Emlékművek

A közterületi műalkotások mindig egy-egy közösség korábbi élményeit, közösen átélt történeteit, szenvedéseit fejezik ki. emléket állítanak egy nagy jelentőséggel bíró személynek vagy események. Manapság a virtuális tér korszakában talán elavultnak tűnhetnek, de nem azok, gondoljunk az Egyesült Államokban továbbra is zajló szobordöntési kampánynak. Arról nem is beszélve, hogy az emlékművek egy-egy város képét is meghatározzák. Berlinben például ilyen a Siegessaule oszlopa, Lipcséban a Népek Csatájára emlékeztető óriási emlékmű. Sao Pauloban a Christo Redento, New Yorkban pedig a Szabadság-szobor (vajon mikor kezdik el kritizálni faji alapon?). Budapesten pedig a Gellért-hegyen a Szabadság-szobor, illetve a Hősök tere monumentális szoborkompozíciója.

De vajon hogyan állunk a kommunizmus áldozatainak emlékével? Milyen közterületi alkotás őrzi a halálba, nyomorba, száműzetésbe taszított honfitársaink emlékét?

Budapesten legalább négy helyen található ide sorolható emlékmű. Vagyis amit olyanok emlékének állítottak, akiket a "kommunizmus magyar áldozatai" közé sorolhatunk.

Időben az első a Honvéd téri "Emberkereszt", vagyis a GULAG áldozatainak emlékműve. 1993-ban állíttatta a Gulágokon elpusztultak Emlékét Őrző Alapítvány, alkotója Veszprémi Imre. Tulajdonképpen nemcsak Magyarországon, vagy Európában, de a világon az első közterületi emlékmű, amelyet - ahogyan a műalkotáson olvasható felirat is mondja - "Szovjet kényszermunkatáborokban elpusztult honfitársaink emlékére" állítottak.

A kommunizmus áldozataira emlékeztető nagyszabású műalkotások közül időben a második a Ferencvárosi rendező pályaudvar melletti Málenkij Robot emlékmű. Maga az emlékmű kifejezés nem pontos, hiszen az emlékmű szerves része a pályaudvar mellett álló „atombiztos” épületben megtekinthető kiállításnak. A bunker egykor a Magyar Államvasutak légoltalmi óvóhelye és vezetési pontja volt, a kiállítás pedig a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozik. A szoborkompozíció Párkányi Raáb Péter alkotása, míg a teljes emlékhely létrehozásában Birkás Gábor volt az építész-közreműködő. Az emlékhelyet 2017. február 26-án, a kommunizmus áldozatainak emléknapját követő napon avatták fel, a GULG-GUPVI emlékév keretében. Nem véletlenül "Málenkij robot" a kompozíció címe, hiszen itt nemcsak a GULAG lágerrendszerbe ítélettel elhurcoltakról van szó, hanem arról a több százezer magyarról, akit ítélet nélkül, civil internáltként vittek a hasonló GUPVI rendszerbe.

A harmadik emlékmű Óbudán, a III. kerületi Árpád fejedelem útján áll. A kezdeményező a Szovjetunióban volt Rabok és Kényszermunkások Szervezete (SZÓRAKÉSZ) volt. Eredetileg a Belvárosban, az V.kerületi Szabadság téren szerették volna felállítani, azonban az ott található szobrok és emlékművek (köztük a német megszállás áldozatainak emékműve, illetve a szovjet hősi halottak sírjaként megépített felszabadítási emékmű!) meglehetősen zsúfolttá tette volna a teret. A SZÓRAKÉSZ így máshol keresett helyszínt. Maga az emlékmű 10 méter magas, fényes fekete obeliszk. Nagyjából szemmagasságban négy nyelven – magyarul, németül, oroszul és angolul – felirat fur rajta körbe ("a szovjet megszállás áldozatainak emlékére"). A kétsorba tördelt szöveg között pedig szögesdrót "sorminta" látható. Az oszlopot a tövébe süllyesztett két fényszóró világítja meg, az oldalsó falakat pedig öt-öt LED-es fénycsík. 2018. június 19-én, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásának emléknapján Orbán Viktor miniszterelnök avatta fel. A SZÓRAKÉSZ szándékai szerint az obeliszk nemcsak a Szovjetunióba hurcoltaknak állít emléket, hanem mindenkinek a szovjet megszállás 45 éve alatt a kommunista diktatúra által valamilyen sérelmet szenvedett.

