó csatlósának nevezte. L.B.B. ügyet sem vetett arra, hogy a későbbiekben Ránki György miképpen differenciálta és gazdagította álláspontját és a magyar történetírás egészét. Egyébként − fűzi hozzá Krausz − az »utolsó csatlós«-fogalom nem is olyan valóságtól elrugaszkodott meghatározás, ha arra gondolunk, hogy magyar csapatok még 1945-ben is − német területen − harcban álltak a Vörös Hadsereggel.”

A magyar külpolitika „botladozásait” valóban nem kívántam részletesen megvizsgálni, ezt számos alkalommal megtette már előttem a Krausz által is említett Juhász Gyula vagy Pritz Pál. Természetesen kitértem Magyarország 1941. június 26-i hadba lépésének körülményeire, és utalást tettem arra, hogy a német parancsnokság alá tartozó magyar megszálló csapatok a második világháború idején atrocitásokat, kegyetlenkedéseket, tömeggyilkosságokat követtek el szovjet területen. Krausz állításával szemben azonban nem szóltam le és nem minősítettem történészeket, így Ránki Györgyöt sem. Két Ránki-idézet szerepel a bevezetőben. Az elsővel azt kívántam illusztrálni, hogy az 1960-as évek közepétől a sematikus, vulgáris történelemszemlélet egyre inkább háttérbe szorult, ennek ellenére a szovjet hadsereg magyarországi tevékenységét továbbra is tilos volt még burkoltan is bírálni. Erre utaltam az idézet rövid értékelésével: „Az »ellenforradalom korát« tárgyaló Ránki György a korábbi pártos szemléletmód jegyében értékelte a »felszabadulás« jelentőségét. Kiemelte, hogy a szovjet hadsereg »szétverte a Hitler utolsó csatlósává süllyedt magyar uralkodó osztályok államapparátusát, lehetőséget nyújtott a belső forradalmi erők kifejlődésére, s ezzel új korszakot nyitott hazánk történetében«.” A második, időben jóval későbbi Ránki-szövegről viszont azt jegyeztem meg, hogy tárgyszerű. „Ránki György […] tárgyszerűen ismertette az 1944−1945-ös magyarországi hadműveleteket. Mondanivalóját tömören így összegezte: »Április 2-án felszabadult Nagykanizsa s a féltve őrzött zalai olajvidék, s április 4-én az utolsó magyar helységből is kiverték a náci csapatokat. Az ország felszabadítása a német megszállás alól véget ért.«” Krausznak természetesen jogában áll Magyarországot „utolsó csatlósnak” nevezni, még akkor is, ha sokan nem értenek ezzel egyet. Feitl István írja egy tanulmányában, hogy „az »utolsó csatlós« megszégyenítő jelzője nem igaz, hiszen a Független Horvát Állam csapatai csak 1945. május 15-én tették le a fegyvert.” 1945 januárjától „egyszerre volt Magyarország csatlós és szövetséges. Egyszerre állt mindkét oldalon.”

Negyedik pont: A recenzens vádja szerint egyszerűen nem értettem meg, „hogy a Szovjetunió és szövetségeseinek antifasiszta felszabadító háborúja minden humanista elkötelezettségű ember számára − igaz ügy volt, amelytől egyértelműen meg kell különböztetni, persze nem elhallgattatni (!) a felszabadítást végrehajtó hadseregek katonáinak bűncselekményeit.” Ebből következően a Vörös Hadsereg katonáit inkább a „horthysta elit szemüvegén keresztül” nézem, és „csak a megszédült, bűnöző katonák tetteire” világítok rá, „valódi történelmi teljesítményük, Európa felszabadítása mint ügy elsikkad a bűnök között”. Azt a történelemszemléletet képviselem, „amely Magyarország megszállását-felszabadítását alapjában egyfajta sérelemként éli meg”. Így hát híján vagyok „a nagyvonalú történészi álláspontnak, empatikus magatartásnak”.

