Emléktúra az elhurcoltak emlékére

  • Megosztás:
  • 2025. January 14.

Málenkij Robot Emléktúra, 2025 (videóösszefoglaló).

Kisfilmünket adjuk közre a Málenkij Robot Emléktúráról, amelyet immár tizedik alkalommal rendeztek meg, s amelyhez idén egy munkatársunkkal csatlakozhattunk. 2015-től minden esztendőben megrendezik az emléktúrát, a résztvevők három nap alatt teljesítik a Dunakanyartól Kál-Kápolna vasútállomásig azt a távot, amelyet az elhurcoltak is megtettek 80 évvel ezelőtt, 1945 januárjában.


Gulág. Gupvi. Málenkij robot. A 2000 után születettek többségének ezek a szavak már semmit sem jelentenek, pedig a XX. században még félelmetes jelentéstarta-lommal bírtak. A kommunista diktatúra idején a Szovjetunióban sok ezer Gulág és Gupvi tábor működött, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták az odahurcoltakat. Ez pedig számtalan esetben a málenkij robot kifejezéssel kezdődött: a Vörös Hadsereg és az NKVD ezzel a hazugsággal hurcolt el 1944-45 ben Magyarországról több százezer polgári személyt, nőket és férfiakat, időseket és fiatalokat. Közülük rengetegen soha nem tértek haza. Az elhurcoltak egynegyede, egyötöde német nemzetiségű, sváb volt, vagy éppen olyan, akit a létszám kikere-kítése miatt németnek minősítettek. A deportáltak többségétől azonban nem kérdeztek semmit, csak vitték őket. 2015 óta rendezik meg hazánkban a Málenkij robot emléktúrát, amelynek ötletgazdája Kosztra Gábor történelemtanár. Kosztra abban az évben másodmagával, Jolánkai Mátéval (szintén történelemtanár) három nap alatt legyalogolta a Nagymaros és Kál-Kápolna vasút-állomás közötti 130 kilométeres távolságot: azt az útvonalat, amelyen 1945 első napjaiban az elhurcoltaknak is végig kellett menniük. A kál-kápolnai vasútállomásról ugyanis számos település németnek minősített lakosait vitték marhavagonokban a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba. Az emléktúra egyik legnagyobb erénye, hogy a málenkij robot tragédiájában érintett családok leszármazottainak lehetőséget biztosít, történetük feltárására, és sorstársaikkal való megosztására közös emlékezésre. Drámai, szívbemarkoló volt egymás után hallani a másod-, har-madgenerációs érintettek elbeszéléseit, felmenőik sorsát, a józan ésszel felfog-hatatlan történeteket. Így például ami-kor három testvért vittek el, és csak egy térhetett haza. Amikor valakit úgy hurcoltak el, hogy nem is az adott település lakója volt, hanem csak látogatóban volt az ismerőseinél. Amikor valaki az elviselhetetlen éhségtől gyötörve a lágerben krumplihéjat evett, amitől bélfertőzést kapott és alig 18 évesen elhunyt. Amikor a szovjetek megbíztak valakit a falu lakosai közül, hogy írja össze a németeket, és megígérték neki, hogy cserébe őt nem hurcolják el — ám végül nem tartották be a szavukat. (Dergán Ádám)