A negyedik emlékmű az I.kerületi Szarvas téren, a Tabán alján található. Az emlékmű az 1950-1953 között kitelepítetteknek állít emléket. Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Miért hagytam a végére a 2010-ben avatt emlékművet? Elsősorban azért, mert az első három a Szovjetunióba való elhurcolásokkal függ össze, illetve valamiképpen közvetlenül a szovjet elnyomással összefüggésben állít emléket az áldozatoknak. Mindez természetesen nagyon is helyénvaló, hiszen direkt módon a legtöbb magyar ember talán szovjet megszállás és az elhurcolások kapcsán szembesült a vörös terrorral. Mégis, az idegen megszállás mellett alapvetően tulajdonképpen maga a kommunista kísérlet volt a baj. Ráadásul a kommunizmus magyarországi áldozatai annyiféle csoportba sorolhatók, hogy ez a történet egyvágányúsítását jelentené, továbbá elfedné a hazai kollaboránsok és kommunista hatalombirtokosok gyászos szerepét. Így a kitelepítési emlékmű részben hiányt pótol. Idézzük fel mindenesetre, hogy mi az az esemény, amelyet az emlékmű felidéz: 1950 és 1953 között több tízezer ember telepítettek ki az otthonából, mindenféle bírósági ítélet nélkül, pusztán egy adminisztratív végzéssel. Elsősorban a nyugati és déli határszélen levő városok-, illetve Budapest lakosai közül az "osztályidegen" és "megbízhatatlan elemek", vagyis a korábbi polgári rétegekhez-, vagy éppen felső osztályhoz tartozóknak jutott ez a sors. Később egyes kistelepülésekről "kuláknak" nyilvánított gazdákat is sújtottak ezzel. Nemcsak megszabadulni akartak tőlük, megalázni őket, hanem bizony kellett a lakás is az új, kommunista és ávós kádereknek. Kényszerlakhelyre, vagy a Hortobágyi zárt táborokba, birkahodályokba küldték ezeket az embereket, köztük százas nagyságrendben olyan magyar zsidókat is, akik hazatértek az 1944-es deportálásokból. A gyűlölködő ávós őrség a zárt táborokban a kitelepített szülők szeme láttára bántalmazta a gyerekeket, vagy fordítva: a szűlőket verték a gyerekek előtt. Az ellátás, a higiéniás körülmények csecsmő- és gyerekáldozatok tucatjainak követelték az életét. A gyerekeket később "kiemelték a lágerekből", és szüleiktől elszakítva a hozzátartozókhoz küldték őket. A kitelepítettek a lágerek feloszlatása után, 1953-as Nagy Imre-féle rövid kurzus idején sem térhettek vissza eredeti lakhelyükre, még évekig megbélyegzettek maradtak. Magát az emlékművet Széri-Varga Géza építész tervezte. Az emlékmű anyaga üvegbeton, amelynek feltalálójának, Losonczy Áron mérnöknek a szülei és a nagyszülei is kitelepítettek voltak. Az emlékmű állítását a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete kezdeményezte 2009-ben, és 2010. október 24-én avatták fel.

A fenti emlékművek mellett vannak még más, a kommunizmus borzalmaira emlékeztető műalkotások Budapesten. Ilyen például az 1919-es kommün (Tanácsköztársaság/Szovjetköztársaság) áldozatainak nevsorát tartalmazó emlékmű a Vértanúk terén. Az emléktábla kiegészítésének tekinthetőek az 1956-os Kossuth téri sortűz áldozataira emlékeztető bronz "golyónyomok" a Földművelésügyi Minisztérium falán. Ide sorolható még a III.kerületi Katyni áldozatok parkja is. Ezek sajnos jelen összeállításunkba nem fértek bele. Az 1919-es áldozatok emlékműve értelemszerűen nem az 1945 után diktatúra áldozatainak állít emléket; a sortűzről igazából egy emléktábla szól a falon (a téren persze van egy emlékhely, a föld alatt, az Országgyűlési Múzeum részeként), és Katyn áldozatai között pedig csak egy magyar volt. Ezen kívül természetesen ott van még az Új Köztemető 298-as és 301-es parcellája, de ez az emlékhely külön posztot érdemelne.

Vajon összességében hogyan állunk az áldozatok emlékművével? Nos, a legnagyobb "emlékmű", a Terror Háza Múzeum a város közepén áll. Az 1919-es emlékmű is központi helyen, s nehéz megkerülni. A többi emlékmű azonban valahogy perifériára szorul, ahogyan a kommunizmus sokféle áldozatát is igyekezett a diktatúra elhallgattatni, perifériára szorítani. Még a Szarvas téri is, hiszen olyan helyen áll, amit a gyalogosforgalom elkerül. Úgy tűnik, hogy az 1945-1989 közötti kommunista diktatúra sokféle áldozatai csoportja lassan, a diktatúra bukása után évtizedekkel és csak részenként tudott helyet kapni a magyar emlékezetben. Az emlékművek azonban emlékezet, kötődés nélkü nem tudják betölteni funkciójukat.

Vajon szervesen fog-e a kommunizmus sötét árnya elrettentő példaként bevonulni a magyar emlékezetbe?

Forrás:

• Emlékművek - huszarvagasblog.hu (2021.03.03.)