Krausz is tudja, hogy több-kevesebb intenzitással mintegy két évtizede zajlik a történészek, publicisták között a vita arról, miszerint 1945 kapcsán felszabadulásról vagy inkább megszállásról beszéljünk-e. A magyar társadalom jelentős része egyénileg – teljes joggal – felszabadulásként élte meg a szovjet csapatok bevonulását, hiszen az előző rendszerben a szó szoros értelmében az élete forgott kockán. A Vörös Hadsereg Magyarországot ilyen értelemben valóban megszabadította a nyilas rémuralomtól és a német megszállástól. Az érem másik oldala viszont az, hogy a korábbi szovjetellenes propaganda és a bevonuló szovjet csapatok által elkövetett súlyos atrocitások együttes hatása alatt a lakosság másik részén pánikhangulat lett úrrá. Erről írt 1944 októberében a már Magyarországra hazatért kommunista Vas Zoltán a még mindig a Szovjetunióban tartózkodó Rákosi Mátyásnak, Gerő Ernőnek és Révai Józsefnek. „Az excesszusok igen komolyak és a katonai hatóságok minden akarata ellenére is csak nagyon nehezen csökkenthetők, pedig történt elég jelentős számban még kivégzés is. […] De meg kell, hogy mondjam, hogy a kilengéseknél is nagyobb baj az a szörnyű pánikhangulat, amely elfogta a lakosságot. Nem mernek kijönni házaikból, rettegnek a katonáktól.” Nem mindenki számára jelentett tehát felszabadulást a szovjet csapatok bejövetele. Krausz szavaival élve, ők valóban „egyfajta sérelemként” élték meg az eseményeket, és „Európa felszabadítása mint ügy” feltehetően „elsikkadt” a szemükben. Túlnyomó többségük nem tartozott a „horthysta elit” tagjai közé.

Ötödik pont: Krausz szerint homályban hagyom, „hogy a Vörös Hadsereg egységei is közreműködtek a közellátás megszervezésében, a helyreállítási munkálatokban, a lakosság ellátásában.” Nem említem meg, hogy az amerikai, brit és francia katonák is százezer számra erőszakoltak meg német nőket, a hadifogolykérdésben pedig én mondom meg, „melyik történész képviseli a helyes álláspontot, s kivel szemben kell óvatosnak lenni − akárcsak egy régi »tudszocos« tankönyvben −, hogy a diák el ne tévedjen.” Hallgatok arról is, hogy a magyar politikai élet jelentős része támogatta a hazai németség kitelepítésének gondolatát.

Állításainak többsége ezúttal sem felel meg a valóságnak. A bevezetőben ugyanis részletesen kitértem arra, hogy a helyi szovjet katonai parancsnokok az első intézkedéseikkel hathatósan segítették a közigazgatás újjászervezését, és szorgalmazták a termelés újbóli elindítását, hiszen az előrenyomuló csapatok számára nélkülözhetetlen volt a stabilitás, a hátország nyugalma. Azt is megemlítettem, hogy a budafoki lakosokat – legalábbis a polgármester-helyettes egyik 1945-ös jelentése szerint – az orosz katonai parancsnok által kiutalt 200 mázsa árpa mentette meg az éhhaláltól. Valóban nem szóltam az amerikai, brit és francia katonák Németországban elkövetett erőszakos cselekedeteiről, mivel a könyv témája nem ez, hanem a szovjet csapatok magyarországi tevékenysége volt. A hadifogolykérdésről a bevezető tanulmány historiográfiai fejezetében írtam részletesebben. Ismertettem Stark Tamás, Varga Éva Mária és Bognár Zalán egymástól eltérő adatait, anélkül, hogy – amint ezt Krausz állítja – megmondtam volna, „melyik történész képviseli a helyes álláspontot”. Azt, hogy a magyar politikai elit is felelős a hazai németség kitelepítésében, azért nem említettem, mert magát a kitelepítést sem taglaltam, hiszen az nem a szovjet csapatok tevékenységével függött össze.

Hatodik pont: A végére hagytam Krausz abszurd vádját, miszerint a kötetből hiányoznak a „belső lábjegyzetek”, és ez számára „meglepő, szinte hihetetlen”.

Nem nehéz azonban megszámolni, hogy a könyvben összesen 1012 lábjegyzet szerepel: 195 a bevezetőben, 817 pedig a dokumentumok között. A kötet összeállításában részt vett levéltáros kollégákkal együtt lábjegyzetben korrigáltuk a dokumentumokban előforduló nyilvánvaló tévedéseket vagy elírásokat, megadtuk az idegen szavak vagy mondatok magyar jelentését, szükség esetén pedig kiegészítő megjegyzésekkel láttuk el az iratot. Az olvashatatlan szavakra vagy szövegrészekre szögletes zárójellel és lábjegyzettel utaltunk, akárcsak a dokumentumok általunk kihagyott részeire, amelyek tartalmát azonban röviden összefoglaltuk.

Írása végén Krausz „tanácsokkal” lát el a helyes történészi magatartást illetően. Egyetértek vele abban, hogy a történésznek szembe kell mennie mindenfajta misztifikációval, Kelet-Európában pedig különösen aktuális feladat „a tények minél gazdagabb, sokrétűbb világára épülő gondolkodás pozícióinak megerősítése”. E nemes célt azonban csak akkor érhetjük el, ha magunk is maximálisan tiszteletben tartjuk a tényeket, és szakmai-tudományos vitáinkból kizárjuk a durva, személyeskedő hangnemet.

Forrás:


Címkék

megszállás